Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

„Tarkón lövést is tetszenek vállalni?” – kérdezte a rádió egyik frissen nyugdíjazott, kitűnő szerkesztője Csúcs László kivégzőosztagának egyik marconájától. Kétségtelen, hogy amennyire illik ez a kérdés a rádióban kialakult helyzethez, annyira nem illik ahhoz a taktikai kanyarvételhez, amellyel a kormány bevágott a választásokhoz vezető célegyenesbe.

A kormány tudomása

A kormány decemberben, amikor elhatározta, hogy biztosítani fogja a tömeges elbocsátások anyagi fedezetét, a következő dolgokat tudta biztosan. Tudta azt, hogy az elbocsátások (320 emberről, a műsorkészítők legalább egyharmadáról volt akkor szó) feltétlenül érinteni fogják a legexponáltabb műsorokat és műsorkészítőket. Az előzmények, a helyzet és az alelnök nyilatkozatainak ismeretében senki nem gondolhatta, hogy pont azok maradnak ki a szórásból, akikkel az alelnöknek és akiknek az alelnökkel a legtöbb bajuk van. Tudta azt, hogy ebből nagy botrány lesz, és tudta azt, hogy a választások előtt ez hiányzik neki a legkevésbé. Éppen ezért gondoltuk akkortájt (Révész Sándor: Ki megy a házamból?, Beszélő, 1994. január 13.), hogy itt inkább csak a kormány alkupozícióit javító fenyegetésről van szó. Mi tagadás – tévedtünk.

Ha a kormánynak egy ilyen kényes lépés megtétele ennyire fontos, akkor emberi számítás szerint sokszorosan fontos számára az, hogy ez a lépés minél nagyobb körültekintéssel és minél kevésbé támadható módon tétessék meg. Nem így tétetett meg, hanem éppen ellenkezőleg. Nem machiavellista, hanem antimachiavellista akarnoksággal.

Pusztíts okosan!

Lehetett volna komolyabb kísérletet tenni a politikai célok álcázására, és lehetett volna komolyan imitálni a korrekt, törvényes eljárást. Vagy pedig le lehetett volna szűkíteni az akciót a közvetlen politikai célok eléréséhez szükséges minimumra.

A bölcs akarnok, ha az első lehetőséget választja, akkor nem hágja át a szükségesnél nagyobb mértékben a jogszabályokat, például időben véleményezteti a létszámcsökkentési tervezetet az érdekvédelmi szervekkel, időben létrehozza a létszámcsökkentés alapelveit meghatározó közös bizottságot, amelyben úgyis a munkáltató képviselői vannak többségben, nem küld el betegszabadságon lévő, védett korban lévő, éppen a BBC-nél dolgozó (tehát a hazai vizeket amúgy sem zavaró), sokgyerekes, gyermekeit egyedül nevelő, a sztrájkbizottságba beválasztott munkatársakat, azokat tehát, akiket a törvény szerint nem lehet, leállítja új emberek tömeges felvételét azokba a munkakörökbe, amelyekből ki kívánja söpörni – munkaerő-feleslegre hivatkozva – a régieket. Nem árulja el magát ostoba nyilatkozatokkal, nem beszél rádiós rendszerváltásról, nem olvassa fel a műsorismertetés keretében (!) azokat a hallgatói telefonokat, és nem kokettál nyilvánosan azokkal a politikai erőkkel, amelyek nyíltan politikai tisztogatásként üdvözlik az akciót. Nem hivatkozik szakmai, etikai okokra ilyen nagyságrendű elbocsátások esetében akkor, amikor egyetlen embert sem tudott a rádió általa összeválogatott etikai bizottságával elítéltetni, amikor a rádióban az el nem bocsátott bemondók egyike megtagadhatta a néki nem tetsző hír beolvasását, másika és harmadika megtagadhatta a hírolvasást minden következmény nélkül, és nem okoz mindenki számára belátható anyagi veszteségeket a cégnek azzal a legfőbb ügyész és a munkaügyi államtitkár által is törvénytelennek ítélt lépéssel, hogy a még fel sem mentett műsorkészítőket mentesíti, a munkavégzés alól, és a már elkészült anyagaikat sem adja le.

Ha a bölcs akarnok a második lehetőséget választja, akkor ugyan nem hivatkozhat gazdasági okokra, csupán a közszolgálatiság követelményeinek megsértésével vádolhatja a kormány útjában lévő rádiósokat, de elkerülheti a tömeges elbocsátásokat, egy-két tucat újságíró elmozdításával, áthelyezésével, felelős szerkesztők lecserélésével célt érhet.

Az antimachiavellista lendület

A botrányt semmiképpen sem lehetett volna elkerülni, de nagyon sok mindent lehetett volna tenni annak érdekében, hogy az minél kisebb legyen. Az alelnök ezzel szemben annak érdekében tett meg mindent, hogy minél nagyobb legyen. Ez az, ami biztosan nem érdeke a kormánynak. Hogy a kormány mit próbált tenni az alelnök antimachiavellista lendületének lefékezésére, arról igen keveset lehet tudni. Valamit biztosan próbált, mert az elbocsátások anyagi fedezetének biztosításáról nem született döntés azon a kormányülésen, amelyikre ezt betervezték, hanem csak egy héttel később, akkor is csak a decemberben megígért – az alelnök által januárban biztosnak mondott – céltámogatás töredékét adták meg csupán, s azt is azzal, hogy a pénzügyminiszter még tárgyalni fog az alelnökkel arról, hogy az összeg mekkora részét lehet végkielégítésre, és mekkora részét kell más célra fordítani.

Részigazságok

Akik azt mondják, hogy ami történt, az nem is a kormány, hanem a szélsőjobb akaratát tükrözi, azoknak részben, de csak részben igazuk van. Azért részben, mert a közszolgálati nyilvánosság ellenőrző szerepének a megsemmisítésére, ami most történik, igenis a kormány törekedett nagyon következetesen 1991 tavasza óta. Viszont az a nyers, brutális, a törvényeket félrerúgó erőérvényesítés, amellyel mindez történik, a kormánykoalícióból kivezetett ellenforradalmi szélsőjobb mentalitása és politikai üzenete (!) a demokratikus polgárság felé.

Akik azt mondják, hogy most a szélsőjobb tör be a rádióba, azoknak is részben van igazuk. Igazuk van, ami a rádióban uralkodók politikai kötődését és a rádióban uralkodó vezetési stílust illeti. De ami a rádió politikai műsorait illeti, abban aligha. A Magyar Rádióban a szélsőjobbnak még Gombár Csaba elnöksége idején volt a legnagyobb hangja, amikor és ameddig Győri Béla uralta a Vasárnapi Újságot, és Csurka prédikált minden szent vasárnapon. A rádióban vannak, akik képesek a szélsőjobb stílusában vezetni, de akik képesek a szélsőjobb stílusában műsort csinálni, alig. Akik lennének, azok Csurka kitaszítása után a kormány mellett kötelezték el magukat, Győri Béla pedig a MIÉP szóvivőjeként nem csinálhat politikai műsorokat. Csúcs László nincs abban a helyzetben, hogy a választási kampány idején fölfuttassa a kormány szélsőjobbos ellenzékét. Nem állítom, hogy a szélsőjobb nem vakkanthat egyet-kettőt különböző műsorokban, néhanapján a Vasárnapi Újságban, hétvégi irodalmi jegyzetekben vagy más alkalmakkor, de Csurkáék ezután is okkal panaszolhatják majd, bármennyire örülnek is a fejleményeknek, hogy kiszorulnak a rádióból.

A Magyar Rádió még mindig nincs a földig lebombázva, a hallgatónak még mindig van vesztenivalója. Ez veszélyes állítás, mert arra a következtetésre vezethet, hogy a benn maradt rádiósok a veszteségek elkönyvelésével a maradék lehetőségek védelmére koncentráljanak. De ettől még az állítás igaz. Hogy csak egy fontos tényt említsünk, annak ellenére, hogy a mészárlásban közreműködő P. Szabó József elvesztette emberi hitelét, és annak ellenére, hogy épp a Tájékoztatási Főszerkesztőséget, ahol nem munkaerő-felesleg, hanem munkaerőhiány volt, érte a legnagyobb veszteség, a hírműsorokat javarészt továbbra is olyanok készítik, akik meg tudnak és meg kívánnak felelni a közszolgálatiság követelményeinek. A Magyar Rádió egyik alapfunkciója, a hírszolgáltatás működőképes marad, nem lehet lezülleszteni arra a szintre, amelyen a Magyar Televízió hírműsorai vannak, és csak annyiban lesz hiányos, amennyiben az alelnök egyes híreket és információkat, amelyek kifejezetten az ő bosszantására szolgálnak, eddigi gyakorlatának megfelelően nyilván továbbra is letilt.

Aki impotens, az impotens

Térjünk vissza oda, hogy miért nem lehetett a kormány célját a kormány szempontjából racionális módon megközelíteni a Magyar Rádióban. Azért, mert ennek az autonóm személyiségekkel telített intézménynek a lebontására létrehozott hűbéri láncolatban nemcsak lefelé ható politikai kényszerek, hanem fölfelé ható szervezeti kényszerek is működnek. A kiszolgáltatottság kétirányú. A föladat elvégzésére alkalmas szolgalelkek impotenciája és inkompetenciája s az alájuk rendelt alkotók potenciája és kompetenciája között igen éles a kontraszt, s a teljesítményelv megfordításával kialakított szervezeti viszonyokat csak az alárendelt kompetenciák pusztításával lehet stabilizálni. Az inkompetensek biztonságigénye, amelynek a föléjük rendelt inkompetensek nem állhatnak ellent, a pusztítást túlhajtják a (kormány)politikailag racionális határon, s elviszik addig a pontig, ahol már nincs más érvelési lehetőség, csak az, amit a szélsőjobb használ totális tisztogatásigényének alátámasztására.

Bizony ez nincs másképp: aki a teremtésben inkompetens, az a pusztításban is az.

• Belföld