Skip to main content

Salgótarján, 1956. december 8.

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Halottainkról már megemlékezhetünk, de gyilkosaik még mindig rejtve vannak. Nemcsak azokra, és nem is elsősorban rájuk gondoltam, akiknek mutatóujja pufajkásként vagy keleties szemvágású kiskatonaként a PPS-géppisztoly elsütőbillentyűjére görcsösödött. Nem, nem! Az akciót kitervelőkről és a parancskiadókról beszélek, és persze az önként, kéjjel ölökről is.

Tavaly ilyenkor biztos voltam benne, a város és a környék népével együtt, hogy mára minden kiderül, és megvalósul a történelmi igazságtétel. Szomorúan kell leszögeznem: nem így történt. Pedig lett volna rá időnk.

Nem kutatom most, kié a felelősség. Ebben a pillanatban elegendő, ha végletesen személyes vagyok, és egyszerűen bejelentem: szomorúságom lassúdan vitorlázik egy zsúfolt kikötő felé, aminek a neve dezillúzió.

De lássuk magát a véres tényeket. December 8. messze esik november 4-ének torkolattüzes hajnalától. A forradalom szívós utóvédharcát vívta. Letörettünk, magunk maradtunk, de még nem veszett el minden a harcok elülte és a beálló teljes körű megszállás ellenére sem. A forradalom helyi szervezetei talán éppen ebben az időszakban voltak a legerősebbek. Feladatuk tudatában is és a tömegtámogatásukat nézve is.

Így volt ez Salgótarjánban is. Az intézmények, üzemek, gyárak a munkásság kezén voltak. A kétkeziek önszerveződése, hiteles vezetőik gyors megtalálása különösen mai szemmel nézve igazán lenyűgöző.

Az önszerveződésre képes munkásság nem csupán saját megélhetési lehetőségét, az üzemeket, gépeket, készleteket védte, hanem óvta a forradalom tisztaságát is. Úgy tartják, az egész városban még egy pofon sem csattant el. Számottevő atrocitásról pedig senki nem tud. A naivitásig tiszta volt a helyi forradalom. A munkásszolidaritás általános és töretlen volt. A helyi forradalom szervezetei és ezek vezetői, látva maguk mögött az erőt, a tántoríthatatlanságot, úgy viselkedtek, olyan kitartóan, mint a nagy-budapesti munkástanács. Tudták, hogy a politikai tárgyalás eszközeivel legyőzhetetlenek.

De tudták ezt mások is. És az új hatalmi érában legfelsőbb szinteken megszületett a döntés. A következő klasszikus mondatot, ugye, képviselőtársaim, senki sem fogja keresni a „ki is mondta, miért mondta” című kézikönyvben, hiszen ismert a személy is, s az is, hol, mikor, miért mondta. Ez a mondat így hangzik: „Innentől kezdve nem tárgyalunk, hanem lövünk.”

Ma már pontosan bizonyíthatóan a munkásszolidaritás eszméjével éltek vissza a tervezők. Letartóztatott társuk szabadon bocsátása érdekében hatalmas munkástüntetést hívtak össze rejtve maradt szervezők a megyei rendőr-főkapitányság elé. A fegyvertelen tömegre nem kellett célzott lövéseket leadni, az embersűrűben kedvére kaszálhatott a géppisztoly, hamar ürült a tér, közismerten nagy a tűzgyorsasága a PPS-nek. Aztán még a golyószórók is. Jutott idő a tárcserére és újabb sorozatra is, hiszen az áldozatok nem menekülhettek, csapdában voltak, a futás lehetőségei mind-mind beleestek a tüzelési sávba. Alig néhány perc, és halottak, sebesültek hevertek mindenfelé és vér, iszonyatos mennyiségű emberi vér. Egy sebészorvos visszaemlékezései szerint a genfi konvenció által már réges-rég betiltott robbanótöltetek, ismertebb nevén dumdumgolyók miatt, ami nem csupán átüti a testszövetet, hanem tép, roncsol, szakít. Úgy tartják, 131-en vesztették életüket a testvérgyilkosság során, mert az volt – munkást lövettek munkással.

A fegyverropogás és a jajveszékelés máig hatóan eleven valóság. Tavaly ilyenkor, amikor első ízben emlékezhettünk meg a gaztettről, többek között Rácz Sándor mondott beszédet.

A nappalos műszak vége volt, a déli városrész üzemeiben áramlott fel a munkásság. Azt hittük, csatlakoznak majd, esetleg néhány perc erejéig megállnak. Ez csak kivételesen fordult elő. A tovasietők fülébe szó szerint ezt kiabálta Rácz Sándor: „Munkástestvéreim! Be kellene, hogy szakadjon a tér, annyian kellene hogy itt álljatok. Miért nem vagyok itt, miért féltek még mindig?” Tudta ő, hogyne tudta volna a választ, a terror és a megfélemlítés megtermette a gyümölcsét. Ráépült erre egy szemérmetlen történelemhamisítás is.

A salgótarjáni sortűz különbözik a Kossuth téritől és a mosonmagyaróváritól. Mindkét helyen a megbukott rezsim kétségbeesett önvédelméről volt szó, a salgótarjáni esetében azonban a berendezkedő új hatalom sújtott le. Több történész egybehangzóan állítja, hogy nem elszigetelt jelenségről, helyi, véletlen, önkényes atrocitásról volt szó. Gosztonyi Péter például kimutatja, hogy láncszerűen kapcsolódik egymáshoz a tarjáni, az egri, a hódmezővásárhelyi, ózdi, kecskeméti, gyulai és másutt ekkortájt lezajlott eseménysor. Ugyanerre a következtetésre jutott az ifjú Schiffer Pál által vezetett filmes alkotói stáb is, akik két dokumentumfilmet is szenteltek a tarjáni ügynek. Néhány bátor filmes, lapszerkesztő és lelkiismeretes helytörténész után az igazságszolgáltatás szavát is méltán várják az emberek. A kiontott vérért nem vért követelnek. Az igazság kimondásának szükségessége mellett, amelynek során neveknek kell elhangoznia, éppen ők hívtak fel a nemzeti megbékélésre, éppen ők, a jóvátehetetlenül tönkretett életűek. A halottakon, megrokkantakon kívül az ő erkölcsi nagyságuknak tartozunk a legtöbbel.

Tisztes munkát végezhetne hát a Történelmi Felelősséget Vizsgáló Bizottság, fakadna feladata a Justitia-tervből.
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon