Arató András

Nyomtatóbarát változat

Közeledünk a koalícióhoz. Most kell az MSZP-nek bizonyítania, hogy valódi, és nem látszatkoalíciót akar. Nagy lesz bennük a kísértés, hogy ha az SZDSZ már leült velük tárgyalni – tovább növelve a lakosság amúgy is erős koalíciós várakozását –, akkor mégse adja meg a közreműködés méltányos feltételeit. Az SZDSZ tárgyalódelegációjának viszont tudnia kell, hogy mi az a minimum, ami alatt nem lehet vállalni a közös kormányzást. Az SZDSZ-nek garanciát kell kapnia arra, hogy valóban érvényesíteni tudja a politikáját. Ezt világosan és közérthetően előre le kell szögezni, mert az SZDSZ nem állhat fel anélkül a tárgyalóasztaltól, hogy ne tudná megmagyarázni az álláspontját.

Úgy vélem: lesz koalíció, mert a közvélemény ezt támogatja. A felmérések tényében megalapozatlan az az érv, hogy az ország nem a szociálliberális koalícióra, hanem az egypárti szocialista kormányra szavazott. Egyik párt sem vállalhatja a felelősséget azért, ha nem lesz koalíció. Nem a jól ismert „fogoly dilemmájáról” van ugyanis szó, amikor a bizalom hiányában mindkét fél kénytelen a másik lehetőséget választani a sokkal kézenfekvőbb közös alternatíva helyett. Ez még az MSZP esetében sincs így. Mert ha most egypárti szocialista kormányzás lesz, nehéz lesz elhitetni, hogy a párt mindig is nem erre törekedett. Ez komolyan megrendítheti a párt támogatottságát, ami amúgy is, ne feledjük, csak 33, és nem 54 százalékos. Az MDF is azzal vágta maga alatt a fát már a kezdet kezdetén, hogy a kormányalakításkor csak az egyik nagy politikai tömbre épített. És ezen az sem segített, hogy a koalíciónak bőven megvolt a parlamenti többsége. Az ország már az önkormányzati választásokon „helyesbített”, és a szocialistáknak is ezzel kell számolniuk, ha egyedül kormányoznak. A sajtó őket is kritikusan fogja kezelni, az újságírók nagy többsége úgy látja, hogy az egypárti kormány káros lenne az országnak. Ezt jelzi az is, hogy a Népszabadság megváltoztatta a fejlécét. Az újságírók számára a kormánypártiság egyenlő az unalommal. Ha a szocik egyedül kormányoznak, az újságírók megmenekülnek ettől az unalomtól.

A koalíció ellenzőinek legkomolyabb érve az, hogy a mandátumok 72 százalékát fogja maga mögött tudni, és a parlamentben nem lesz hatékony ellenzéke. Szerintem ez csak akkor lesz így, ha nem tud létrejönni egy modern jobboldal az MDF egyes részei és a Fidesz vezérletével. Sajnos elképzelhető, hogy a jobbon belüli radikális jobbot nem tudják maguk alá gyűrni. Ebben az esetben megerősödhet a parlamenten kívüli ellenzék, a parlamenti ellenzék pedig teljesen meggyengülhet.

A helyzet a rendkívül rossz választási rendszerből következik. Ez ugyanis konzerválja az ország hárompólusú politikai megoszlását, miközben lehetővé teszi, hogy valamelyik pólus egyedül kormányozzon, és kettő az alkotmányt is módosítsa. Viszont a listán csak 33 százalékot ért el az első párt, és mindössze 53 százalékot a két első együtt. Ez a szűk támogatottság eleve megkérdőjelezi annak a jogosultságát, hogy a két párt alkotmányozzon. Már 1990-ben is felmerült mindkét probléma, hiszen csupán 43 százalékos listás eredmény állt a koalíció mögött, és 46 százalék az alkotmányozó paktum mögött. A készülőben lévő mostani koalíció viszont úgy oldja föl az első ellentmondást, hogy még tovább élezi a másodikat. Mert ugyan a listás szavazatok 53 százalékával fog rendelkezni, és a mandátumok 72 százalékával egyedül is hozhat kétharmados törvényeket, sőt akár egyedül is tudná módosítani az alkotmányt, de akárcsak 1990-ben, két politikai tömb együttműködése kell az alkotmányozáshoz. Ám 1990-nel ellentétben, ehhez most elvileg nem kell az ellenzéket is bevonni a processzusba. Ugyanazon erőcentrum kezében lesz a napi politika irányítása és közjogi kereteinek alakítása. Eszerint, ha nem lenne koalíció, a kormány túl gyönge lenne, ellenkező esetben pedig túl erős.

Persze valójában arról van szó, hogy ha nincs koalíció, akkor hiányozna a megfelelő legitimációs háttér a kormányzáshoz, ha pedig van, akkor az alkotmányozó hatalom gyakorlásához. A készülő koalíció, hogy ennek elejét vegye, három dolgot tehet, amiket viszont már a koalíciós megállapodásban is rögzíteni kellene:

1. A kétharmados törvények előkészítésében és az alkotmányozásban jogilag a szükségesnél szélesebb konszenzusra kellene törekedni. Minimum egy ellenzéki pártot is be kellene vonni a folyamatba. A hatpárti egyeztetés még ideálisabb lenne.

2. Azokban a kétharmados kérdésekben, ahol a két koalíciós párt mégis egyedül marad, fontos lenne következetesen képviselni azokat az elveket és megoldásokat, amiket ellenzékben képviseltek az MDF-kormánnyal szemben. Még a látszatát is el kell kerülni annak, hogy kormányon már nem tartják olyannyira fontosnak a kormány túlhatalmával szembeni garanciákat. Különösen fontos ezt szem előtt tartani a médiatörvény vonatkozásában.

3. Ki kell használni a lehetőséget arra, hogy a jelenlegi helyzet többé ne állhasson elő. Vagyis megváltoztatni a lehető legszélesebb konszenzus mellett a választási rendszert és az alkotmánymódosítási szabályt. Mindkettőre vannak kézenfekvő technikák (pl. a német választási rendszer, két parlamenti ciklus követelménye az alkotmányozásban), amik jobban megfelelnek az ország háromoldalú politikai tagolódásának, mint azok a többségi elvű megoldások, amelyeket itt akarva, akaratlanul választottunk. El lehet érni már államjogi szinten, hogy csak két politikai tömb kormányozhasson, de ugyanakkor mind a háromnak fontos szerepe legyen az alkotmányozásban.

Azok, akik az ellenzék eltűnésétől félnek, paradox helyzetben vannak. Akik azt vallják, kormányozzanak egyedül a 33 százalékos támogatottságú szocialisták, ha már megszerezték a mandátumok többségét, a westminsteri, többségi uralmi demokrácia modelljét támogatják. Tegyük fel, hogy elvileg a westminsteri többségelvű demokrácia a legjobb. Akkor sem szabad elfelejteni, hogy a Magyar Szocialista Párt még nemigen hasonlít azokra a pártokra, amelyekre az angolszász típusú rendszerekben az országokat rá szokták bízni. Magyarországon ennek még nincsenek meg a garanciái, a jogállamiság politikai kultúrája, a széles és szervezett civil társadalom. Végül: a választók azt sem nagyon értik még, hogy elvileg ellenzékben is lehet az érdekeiket képviselni. Mi tagadás, 1990–1994 között valóban nem is lehetett.

Másfelől, sajnos, éppen a magyar választási rendszer többséget segítő sajátosságai felelősek a mostani helyzet kialakulásáért. Aki azt akarja, hogy hosszú távon erős kormányai legyenek az országnak, hogy politikai váltógazdaság alakuljon ki, de a hatalmon lévők soha ne tudják a közjogi feltételeket egyoldalúan a maguk javára megváltoztatni, annak nem a koalíció ellen, hanem a mostani közjogi helyzet megváltoztatása mellett kellene állást foglalnia.

• Belföld