K. F. [Kőszeg Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

Érvek

A közvélemény akarata. „Ne nézd, Uram, hogy ő német” – szólt a régi temetési dal. Tegyük félre az érzelmeinket, mondták sorra az érvelők: nem dönthetünk a volt kommunistákkal kapcsolatos érzéseink alapján. A választók azt várják tőlünk, hogy vállaljuk a részvételt a kormányzásban. Tágra nyílt az olló az SZDSZ-tagság és a választók akarata között. Az SZDSZ azzal nyert több mint egymillió szavazatot, hogy nyitottnak mutatkozott akár az MSZP-vel kötendő koalícióra is.

Az ország érdeke. Ha elszabadul az „osztogató” gazdaságpolitika, ha az MSZP frakciójában jelen lévő szakszervezeti és regionális érdekcsoportok érvényesíteni tudják az akaratukat, akkor az ország – ahogy Békesi László is jelezte –, 1995-re fizetésképtelenné válhat. Ha a munka ára és a munkabérhez társuló kiadások nyakló nélkül emelkednek, Magyarország elveszti külföldi befektetőit. Egy ilyen, a pillanatnyi érdekekre tekintő gazdaságpolitika másfél év alatt tönkreteszi a magyar gazdaságot. Lépjünk be a kormányba, akkor talán van rá esélyünk, hogy megakadályozzuk a gazdaság szétesését.

1990-ben a rendszerváltással hatalmas tér nyílt meg az átalakulás előtt. Az MDF kormánya rosszul élt az adott lehetőségekkel. A most színre lépő kormány mozgástere sokkal kisebb, de még van. A következő kormány cselekvési szabadsága már csak akkora lesz, mint egy „rendes” nyugati kormányé. Magyarországon a következő négy évben fognak stabilizálódni a mezőgazdasági tulajdonviszonyok, eldől, mi történik a még nem privatizált állami tulajdonnal, kialakult formát ölt az oktatási rendszer, az állam és az egyház viszonya. Kormányzati pozícióban az SZDSZ, megfelelő szakértelemmel és politikai ügyességgel most még kedvező irányba befolyásolhatja ezeket a folyamatokat. Az SZDSZ az Ellenzéki Kerekasztal tagjaként is kisebbségben volt: mégis tudta érvényesíteni az akaratát az alkotmányozásban, a választási rendszer kialakításában, a büntetőjog reformjában. És amikor erre már nem kapott lehetőséget, volt ereje ahhoz, hogy a kellő pillanatban felálljon a tárgyalóasztaltól…

Az SZDSZ szemszögéből. Választóik azt várják, a szabad demokratáktól, hogy kormányozzanak: nem azért szavaztak rájuk 1,2 millióan, hogy kibújjanak a kormányzás alól, amikor itt a lehetőség. Csak egy klub engedheti meg magának, hogy kizárólag a tagjaival törődjön – egy pártnak a szavazói akaratára kell figyelnie. 1990-ben az SZDSZ nem került kormányra, mert az MDF elutasította a nagykoalíciót. Ha most az SZDSZ utasítja vissza az MSZP hívását, ezzel azt üzeni választóinak, hogy senkivel sem képes együttműködni, hogy nem is alkalmas a kormányzati szerepre. A szavazók a bizalmi tőkéjüket az SZDSZ-be fektették: többé nem teszik meg, ha azt látják, hogy ez a tőke nem kamatozik, elvész. Még konkrétabban igaz ez arra a vállalkozói körre, amely a kormányzati szerep reményében is az SZDSZ-t támogatta. Csalódásukért a választók már az ősszel esedékes önkormányzati választásokon megbüntetnék az SZDSZ-t.

Ellenérvek

A félretett érzelmek. A pufajkázást az MDF lejáratta – ilyesmiről nem esett szó sehol. 1956-ról is csak a Demokratikus Charta összejövetelén. Ott azért – a széles nyilvánosság előtt tehát – felvetették néhányan: a Magyar Köztársaság az 1956-os demokratikus forradalom örökösének tekinti magát, kikiáltására is október 23-án került sor. Rendjén való-e, hogy második kormányának miniszterelnöke olyan politikus legyen, aki részt vett e forradalom leveréséhen?

A régmúltat firtató kérdéseknél azonban nagyobb súllyal estek latba az MSZP-frakcióra vonatkozó friss információk: a képviselőcsoport nyolcvannál több tagja dolgozott az állampárt, a KISZ, az államszakszervezet és a tanácsrendszer apparátusában (lásd Beszélő, 1994. május 5.). E csoportozatban sokaknak megvan a maga kedvence, egy-egy volt rendőrfőnök, tanácselnök, helyi párttitkár. (De ne töltsön el talmi gőggel, hogy nem voltunk egy pártbizottságban velük: politikai döntéseknél mind az önteltség, mind a szorongás rossz tanácsadó.)

Hagyományok. Horn Gyula szocialista kormánya „Magyarország első szocialista kormánya” – egyesek szerint az eddigi legjobb magyar kormány –, Németh Miklós kormánya örökösének és folytatójának tekinti magát. A Németh-kormány reformkommunistái, akik az MSZP-t létrehozták, struktúraváltással és modellváltással akarták megreformálni az állampárti szocializmust. Velük szemben éppen a szabad demokraták mondták ki, hogy rendszerváltás kell, s ez a kifejezés – bármennyit elménckedett is rajta egy évvel később Antall József – 1989 tavaszán forradalmi hatású volt. Ugyancsak, a szabad demokraták voltak azok, akik három politikai tettel – a vagyonátmentés és a tovább működő titkosszolgálat leleplezésével, valamint a népszavazás kikényszerítésével, a legtöbbet tették – Pozsgay és a Németh-kormány bukása árán –, hogy sor kerülhessen a közjogi rendszer gyökeres megváltoztatására. A mostani szocialisták egyre inkább átszínezik a történelmet, és úgy tesznek, mintha az ország most – a négyéves vargabetű után – végre visszatalálna arra az útra, amelyről egy sajnálatos esemény, az 1990-es választás történelmi pechje után letért. (Lásd erről Révész Sándor írását: Beszélő, 1994. május 26.) Ha az SZDSZ koalíciós partnerként tudomásul veszi ezt a múltértelmezést, éppen azoknak a politikai lépéseknek a történelmi jelentőségét hagyja kikezdeni, amelyek a pártot naggyá tették.

1957-ben sokan álltak Kádár mellé, mert Rákosi visszatérésével szemben a kisebbik rossznak tekintették. 1980-ban sokan elítélték a demokratikus ellenzéket, mert úgy vélték, tevékenységük nehezíti a pártvezetés reformszárnyának helyzetét. 1989 őszén a pártvezetés Grósz Károly vezette vonalának megerősödésétől tartva sokan vélték úgy, hogy Pozsgay mellett a helyük. Az SZDSZ-t éppen olyan emberek alapították, akik nem fogadták el, hogy a jó helyett mindig a kisebbik rosszat kell választani. Az ellenzéki szabadság még ma is többet ér, mint Békesi László választása Nagy Sándor ellenében.

A kádári hagyomány. A Kádár-rendszert puha diktatúraként írják le: ilyen értelemben feltámadásától valóban nem kell tartani. A Kádár-rendszer azonban mint a javakat centralizáló és nivellálva elosztó gazdasági szerkezet túlélte a rendszerváltást, és tovább virágzott Antall József etatista kormánya idején is. Az MSZP programja e rendszer igen sok elemét meg akarja őrizni. (Lásd Eörsi János cikkét: 22–23. oldal) Az SZDSZ-t támogató új vállalkozói és menedzsercsoportok ereje nem lesz elegendő ahhoz, hogy az SZDSZ megbirkózzon az MSZP mögött álló állami és szakszervezeti bürokráciával. E nyomás alatt sem az SZDSZ, sem az MSZP pragmatikusai nem tudják megállítani az eladósodás gyors növekedését. Ellenzéki pártként az SZDSZ támogathatja a kormány minden olyan törekvését, amely az ország polgárosodását, modernizációját segíti elő, de nem kell felelősséget vállalnia azokért a hibás lépésekért, amelyeket a kormány az MSZP-n belüli érdekcsoportok nyomása alatt tesz. 1990-ben a szovjet típusú politikai rendszer bukott meg. 1994-ben a tekintélyelvű állam restaurációjának kísérlete. A kádárista gazdasági-társadalmi modell bukása még hátra van. Ha ez bekövetkezik, akkor jön el a liberális politika ideje.

Az ellenzéki szerep és a garanciák. Abszolút többséggel rendelkező párt a jelenlegi Európában egyetlen országban kormányoz koalíciós partnerekkel: Albániában. Ha az SZDSZ belép a kormányba, a parlamentben nem marad számottevő ellenzék, és főleg nem marad olyan ellenzék, amely a szocialista politikával szemben liberális, polgári alternatívát jelentene. A politikai döntések a két párt közös frakcióülésén, a kormányüléseken és a pártvezetők tárgyalásain születnek – a parlament látszatéletet fog élni. Ha a koalíciós kormány megbukik, a szélsőséges erőké lehet a terep. Ha megmarad, nincs esélye a politikai váltógazdaságnak.

Illúzió, hogy a koalíciós szerződést, az előzetes egyeztetést minden törvényjavaslat, minden kormányhatározat ügyében, a magánjogi szerződések módjára be lehet tartatni. Az MSZP populista erői mindent elkövetnek majd, hogy bűnbakot csináljanak az SZDSZ-ből, ugyanakkor a koalíciós lojalitás kizárja, hogy az SZDSZ nyilvánosan tiltakozzon az akarata ellenére keresztülvitt hibás döntések ellen. Nem nagy szerződésszegésekre kell számítani, amelyek a társadalom szemében megindokolnák a koalíció felbontását, hanem a megállapodások mindennapos kijátszására. A koalícióból való kilépés a kormányt nem rendíti meg, hiszen abszolút többsége van, az SZDSZ számára azonban éppolyan népszerűtlen lépés lehet, mint most a koalíciós ajánlat elutasítása.

Horn–Kuncze-kormány?


Az érvek és ellenérvek csatájának első menete lezárult, a koalíciós tárgyalások megkezdődtek. Az SZDSZ kemény garanciákat követel: számára a koalíciónak csak akkor van értelme, ha az nem néhány miniszteri tárca birtoklását jelenti, hanem az együttkormányzás közös igényét és gyakorlatát. Csak akkor lehet koalíció, ha az országot nem a Horn-kormány, hanem a Horn–Kuncze-kormány kormányozza.

A történelem fogja majd megmutatni, hogy az érveknek vagy az ellenérveknek az igaza volt-e nagyobb. A küldöttgyűlés esetleges igen-je után azonban a kulcsszerep és a felelősség Kuncze Gáboré. Végső soron csak az ő személye a garanciája, hogy a koalíció valóban együttkormányzás lesz-e együttkormányzás a polgárosult Magyarország felé. Ha ő vállalja ezt a felelősséget, akkor a szabad demokraták – akik nagyrészt neki köszönhetik választási sikerüket – nem hagyhatják magára.

• Beszélő