K. F. [Kőszeg Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

A rádió hajnali reklámja horoszkópot hirdet. Év vége, évtized vége, négy évtized vége: szezonja van a csillagjóslásnak.

Három hónapja mennyivel könnyebb lett volna a politikai asztrológus dolga! A Nap a Mérleg jegyében járt, a nyugalmas csillagkép kiszámítható politikai jövőt ígért – a hatalom megosztását a még uralkodó régi és a lendületesen előretörő új párt között. A népszavazási kampány (a Skorpió jegyében) meg az eredménye aztán alaposan összezavarta a képet.

Fejti, az őszinte


A közvélemény nem kis része talán még most sem látja világosan, mi volt a népszavazás tétje. Nem az elnökválasztás időpontja, nem is a mikéntje volt az igazi kérdés, hanem az, kapnak-e a kommunisták egy utolsó esélyt, hogy fenntartsák a hatalmuk egy részét és meghatározó szerepük legyen a következő kormányban. Pedig Fejti György brutálisan megmondta: Pozsgay Imre „személyében jó esélye van a pártnak arra, hogy jelöltje kulcsfontosságú pozícióba kerüljön. Ez pedig kihatással lehet a képviselőválasztások eredményére is.” (Magyar Nemzet, szeptember 27.) Ha megindul Pozsgay Imre elnökválasztási kampánya, az államigazgatási tisztviselők, gazdasági vezetők, a katona- és rendőrtisztek, akik ma minden lehetséges alkalommal megemlítik, hogy pártonkívüliek, tízezrével léptek volna be az MSZP-be. És hatásukra jelentősen megnőtt volna az MSZP választóinak száma is. Kommunista (szocialista) elnök, kommunista (szocialista?) államigazgatás, és mintegy száz MSZP-képviselő a parlamentben – lehet, hogy tavaszra mi lettünk volna Közép-Európa legkommunistább országa?

Ez már valószínűleg nem következik be. Ennyit jelentett az 1,4 ezrelékes győzelem, amely fényesebb is lehetett volna, ha az SZDSZ propagandája olyan világosan beszél, mint Fejti György.

Választási matematika


Ha jövendölni akarunk és a közvélemény-kutatási eredményekre pillantunk, azt kell látnunk, hogy minden megoldás lehetséges. Hogyan feleltek az emberek arra a kérdésre, miképpen szavaznának, ha most lennének az országgyűlési választások. A népszavazás előtt készült utolsó felmérés szerint (ennél frissebb, hitelt érdemlő eredmény nincs a kezünkben) a januári elnökválasztás pártjai a szavazni szándékozók 32%-ának támogatását élvezték (MDF: 17, MSZP: 13, Néppárt és Keresztény Demokrata Párt: 1-1%). A négy igen koalíciója alig volt gyengébb: 27% (SZDSZ: 10, Kisgazdapárt 9, MSZDP: 5. Fidesz: 3%). Fontos adat még: a választópolgárok egyharmada úgy vélte, nem vesz részt a választáson, a szavazni szándékozók egyharmada még nem döntötte el, melyik pártot választja.

A népszavazás után e számok valószínűleg módosultak. Valószínűleg csökkent az MSZP-re, esetleg az MDF-re szavazók aránya, talán nőtt az SZDSZ tábora. E vélt tendenciáknak azonban nem szabad nagyon nagy jelentőséget tulajdonítanunk. A szavazás iránti érdeklődést, amelyet a referendum izgalmai megnöveltek, azóta lehűtötte a tömegsajtó „pártokon felüli”, politikaellenes kampánya. Sok MDF-tag helytelenítette a fórum bojkottfelhívását, de áltatja magát az, aki az MDF bomlására vagy megroppanására számít. A fórum politikája népes, és a politikai akaratképzésben igen jelentős szerepet játszó rétegek véleményét tükrözi, elsősorban a kisvárosi középosztályét; számukra – s joggal – fontosabb, hogy az MDF révén meghatározó szerepük van a helyi politikában, mint az, hogy az elnökség némely döntésével nem értenek egyet. Egyedül az MSZP népszerűségvesztését szabad extrapolálnunk. Ez a párt, úgy látszik, semmit sem képes tanulni: miközben az elnökválasztási kampányra felfutott apparátusa üresen pöfög és zakatol, archívumaik bűnös megsemmisítésével újabb, a Next 2000 ügyéhez hasonló botrányt vesznek a nyakukba.

A közvélemény-kutatás eredményéből azonban akkor sem lehetne közvetlenül a parlamenti választások eredményére következtetni, ha a szavazás a felmérés másnapján lenne. Választási törvényünk szerint 176 képviselőt az „egy választókerület – egy képviselő”-elv alapján, kétfordulós rendszerben választunk. Ez a szisztéma a legerősebb pártoknak kedvez, a kisebbeknek csak akkor vannak esélyeik, ha megegyeznek egymással, hogy a második fordulóban valamennyien a legesélyesebb jelöltet támogatják. Az SZDSZ egymagában Budapesten és néhány nagyobb vidéki városban veheti fel a versenyt a fórummal. De ismét összefogva a négy igen pártjaival, a 176 egyéni kerületi hely 40%-át is megszerezheti.

Népszerűsége növekedésével a megyei listás rendszer az SZDSZ számára kifejezetten kedvezővé vált. E bonyolult szisztémában ugyanis azok a pártok járnak a legjobban, amelyek a pártlistákra leadott szavazatok száma szerint a harmadik-negyedik „helyezést” érik el; az ennél hátrább szorult pártok esélyei csökkennek. Ha egy párt a szavazatok 9%-ával a pártok sorrendjében a negyedik helyre került, 24 mandátumra számíthat, holott ha a választók nem szétaprózott megyei, hanem egyetlen országos listára szavaznának, csupán 15 hely illetné meg. A 6%-os eredményével hatodik helyre szorult párt ellenben 10 helyett mindössze 5 mandátumot kap. Ezt az aránytalanságot az országos kompenzációs lista nem tudja teljesen kiegyenlíteni. Az SZDSZ jelenleg – mint tudjuk – a harmadik helyen áll.

Ha tehát együtt vesszük szemügyre az egyéni választókerületekben létrehozható koalíciók esélyeit meg a megyei listás rendszer előnyeit, és ha négy párt képes megőrizni, illetve helyreállítani az együttműködést, együttesen megszerezhetik az összes parlamenti hely 40%-át – körülbelül ugyanannyi mandátumot, mint a fórum. Az összefogás mind a négy pártnak előnyös, valamennyiüknek jobb pozíciót biztosít – külön-külön is – a majdani kormányalakítási tárgyalásokon. A maradék helyeket, összesen mintegy 15%-ot, feltehetőleg az MSZP fogja elnyerni. Megeshet, hogy az MSZMP át se tudja lépni a törpepártok kiszorítására létesített 4%-os küszöböt.

Partnerkereső


Rápillantva a százalékarányokra, egyetlen dolog bizonyos: semelyik párt sem kormányozhat egyedül. Kézenfekvőnek tetszik az a megoldás, amelyet a fórum régebben is szorgalmazott, az MDF–MSZP-koalíció. Csakhogy a helyzet időközben megváltozott. Az egykori kommunista vezető réteg ma az új pártok között keresi a helyét. A mai „geopolitikai helyzetben” a volt állampárt jelenléte a kormányban semmiképpen sem külpolitikai feltétele a békés átmenetnek, belpolitikailag pedig az MSZP állandó botrányai miatt inkább teher.

A kétpárti (illetve a Néppárttal és a kereszténydemokratákkal együtt számolva négypárti) koalíciónak igen erős lenne az ellenzéke. Ez pedig az MSZP-t túlontúl jó helyzetbe hozza, hisz nélküle az MDF nem kormányképes. Márpedig a fórum vezetőinek nyilatkozataiból kitűnik, kulcsfontosságú tárcákat nem akarnak az MSZP-re bízni.

A fórum nyilván megpróbálja visszaédesgetni régi szövetségesét, a kisgazdákat. Segítségükkel visszaszoríthatja az MSZP hatalmi törekvéseit, és így, ötödmagával, már elég erős volna a kormányalakításhoz. Kérdés, elég erős volna-e népszerűtlen gazdasági döntések végrehajtásához is. Vajon nem lesz-e ez a kormány – az MSZP révén – túlságosan foglya a saját múltjának, a nagy hatalmú gazdasági lobbykkal való összefonódottságának, illetve nem lesz-e áldozata romantikus-nosztalgikus gazdaságpolitikai elképzeléseknek? Valószínű, hogy a nyugati pénzvilág támogatni fogja az új, demokratikus kormányt. De ha a támogatás ismét csak elfedi a válságot, ha a radikális váltás ismét halasztást szenved, a baj egy év múlva a mostaninál is súlyosabb lehet.

Némelyek azt állítják, hogy az SZDSZ éppen erre spekulál. Ha az MDF kormánya összeomlik, szabad az út a szabad demokraták előtt. Ez a számítás, ha komolyan vesszük, egyszerre volna ostoba és kockázatos. Ostoba volna, hiszen józan párt aligha kívánkozik olyankor kormányra lépni, amikor reménytelenül súlyos a válság, amikor a Nyugatnak elment a kedve attól, hogy újabb és újabb kormányokat támogasson – hiába – Európa keleti felén, a társadalom pedig csalódott a demokráciában és a piacgazdaságban. És kockázatos volna a párt szempontjából, hiszen az ég segedelmével mégiscsak megindulhat a gazdaság dinamikus átalakulása. Közismert a példa: a német szociáldemokraták elutasították a koalíciót 1949-ben a kereszténydemokratákkal, mert úgy vélték, hogy az új kormány nem lesz hosszú életű. Aztán huszonöt évig kellett várniuk, amíg kormányra kerülhettek.

Nem zárhatjuk ki – s miért is tennénk –, hogy az SZDSZ a választásokig további sikereket ér el, és három szövetségesével együtt többségbe kerül. Törékeny többség lenne ez, és ráadásul az SZDSZ-koalíciónak olyan ellenzék ellenében kellene kormányoznia, amelyik kiélezett helyzetekben egyszerre hivatkozna a nemzet érdekeire meg a munkásosztály érdekeire.

Bár a politikában, azt mondják, minden lehetséges, legkevésbé az valószínű, hogy az SZDSZ „szögre akasztja” elveit, és beveszi a koalícióba az MSZP-t. E döntés, ha pillanatnyi előnyökkel járhatna is, hosszabb távon politikai öngyilkosság lenne, amelyet az SZDSZ tagsága akadályozna meg.

Zsákutca lenne az összes parlamenti pártot magában foglaló nagykoalíció is. Az ellenzék nélküli kormány meglehetősen hasonlít az egypártrendszerhez. A döntések nem a parlamentben, a nyilvánosság előtt születnek, hanem zárt, pártközi tárgyalásokon. Felduzzad az államapparátus, mert minden ilyenpárti osztályvezető mellé kell egy olyanpárti helyettes. S végül a diktatúra korrupcióját a korrupció diktatúrája váltja fel.

Utoljára maradt a legkeményebb dió: az MDF–SZDSZ-koalíció lehetősége. Jelenlegi partnereit nyilván egyik fél sem szorítja ellenzékbe – e variáció tehát hét párt koalícióját jelenti. Szűkített nagykoalíció, amelynek egyedüli számottevő ellenzéke az MSZP. Ez váratlan módon megerősíthetné, rossz esetben minden elégedetlenség gyűjtőpártjává növelhetné a volt állampártot, és ismét összesodorná, akár a parlamenten belül, akár kívüle, az MSZMP-vel. Az ebben rejlő veszély legfőbb ellenszere, ha a pártok támogatják a munkavállalók hiteles érdekvédelmi szervezeteinek kialakulását Önálló szakszervezet nélkül amúgy sem működhet kiegyensúlyozottan a piacgazdaság.

Semmi sem kívánatosabb, minthogy a Magyar Demokrata Fórum körül kereszténydemokrata középpárt, a szabad demokraták körül pedig szociálliberális középpárt alakuljon ki. E két párt (vagy pártkoalíció) váltógazdasága a jövendő magyar demokrácia egyik nagy esélye.

Időlegesen, válságos helyzetekben mégis indokolt lehet, hogy e két párt koalícióra lépjen – ahogy megtette Németországban és teszi Ausztriában. Ennek azonban az a feltétele, hogy ez a két, szellemi hagyományait tekintve nagy múltú szervezet, amelyek komoly méltósággal képesek megjelenni a világ színe előtt, akkor se civakodó ikerpártként viselkedjenek, ha kettesben maradnak a hátsó udvaron.

• Beszélő