Arató András

Nyomtatóbarát változat

Még egyszer, lehet, hogy utoljára, a szociálliberális koalícióról szeretnék írni. Közvetlenül a választások után komoly emocionális érv szól a koalícióban való liberális részvétel ellen. De szól egy mellette is. A szocialisták nyilvánvalóan abszolút többségre törekedtek, a liberálisok így csupán a fügefalevél szerepét játszhatják: magukra kell hagyni őket, hadd kormányozzanak egyedül, egyék meg, amit főztek. Nem változtak ahhoz még eleget, hogy – akárhogyan is – megbízzunk bennük, ha a mandátumok többségével ők rendelkeznek.

Viszont: ha az SZDSZ nem vesz részt a koalícióban, a jobboldal „minél rosszabb, annál jobb” stratégiáját követi. Nincs nagy kedve az embernek, hogy szerepet vállaljon a forgatókönyvükben.

Nem vitás: a koalíciókötés minden tradicionális szabályának ellentmond, ha az abszolút többség birtokába jutott győztes felajánlja – és a másik párt pedig elfogadja – a koalíciót. Minek megosztani a hatalmat, ha az ember azt egyedül, a saját belátása szerint is gyakorolhatná. És hogyan fogadhatná a hatalom egy részét egy olyan párt, amelynek – úgy tetszik – semmi garanciája nincs akarata érvényesítésére.

Az MSZP mégis érdekelt a koalícióban, és valószínűleg fel fogja ajánlani, mert:

1. Az MSZP mégiscsak az MSZP, és nem egy szociáldemokrata párt a sok közül. Legitimációja kérdéses marad, annak ellenére, hogy teljesen jogszerűen érte el az 54%-ot. Sebezhető az MSZMP jogi és anyagi örököseként, vezetője pedig továbbra is keményen támadható. Szavazóik jó része nem elsősorban rájuk, hanem valami ellen szavazott.

2. Egyhamar nem tudja beteljesíteni a hozzá fűzött reményeket, és – ha nem akarja tovább gyöngíteni a gazdaságot – népszerűtlen intézkedések sorozatát kell meghoznia.  Ehhez partner kell, ahogy 1989-ben is kellett. Saját tábora egy részét is csak úgy tudja nyugalomra bírni, ha a felelősséget a partnerére hárítja.

3. Az MSZP kampányában annyira fontos szerepet játszott a nagyon is népszerű szociálliberális koalíció gondolata, hogy nem tudja vállalni a felelősséget a kudarcáért. Természetesen lehet, hogy az MSZP csak afféle látszatkoalícióban érdekelt.

Nem tudjuk, mit választana az MSZP, ha egy igazi koalíció és az egypárti kormányzás között kellene választania. Annyi azonban bizonyos, hogy az MSZP-nek érdeke, hogy ne tűnjön felelősnek a koalíció létrejöttének kudarcáért – még akkor sem, ha valójában szívesebben vállalná az egypárti kormányzást.

Az SZDSZ egészen más helyzetben van. Mint pártnak egyszerűen nincs jó választása. Ha koalícióra lép, szembekerül a pártaktivistáival és a politikusaival – egy részükkel bizonyára. Ha nem teszi, súlyos támogatáscsökkenéssel kell számolnia. A koalíciós kormány sikereit az MSZP a maga javára fogja elkönyvelni, problémáit viszont könnyen háríthatja a kisebbik partnerre. Ha egy tiszta MSZP-s kormány nem lesz sikeres, a jobboldal könnyűszerrel megnövelheti a saját emocionális tőkéjét.

Ha ellenben sikeres, és képes megvalósítani a saját programját, az SZDSZ-nek jó ideig nem marad politikai mondanivalója, hisz csak a jobboldali demagógiának és a piacellenes jobboldali populizmusnak lennének igazi politikai lehetőségei. Röviden: kormányon az MSZP, ellenzékben a jobboldal szorítaná az SZDSZ-t a margóra.

A sajtó egy része máris az SZDSZ-t teszi felelőssé a koalícióalakítás nehézségeiért. Ha azonban a politikai szabályokat felrúgva mégis megalakul a koalíció, a jobboldali sajtó csak az SZDSZ-t fogja támadni, mégpedig – a hataloméhségéért. Vagyis pártpolitikai alapon nem lehet eldönteni, ráálljon-e az SZDSZ a koalícióra, vagy sem.

Szerencsére van egy másik szempont is: az országé. Miután külföldön élek (és ott is fogok élni), tanácsom elképzelhető következményeit, nem kell megszenvednem, nem szégyellem hát kimondani: nagyon szeretem ezt az országot. Május 8-a óta még jobban szeretem és tisztelem, annak ellenére, hogy a párt, amelyet támogatok, nem nyerte meg a választásokat. A második forduló mit sem változtatott azon a véleményemen, hogy az emberek racionálisan szavaztak. De a kampány utolsó három hete egyszerűen nem tette lehetővé, hogy a választók el tudják dönteni, kire kell szavazniuk, hogy a szociálliberális koalíció létrejöjjön, és hogy mit kell inkább megakadályozniuk, az MSZP túlerejét, vagy az MSZP és az SZDSZ kétharmados túlhatalmát.

A közvélemény-kutatásokból mégis tudni véljük, az ország többsége szociálliberális koalíciót akar. Valószínűleg ez áll az ország érdekében is. Mert mi a következménye annak, ha egypárti szocialista kormány lesz? A kormány gyenge, négy évig mégis megdönthetetlen. Legitimációja, amely úgyis papírvékony, elenyészik. A gazdasági program képviselői és a párt hatalmi centruma között feszülő belső ellentétek végül is megbénítják a kormányt. A válságok – mert lesznek válságok – kezelésére a kormány képtelen lesz.

Áldatlan helyzetében az MSZP nyilván megpróbálja számbeli fölényét közjogi helyzete erősítésére kihasználni: az ehhez szükséges kétharmados döntésekhez talál partnereket. A KDNP és az FKgP például hajlandó elfogadni az MSZP javaslatát az államelnök szerepének növelésére. (Ebben az esetben korántsem biztos, hogy továbbra is Göncz Árpád lenne az MSZP köztársaságielnök-jelöltje.) Ugyancsak a KDNP-vel és a kisgazdákkal (de esetleg az MDF-fel is) megállapodhat a kinevezendő hat alkotmánybíró személyéről. Ha az Alkotmánybíróságot pártpolitikusokkal töltik fel – annak beláthatatlanok a következményei. Ugyanez a helyzet az ügyészségre és a bíróságra vonatkozó törvényekkel, illetve az ügyészi, bírói kinevezésekkel. A szétforgácsolt ellenzékkel szemben az MSZP a divide et impera politikáját folytathatja, és sokkal nagyobb hatalma lesz a demokrácia intézményeinek alakításában, mint az MDF vezette koalíciónak volt.

De hogyan tudja az SZDSZ részvétele a koalícióban útját állni ennek?

A gazdasági döntések területén az SZDSZ megerősítheti az MSZP liberális szakértői szárnyát: Békesiék ezt többször is kifejtették. Az SZDSZ őrködhet a liberális demokratikus rendszer folytonosságán, illetve befolyásolhatja a fejlődését. A koalíció keretében az MSZP-nek egyszerűen nem lenne rá módja, hogy külön-külön, más pártok segítségével építse ki erőpozícióját. Ugyanakkor az is biztos: egy látszatkoalícióban az SZDSZ nem sokat tehetne, a felelősségben – a negatív következmények miatt rá háruló felelősségben – mégis osztoznia kellene.

De igaz-e vajon, hogy az abszolút többséggel rendelkező MSZP-vel csak látszatkoalíciót lehet létrehozni? Erre a kérdésre csak akkor válaszolhatunk, ha kipróbáljuk. Ezért is tragikus lenne, ha az SZDSZ küldöttgyűlése kimondaná: nem akar koalíciós tárgyalásokat. Ettől kezdve a koalícióalakítás kudarcáért az SZDSZ-t terhelné a felelősség – nem a szavazókat. Az SZDSZ pedig önként mondana le arról, ami talán elérhető.

Kétféle módon próbálhatjuk ki, alakítható-e a jelen helyzetben az ország számára jobb kormány az egyszínű Horn-kormánynál. A két lehetőséget az SZDSZ választásra kínálhatná fel az MSZP-nek. Az egyik megoldás személyes garanciákra és a magyar miniszterelnök rendkívül erős közjogi státusára épül. Az SZDSZ felajánlaná, hogy hajlandó részt venni egy olyan Békesi-kormányban, amelyben a liberális párt kapja a rendszerváltás közjogi folyamatossága szempontjából legfontosabb minisztériumokat: az igazságügyet, a belügyet, a honvédelmi tárcát és az ezeket integráló miniszterelnök-helyettesi posztot.

A másik változat intézményes garanciákon alapul. Ezek szerint az SZDSZ hajlandó elfogadni Horn Gyula miniszterelnökségét, ha a többi miniszteri tárcát fele-fele arányban osztják el a két párt között; a koalíciós megállapodásnak ki kellene terjednie a közjogi rendszer struktúráját érintő valamennyi lényeges kérdésre (alkotmányozás, kétharmados törvények, kinevezések), és tartalmazni kellene egy megegyezést arról is, hogy a koalíciós pártok közjogi kérdések megoldásában a lehető legszélesebb konszenzusra törekednek a többi parlamenti párttal.

Lehet, hogy e két feltételen az MSZP csak nevetne. De akkor nem ők nevetnek utoljára. Akkor kizárólag az övék a felelősség, hogy a lakosság politikai akarata (amelyet az MSZP is jól ismer) – a szocialisták és a liberálisok együttműködése – nem valósulhatott meg.

• Belföld