Upor Péter

Nyomtatóbarát változat

És akkor mi van?

Február 24-én a parlamentben Hack Péter SZDSZ-es képviselő napirend előtti felszólalásban foglalkozott a Hajdú-Bihar megyében történtekkel. A képviselő frakciója álláspontját ismertetve az esetet a bírói függetlenség megsértésének tartotta, és javasolta, hogy a parlament alkotmányügyi bizottsága vizsgálja ki az ügyet. Isépy Tamás, az Igazságügyi Minisztérium államtitkára ugyancsak napirend előtt reflektált Hack Péter szavaira. „Most tessék szíves lenni nekem elmondani, hogy az összbírói értekezletet befolyásolta-e valaki abban a vonatkozásban, hogy alkalmas vagy alkalmatlan? Ha valakit rábeszélnek arra, »hogy öregem, add már be te is a pályázatot, hátha elnyered az összbírói értekezlet támogatását«, hát ebben az égvilágon semmi, se politikai, se semmilyen befolyás nincs” – mondta az államtitkár a kormányzó pártok élénk tapsától kísérve.

„Azt viszont visszautasítom az igazságügy-miniszter nevében – folytatta némileg komorabb hangon –, …hogy az igazságügy-miniszter bárkit arra rábeszélt volna, hogy »ugyan kérd már meg a nevemben X. Y. bírót, hogy adja be a pályázatot«, és ha X. Y. bíró beadja a pályázatot, és őt az összbírói értekezlet alkalmatlannak nyilvánítja, akkor mi van?” „Pech” – vetette közbe Orbán Viktor. „Pech” – nyugtázta elnéző mosollyal Isépy dr., hiszen ő már tudta azt, amire a bírák és a közvélemény csak néhány nappal később jött rá.

A helyes út

A parlament által 1991. november 11-én elfogadott törvény, mely a bíróságokról szóló 1972. évi IV. törvény módosítása volt, a bíróságok elnökeinek kinevezéséről így rendelkezik: 59/A § (1): Pályázat útján kell betölteni a megyei bírósági elnöki… állást.

(2) A pályázatot a kinevezésre jogosult írja ki…

(3) A pályázó alkalmasságáról a megyei bírósági elnökség esetében az összbírói értekezlet… foglal állást, és tesz javaslatot a kinevezésre.

(4) Ha nincs alkalmas pályázó, vagy a kinevező a javaslatot nem fogadja el, új pályázatot kell kiírni.

(5) Az új pályázat eredménytelensége esetén a kinevezésre jogosult a vezető állást megbízás útján tölti be…

A felületes olvasó számára mindez egyértelműnek tűnik; az összbírói értekezlet eldönti, hogy kit, illetve kiket talál alkalmasnak a pályázók közül, s javaslatot tesz az igazságügy-miniszternek. Ebben az esetben az államtitkár úrnak kétségkívül igaza lenne; függetlenül attól, hogy ki kit próbál rávenni a pályázaton való indulásra, a jelöltek közül végső soron a bírói testületek választanak, s a miniszter mindössze annyit tehet, hogy ha nem találja megfelelőnek a javasolt személyt, új pályázatot ír ki.

Csakhogy az Igazságügyi Minisztérium jogértelmezői nem tartoznak a felületes olvasók közé. A felületes olvasó például azt hinné, hogy miután a törvény ezt külön nem tárgyalja, az ilyenkor szokásos módon az minősül alkalmasnak, aki az összbírói értekezlet szavazatainak többségét megkapja. A minisztérium szakemberei szerint viszont az alkalmas, aki kap szavazatot. Akárhányat, így, ha mondjuk egy pályázó az összbírói értekezleten, egyetlenként, saját magára szavaz, ő is alkalmasnak minősül.

A másik nagy kérdés, hogy mit is jelent a javaslattétel. Naivul azt hihetnénk, hogy a bírói testületek, miután állást foglaltak az alkalmasság kérdésében, eldöntik, hogy kit, illetve kiket javasolnak. De nem így van: aki alkalmasnak találtatott, azaz legalább egy szavazatot kapott, az automatikusan javasolt személynek minősül.

Most már csak a paragrafus negyedik bekezdésének értelmezése van hátra: „Ha nincs alkalmas pályázó, vagy a kinevező a javaslatot nem fogadja el, új pályázatot kell kiírni.” A fentiek ismeretében ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy javaslatnak az tekintendő, ha a pályázók közül bárki legalább egy szavazatot kapott.

Összegezve tehát a minisztérium állásfoglalását: szakítva azzal a bíróságok függetlenségét sértő rút pártállami gyakorlattal, melynek alapján a miniszter a bíróságok elnökének azt nevezett ki, akit akart, az új törvény helyes értelmezése szerint a miniszter a pályázók közül (feltéve, hogy legalább egy szavazatot kapnak) azt nevez, ki, akit akar.

Mindezek fényében legnagyobb sajnálatunkra nem tudunk teljes mértékben egyetérteni Isépy államtitkár úrral abban, hogy ha valakit akár a miniszter megbízásából, akár csak úgy rábeszélnek arra, hogy induljon a pályázaton, abban semmiféle politikai befolyásolás nincs.

A jogalkalmazás szépségei

Az igazságügy-miniszter eddig 18 elnököt nevezett ki. A 18-ból úgy tűnik, 9 esetben olyan pályázót, akiket a javaslattételre felhatalmazott bírói testületek kevésbé tartottak alkalmasnak, mint más pályázókat. A 9-ből két esetben (különböző eretnek jogászok értelmezése szerint) a miniszter bizonyíthatóan jogsértést követett el; a Pest Megyei és a Heves Megyei Bíróságon közel azonos módon játszódtak le az események. Az összbírói értekezletek mindkét helyen érzékelték, hogy a törvény „liberális” volta miatt további értelmezésre szorul, s úgy döntöttek, a naiv értelmezési verziót választva, hogy Heves megyében azt tekintik általuk javasoltnak, aki a szavazatok legalább 30 százalékát kapja, Pest megyében pedig azt, aki 50 százalékot plusz egy szavazatot kap. Mindkét helyen két jelölt volt, és mindkét helyen csak az egyik pályázó felelt meg a fenti kritériumnak. A szavazószámláló lapokat és a jegyzőkönyveket mindkét esetben a minisztérium bocsátotta az értekezlet rendelkezésére, és ezeken sehová sem lehetett beírni a javasolt személy nevét. A bírák ennek ellenére ragaszkodtak ahhoz, hogy a javaslatuk is bekerüljön a jegyzőkönyvbe, hiába tiltakozott a minisztérium képviselője, Fluckné dr. Papácsi Edit államtitkár-helyettes, hogy „ez minket nem érdekel, ezt mi nem kértük”.

Az olvasó könnyű helyzetben van, mert már ismeri a törvény helyes értelmezését. A tudatlan bírók viszont nagyon meglepődtek, elkeseredtek és felháborodtak. Az igazságügy-miniszter ugyanis mindkét esetben az összbírói értekezletek által nem javasolt, kevesebb szavazatot kapott bírát nevezte ki az elnöki posztra. A Pest megyei bírák hangot is adtak elkeseredésüknek, s mint az a napisajtóban is megjelent, jogsértőnek találták a miniszteri kinevezést. Hasonlóképpen vélekedett a Magyar Bírói Egyesület Pest Megyei Szervezete is. Egyebek közt leszögezik, hogy a miniszter az összbírói értekezlet állásfoglalásának mellőzésével személyére vonatkozó javaslat hiányában nevezte ki dr. Gatter Lászlót. (Nota bene azt a bírót, aki a Szent Korona-ügyet elvermelte az Alkotmánybíróságnál.) Álláspontjuk szerint az igazságügy-miniszter döntése nemcsak a demokratikus alapelvek érvényesülését sérti, hanem az eljárás során irányadó jogszabályt is. Az értekezlet szótöbbséggel kinyilvánította azon véleményét is, hogy az intézkedés miatt az igazságügy-miniszterbe vetett bizalma megrendült. Adott esetben csak azt tartanák a jogszabályi rendelkezésnek megfelelő eljárásnak, ha a miniszter új pályázatot írna ki.

A bírók ugyan óvakodnak attól, hogy jogi állásfoglalásuknak bármiféle politikai felhangja legyen, de nem fogunk csodálkozni, ha egy vasárnap reggel egy tiszta hang a rádióból azzal ébreszt bennünket, hogy a rendszerváltozás szabotőreinek egyre népesebb tábora egy újabb szakma képviselőivel bővült.

Az eset kapcsán dr. Sándorffy György, az Igazságügyi Minisztérium kabinetfőnöke is megnyilvánult. A Pest Megyei Hírlap március 4-i számában adott interjújában úgy vélekedik, „hogy a bírói testület nem járt el a törvény szellemében akkor, amikor elhatározta magát arra, hogy 50 százalékban megállapít egy úgynevezett beugró minimumot”. Majd ezzel a figyelemre méltó megállapítással folytatja: „Ha a törvényhozóknak a múlt nyáron (a kabinetfőnök úr nyilván a törvény megfogalmazóira gondolt, a törvényhozás ugyanis minden látszat ellenére egyelőre még a parlamentben és nem az Igazságügyi Minisztériumban folyik), az lett volna a szándékuk, hogy a bírói testületeknek az alkalmassági véleménynyilvánítását minimális számadathoz kössék, akkor ezt minden bizonnyal a törvényben három szó betoldásával megoldhatták volna.”

Így a nyilatkozatból egyértelműen kiderül, hogy a minisztériumi jogértelmezés nem afféle menet közben született improvizáció, hanem a kezdetektől fogva ez volt a szándék.

A minisztériumi állásfoglalás ellenére sok szakember úgy véli, hogy jogsértés történt, csupán az a kérdés, hogy milyen szankciók alkalmazhatók. Az Alkotmánybírósághoz nem lehet fordulni, miután nem normatív kérdésről, hanem a miniszter egyedi jogértelmezéséről van szó. A Munkaügyi Bíróság sem jöhet szóba, a miniszter ugyanis nem munkaadója a bírósági elnököknek, és sok szakember úgy véli, hogy a közigazgatási bíróság sem megfelelő fórum. A parlament alkotmányügyi bizottsága mindenesetre úgy döntött, hogy maga is foglalkozik a kinevezésekkel, és mi érdeklődéssel várjuk, hogy a lapzártánk utáni szerdai ülésen a bizottságban többségben lévő kormánypárti honatyáknak hogyan sikerül feloldaniuk a lelkűkben dúló harcot jog- és igazságérzetük között.

Az ellenzék felelőssége

Vajon sejthette-e az ellenzék, hogy mire készül a kormánykoalíció. A kérdés azért is érdekes, mert mint Isépy államtitkár kedvvel említette a Magyar Hírlap március 10-i számában, az oly sok vitát kavaró kétharmados törvényt novemberben 231 igen, egy nem szavazattal és 19 tartózkodással fogadta el a T. Ház.

A kérdés eldöntéséhez a parlament alkotmányügyi bizottságának a törvénnyel foglalkozó üléséről készült jegyzőkönyv lesz a segítségünkre.

Az alkotmányügyi bizottság október 24-i ülésén az ellenzéki képviselők kisebb jelentőségű módosító javaslatait elsősorban a bizottság kormánypárti képviselői különösebb vita nélkül sorra leszavazzák Az első komoly vitára Hack Péter és Laborczi Géza SZDSZ-es képviselőknek a törvényjavaslat 9. §-ára vonatkozó módosító indítványa kapcsán került sor. A képviselők egy új 9. §-t javasolnak beiktatni, mely egy Országos Igazságügyi Tanács felállításáról rendelkezne. Hack Péter indoklásában elmondja, hogy az SZDSZ a bírói függetlenség szempontjából aggályosnak tartja az igazságügy-miniszter széles körű felhatalmazását a bíróságok személyi ügyeibe való beleszólásra. A módosító indítvány szerint a miniszter ezen jogkörét egy bírói önkormányzati szerv venné át: „az Országos Igazságügyi Tanács a bírói függetlenség sérelme nélkül biztosítja a bíróságok működéséhez szükséges személyi feltételeket.” Hack Péter elmondja, hogy az SZDSZ számára kardinális kérdés – a törvényjavaslathoz való viszonyát meghatározó kérdés –, hogy megszűnik-e a végrehajtó hatalom széles körű befolyása.

Kónya dr. ezúttal is világosan fogalmaz: „…az embereknek a bíróságokkal szembeni elmarasztaló véleménye elsősorban abból fakad, hogy a bírói szervezetek vezetésében nem következett be a szükséges változás… Ez az, amit ez a törvény céloz… És az igazságügy-miniszternek a beleszólása csak olyan szinten érvényesül, ami nemcsak megengedhető, hanem meggyőződésem szerint egyfajta biztosítékot is jelent.”

Még egyértelműbben fogalmaz Füzessy Tibor: „Ez a feladat (a bírói kar megújítása – U. P.) nem oldható meg akkor, ha zömmel a bírói karra magára bízzuk annak eldöntését, hogy hogyan történjék a bírói kar felújítása.” (Hack Péter az ilyenfajta állításokkal kapcsolatban már többször megfogalmazta, hogy abszurdnak tartja, hogy a bírók jogosultak ugyan élet-halál kérdések elbírálásában, csak saját szervezetük felépítésében nem dönthetnek.)

A vitához Tölgyessy Péter is hozzászólt, és egyebek közt a bírói vezetők pályázati rendszeréről is beszélt: „A törvény ezt az alkalmassági kategóriát másutt is használja, s nagyon úgy tűnik, hogy ez nem jelent különösebben szigorú kritériumokat, hanem azt, amit a szó jelent: alkalmasságot. Különösen, ha a törvény indoklását elolvassa az ember, válik meglehetősen egyértelművé, hogy az egyetértési jog voltaképp csak az alkalmatlanok kizárására vonatkozik… így aztán ez nem is jelenthet igazán jelentős kontrollt. Nem arról dönt a testület, hogy ezt az egyetlen embert ki lehet nevezni erre a tisztségre, hanem hogy a pályázó alkalmas-e. Megítélésem szerint ezen a rostán nagyon sok jelölt átmehet, gondolván arra, hogy amikor a rendőrkapitányi pályázatok voltak, két-három alkalmas ember ezen a szűrőn is átmehetett, és szerintem most is át fog menni, s ezen az alapon az igazságügy-miniszter fog szelektálni.” Tölgyessy tehát, úgy tűnik, meglehetősen pontosan felmérte, hogy mi történhet, ha elfogadják a kormány törvényjavaslatát. Hozzászólásának végén ismételten az Országos Igazságügyi Tanács felállítása mellett érvelt: „A kulcskérdés az, hogy hajlandó-e ebbe az irányba elmenni a három kormányzó párt, hogy ne az Igazságügyi Minisztérium jogkörén belül keressünk garanciákat, akár pályázati úton, akár más úton, hanem valamiféle más döntési fórum felé haladjunk.

A következő hozzászóló ismét Kónya Imre. A frakcióvezető az Alkotmánybíróság friss határozatára hivatkozik, amely a hatályos 72. évi IV. bíróságokról szóló törvény két pontjának alkotmányellenességére vonatkozó indítványt utasít el. A vonatkozó törvényszöveg a következő: „az igazságügy-miniszter a bírói függetlenség sérelme nélkül

a) biztosítja a bíróságok működéséhez szükséges személyi és anyagi feltételeket;

b) irányítja a bíróságok elnökeinek igazgatási tevékenységeit, szabályozza a bíróság ügyrendjét.”

Az Alkotmánybíróság ezt nem tartotta alkotmányellenesnek. A helyzet tehát kormánypárti szempontból egyszerű volt. Ha a régi törvényszöveg is összhangban áll az alkotmánnyal, úgy semmi sem kényszerítheti őket arra, hogy ha úgy látják jónak, visszavonják a törvényre vonatkozó módosításukat. Kónya dr. mindezt ki is fejtette az alkotmányügyi bizottság ülésén, „…itt egyszerre több cél is vezet bennünket, amikor ezt a törvénymódosítást el akarjuk fogadni. És amikor ezeket a célokat meghatározzuk, akkor nem árt előrebocsátani… a jelenlegi helyzet az igazságügy-miniszternek a mostani javaslatban megcélzottnál messze több jogosítványt biztosít. Erről a jelenlegi helyzetről az Alkotmánybíróság kimondta, hogy ez nem alkotmányellenes. Tehát tulajdonképpen, ha úgy szeretnénk megújítani a bíróságok vezetését, hogy nem módosítjuk a jelenlegi jogszabályt (azaz a miniszter nevezi ki a vezetőket mindenfajta pályáztatás nélkül – U. P.), az sem lenne alkotmányellenes. Itt most nem akarunk zsákbamacskát árulni…”

Világos beszéd. Az ellenzék előtt ekkor két út kínálkozott; vagy a végsőkig ragaszkodik a bírói függetlenséget célzó elképzeléseihez, és ezzel kockáztatja, hogy a kormány egyszerűen visszavonja a törvényjavaslatot, mondván, hogy az ellenzék miatt nem született megegyezés, vagy pedig megpróbál, ahol lehet, kompromisszumokat kicsikarni, miközben reméli, hogy a kormányzat úriemberként fog viselkedni. Az ellenzék ez utóbbi utat választotta.

Arról, hogy az ellenzék jól választott-e, megoszlanak a vélemények. Sokan úgy vélik, hogy a módosított törvény még mindig jobb, mint a régi, és ha a régi maradt volna, akkor ez az egész mostani vita nem lenne, hiszen a miniszter a kinevezések ügyében tényleg azt csinálhatna, amit akar. Nem beszélve arról, hogy így legalább feketén-fehéren kiderül a kormányzat igazi szándéka. Mások szerint nem szerencsés, hogy az ellenzék szavazataival legitimitást biztosított egy rossz törvénynek. S ha a miniszter eredeti jogköre megmaradt volna, akkor a kinevezés felelőssége is egyedül az övé lenne, s nem háríthatná át ennek egy részét a bírákra, akiknek igazi beleszólási joguk nincs, csak elegük van.

• Belföld