Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

1990. április 3–25.

A Fővárosi Bíróságon dr. Frech Ágnes tanácsa megismételt eljárásban tárgyalja első fokon Solymosi Attila és társai ügyét.

1990. május 3.

Ítélethirdetés. Az ítélet indoklásának a terjedelme a duplájára bővült, a Legfelsőbb Bíróság utasításának megfelelően részletesen és személyekre lebontva tartalmazza, hogy ki, hol, mit csinált 1988. november 4-ének estéjén, s hogy ki, hol, mit vallott, s vallomása milyen változásokon ment keresztül. A tárgyalás során a vádlottakat és a tanúkat a bírónő – szintén a Legfelsőbb Bíróság utasítása szerint – folyamatosan szembesítette korábbi vallomásaikkal. Ettől az eljárástól a Legfelsőbb Bíróság azt várta, hogy a nyomozati szakban a rendőrségen tett vallomásokat nagyobb mértékben be lehet vonni a bizonyítási eljárásba. Az eredmény ennek az ellenkezője lett. A vallomássorozatok még ellentmondásosabbak és bizonytalanabbak lettek. 1989-ben még két tanú és egy vádlott állította határozottan – a többiek vallomásával szemben –, hogy Bukszár Tibor felfedte a villamoson rendőr mivoltát, az 1990-es tárgyaláson már csupán egyetlen tanú. Az ítélet indoklása szerint „a bíróság a szubjektív bizonyítási eszközök ilyen nagymértékű szórása miatt az úgynevezett objektív bizonyítási eszközök felé fordult”.

Az elsőfokú bíróság másodszor is azt állapította meg, hogy a vádlottaknak bizonyíthatóan nem volt tudomásuk arról, hogy rendőrrel van dolguk. Az indoklás emlékeztet arra, hogy a rendőrnek a szolgálati szabályzat 368. pontja szerint szolgálati igazolványával kell igazolnia magát, ha szolgálaton kívül, civil ruhában kezdi meg intézkedését. „Egyetlen bizonyíték sem merült fel arra nézve, hogy Bukszár Tibor… jóllehet erre módja, lehetősége, ideje lett volna – szolgálati igazolványát elővette.” „A helyzet nem volt súlyos, nem igényelt azonnali beavatkozást, és annak a formája végképp indokolatlan és ezért jogszerűtlen is volt.” Továbbá: „Bizonyított, hogy Bukszár Tibor már csőre töltött fegyvert tartott a vádlottak irányába akkor, amikor elhangzott a részéről a cselekmény abbahagyására való felhívás. A vádlott cselekménye, mivel az más személyek élete, testi épsége ellen nem irányult, és a dolog elleni erőszak sem volt olyan fokú, amely …indokolná az ilyen jellegű hatósági beavatkozást, nem fér bele a szolgálati szabályzatban felsorolt fegyverhasználatot kívánó vagy azt engedélyező bűncselekmények körébe.”

A bíróság megállapítása szerint Solymosi Attila Hajdú István sérüléséről értesülve „gondolkodás nélkül cselekedett”, és „tettének következményeire csak később döbbent rá”.

Miközben tehát a Legfelsőbb Bíróság azért semmisítette meg a korábbi elsőfokú ítéletet, mert lényegesen szigorúbb jogi minősítést és ítéleteket tartott volna megfelelőnek, a megismételt eljárásban a jogi minősítés és az ítéletek is lényegesen enyhébbek lettek. Nyilván ezért nyilatkozta azt az ítélethirdetés után a bírónő, hogy „lehet, a pályám végét jelenti ez az ítélet”. (Pesti Hírlap, 1990. május 18.)

A bíróság Solymosi Attila bűntettét az emberölés alapeseteként értékelte, Bukszár Tibor megtámadását pedig nem hivatalos személy elleni erőszaknak, hanem a fiatalok által folytatólagosan elkövetett garázdaság részének tekintette. A végrehajtható börtön-, illetve fogházbüntetések időtartamát az első ítélethez képest Solymosi Attila esetében felére (öt évre), a másod-, illetve harmadrendű vádlott esetében kétharmadára (tíz, illetve tizenkét hónapra) csökkentette. A többiek az előzetes fogva tartással már „letudott”, illetve rövid, felfüggesztett büntetést kaptak, Solymosi Zsoltot pedig ismét felmentették.

1990. május 3.

A bíróság az ítélethirdetés napján megszünteti Solymosi Attila előzetes letartóztatását. Solymosi Attila azóta is szabadlábon várja az ügyében megszülető jogerős ítéletet. Az elsőrendű vádlott tehát pontosan másfél évet töltött előzetes letartóztatásban. A nyomozás lezárása után Solymosi Attila a Markóba került, az első ítélet megszületését követően innen vitték át Tökölre, ahol a legveszélyesebb bűnözőknek, „a legkeményebb fiúknak” kijáró elbánásban részesült, és fél évig még dolgozni sem engedték. A Legfelsőbb Bíróság határozata után a vádlott visszakerült a Markóba, s a második ítélet kihirdetésének a napján innen eresztették haza.

Az ügyész még ezen a napon fellebbezett az előzetes letartóztatás megszüntetése ellen. A fellebbezést május 30-án ugyanaz a bíró, dr. Pálinkás György utasította el, aki később a Legfelsőbb Bíróságnak a második ítéletet megsemmisítő tanácsát vezette.

A második ítélet ellen is fellebbezett mind a vád, mind a védelem.

1990. augusztus 16.

Elkészül a Legfőbb Ügyészség állásfoglalása. Az ügyészség nevében dr. Molnár Emőke (bizonyos jogelméleti fejtegetések kivételével) fenntartja az ügyész fellebbezését azzal, hogy a két vádlott esetében az időközben megszületett amnesztiatörvény értelmében az eljárás nem folytatható. A többiek esetében az ügyészség ezúttal is a hivatalos személy elleni emberölésnek, illetve erőszaknak minősíti a történteket. Megjegyzendő, hogy ekkor már a jogi minősítésnek még nagyobb a jelentősége, mint korábban, mivel az 1990/XXXIX. tv. a garázdaság bűntettére amnesztiát ad, a hivatalos személy elleni erőszak bűntettére azonban nem. A dokumentum külön is kiemeli, hogy „a közrend és a közbiztonság fenntartása – melyhez a rendőri intézkedések is szükségesek – olyan fontos társadalmi érdek, melynek szolgálata a bírói gyakorlatnak is kötelessége (!)”.

1990. november 28.

A fellebbezési tárgyalás előtt egy héttel Solymosi Attila védőnőjének felkérésére elkészült egy „magánszakértői és klinikai szakpszichológiai vélemény” a vádlottról. A védőnő már az alapeljárás során is indítványozta pszichológus szakértő bevonását, ezt azonban a bíró visszautasította, s az első ítéletet megsemmisítő határozatában a Legfelsőbb Bíróság is szükségesnek tartotta leszögezni azt, hogy „pszichológus szakértő bevonása… feleslegesnek mutatkozik, mert az ügy helyes elbírálása enélkül is biztosítható”. Ily módon csak magánszakértői vélemény készülhetett, Honthy Kingának, a vádlottal hosszabb ideje foglalkozó igazságügyi pszichológus szakértőnek a közreműködésével. E szakvélemény szerint Solymosi Attila „önszabályozási készségében… az önkontroll igénye kifejezett… Ugyanakkor e gátló és félelmet, szorongást jelző helyzetben nevezettben sok feszültséget mozgósíthatnak… Mivel ilyen esetben szabályozó rendszere fellazulhat, sem gátló, sem elaboratív elhárítás nem jellemzi. A kialakított esemény hatása alá kerülhet, melynek jelentősége rendkívüli szerepet kaphat. Így tehát hirtelen felindulás, indulati állapot meggátolhatja nála az adott szituáció reális értékelését, és »meggondolatlan« cselekedetek elindítója lehet. (…) Pszichológiai, illetve pszichopatológiai szempontból a cselekmény elkövetésében a sértett általi első lövés s a következményes pánikhangulat kialakulása volt a döntő tényező… A félelem indulatát tudatborulás, illetve tudatbeszűkülés követi, mely vad támadásba mehet át. (…) A kialakult pánikhangulat tudatbeszűkítő hatását jelzi, hogy a cselekménysorban passzívan részt vevő tanúk… vallomásai is olyan sok bizonytalanságot, ellentétes jelzést tartalmaznak, melynek alapján elmondható, hogy a pánikhelyzet kapcsán kialakult észlelés eltorzította, szubjektívvé tette a percepciót.”

1990. december 4.

Lezajlik a fellebbezési tárgyalás a Legfelsőbb Bíróságon.

1990. december 11.

Ítélethirdetés. A Legfelsőbb Bíróság a megismételt eljárásban meghozott elsőfokú ítéletet is megsemmisítette. Az új eljárás lefolytatására ezúttal már nem a Fővárosi, hanem a Pest Megyei Bíróságot jelölték ki.

A Legfelsőbb Bíróság az ügyészség álláspontjával azonosul: „az ügyészi fellebbezés… alapos, a védelmi fellebbezések alaptalanok”.

A Legfelsőbb Bíróság első és második megsemmisítő határozatában természetszerűleg igen sok a közös elem. Dr. Pálinkás György és tanácsa ezúttal is abból indul ki, hogy az ügyet a nyomozati szakban született vallomások alapján lehet megoldani, s visszautasítja azt a feltételezést, hogy ezek a vallomások valamiféle fenyegetettségi helyzetben születtek volna. A határozat indoklásában az is szerepel, hogy „a nyomozati iratoknál elfekvő jegyzőkönyvek szerint a törvényes képviselők valamennyi – a fiatalkorúak meghallgatásáról készült – jegyzőkönyvet kifogás nélkül aláírták, ami azt tanúsítja, hogy a kihallgatáson részt vettek”. (A legutóbbi tárgyaláson már a nyomozók sem tagadták, hogy a törvényes képviselők döntő jelentőségű kihallgatásokon nem vettek részt.)

A Legfelsőbb Bíróság szerint az elsőfokú bíróság tévedett, amikor úgy vélte, hogy a hetedrendű vádlott visszavonta korábbi, Bukszár rendőr voltának felismerhetőségével kapcsolatban perdöntő jelentőségű vallomását: „A megismételt eljárás során az »állj, rendőr vagyok« sértetti kijelentésre (Egyedi Zsolt – R. S.) már nem emlékezett pontosan. Utalt azonban arra, hogy a korábbi meghallgatásai során jobban emlékezett. Nem vitatta, hogy a rendőrségi kihallgatáson azt foglalták jegyzőkönyvbe, amit elmondott…” Egyedi Zsolt vallomását – tartalmilag teljesen tévesen – a korábbi nyilatkozatokat visszavonó vallomásként értékelte. (Az elsőfokú bíróság – R. S.)

(A tárgyalásról készült jegyzőkönyv 73. oldalának tanúsága szerint Egyedi Zsolt háromszor is kijelentette, hogy korábbi vallomásainak idevágó részét nem tartja fenn: „Annyit láttam, hogy vállmagasságban tartja a férfi a fegyvert, és hallottam a lövést. Nem emlékszem, hogy mondta volna, hogy rendőr vagyok – nem is tartom ezt fenn. Rucska Kopasz mellett állt, fenntartom, azt, hogy »állj, rendőr vagyok« nem tartom fenn. (…) Fenntartom, hogy mérgesen löktem, de azt nem, hogy »rendőr vagyok«.”)

A Legfelsőbb Bíróság ezúttal is helytelenítette, hogy a bizonyítékok között nem vették figyelembe a „Kék Fény” számára készült interjúkat, s alaptalannak tekintette azt az állítást, hogy ezek az interjúk a vádlottak személyiségi jogainak megsértésével készültek, ellenben az MTI 1991 novemberében kiadott közleménye szerint (Magyar Nemzet, 1991. november 28.) „A Legfelsőbb Bíróság immorálisnak és etikátlannak tartotta, hogy a jogerősen be nem fejezett bírósági ügyről dokumentumfilm készült.” (Vészi János: A halál villamosa c. filmjéről van szó.)

A megsemmisítő határozat szerint az elsőfokú bíróság nem foglalt állást egyértelműen abban a kérdésben, hogy a villamoson egy vagy két lövés dördült el, és ezzel kapcsolatban az ítélet indoklása ellentmondásos.

A dokumentum ismételten leszögezi, hogy a rendőr eljárása jogszerű és indokolt volt, szolgálati igazolvány felmutatásának az elmulasztása pedig nem róható fel a sértettnek, mivel „adott esetben nem is lett volna idő és lehetőség arra, hogy a sértett rendőrigazolványát felmutathassa”. Ezek szerint Bukszár Tibor nem is tehette meg azt, amit Solymosi Attila más kérdésekben hitelt érdemlőnek és perdöntőnek tekintett 1988. november 8-i vallomása szerint megtett, hogy tudniillik igazolványát felmutassa.

1991. október 28.–1992. január 24.

Dr. Miszori László vezetésével lezajlik a Pest Megyei Bíróságon a harmadik elsőfokú tárgyalás. Bukszár Tibor halála és az első tárgyalás között hat hónap, az első ítélethirdetés és az első fellebbezési tárgyalás között öt hónap, az első hatályon kívül helyezés és a megismételt tárgyalás között négy és fél hónap, a második elsőfokú ítélethirdetés és a második fellebbezési tárgyalás között hét hónap, a második hatályon kívül helyezés és a harmadik elsőfokú tárgyalás között tíz és fél hónap (!) telt el. Az első ítéletet hét, a másodikat kilenc, a harmadikat huszonhárom (!) tárgyalási nap után hozták meg.

1992. január 30.

Ítélethirdetés. Ezt az ítéletet sajnos nem tudom az előzőekhez hasonló részletességgel, írott dokumentum alapján bemutatni, mivel a Pest Megyei Bíróság közlése szerint csupán április közepén (az ítélethirdetés után két és fél hónappal!) lesz részletesen indokolt, írásban rögzített ítélet. Azt mindenesetre tudjuk, hogy a – számunkra – legfontosabb kérdésben ezúttal érvényesült a Legfőbb Ügyészség és a Legfelsőbb Bíróság álláspontja, a bíróság ezúttal bizonyítottnak vélte, hogy a vádlottak tudták, hogy rendőrrel állnak szemben. A tárgyalás jegyzőkönyve szerint ezzel kapcsolatban a korábbiakhoz képest lényeges új bizonyíték nem merült fel, csupán a bizonyítékokat értékelte a bíróság másként. Ez azért is érdekes, mert éppen ezen a harmadik tárgyalássorozaton foglalkoztak először komolyabb formában azokkal a visszásságokkal, amelyek a nyomozati szakban tett vallomások értékét megkérdőjelezik.

Elkészült a korábban szükségtelennek tekintett igazságügyi pszichológusi szakértői vizsgálat is. A kirendelt pszichológus szakértő egyetértett a föntebb idézett magánszakértői véleménnyel, s végül is a korábban más álláspontot képviselő orvosszakértők is ehhez a véleményhez csatlakoztak, miszerint Solymosi Attila beszámíthatósága az események időpontjában korlátozott lehetett. A bíróság azonban ezt a szakértői véleményt az ítélet meghozatalakor nem vette tekintetbe, mivel a vádlott – megítélése szerint – alkoholos befolyásoltságban cselekedett, s ezért a belátóképességet korlátozó egyéb tényezőkre nem hivatkozhat.

A lövések számát és körülményeit illetően a Miszori-tanács az első ítéletben elfogadott megoldáshoz tért vissza, miszerint a villamoson egy figyelmeztető lövés volt, s a Hajdú István lábát megsértő lövés akkor csattant el, amikor Bukszár Tibor kiesett a villamosból.

Solymosi Attila végül is hat év fogházbüntetést kapott, négy társa pedig 8-18 hónap felfüggesztett szabadságvesztést. Ezek a felfüggesztett szabadságvesztések az amnesztia hatálya alá esnek.

Most már Solymosi Attila valamennyi vádlott-társa számára lezárult a persorozat, egyedül az elsőrendű vádlott sorsa nem dőlt még el. Az ő ügyében természetesen ismét fellebbezett a vád is és a védelem is. Következik a harmadik fellebbezési tárgyalás. Amikor erre sor kerül, a sorozatunkat folytatjuk.

• Belföld