Upor Péter

Nyomtatóbarát változat

A „SORVAS” leépülésének története valamikor 1976-ban kezdődött. Ekkor csatolták ugyanis a gyárat a Ganz-Mávaghoz. Tették ezt az akkori idők új iparpolitikai koncepciójának szellemében, mely szerint a gépipar felfuttatásának érdekében mintegy 50 nagyvállalathoz kapcsoltak kisebb gyárakat, mely utóbbiak a nagyvállalatok háttériparát biztosították volna.

A csatlakozás után fél évvel indult az a nagyszabású rekonstrukció, melynek keretében a SORVAS öntödei kapacitását évi negyvenezer tonnára bővítették. A tervek szerint a kitermelt mennyiségből 20 ezer tonnát a Ganz-Mávag kapott volna, a maradékot pedig az eddig is kiszolgált vállalatok, köztük a Rába, az Ikarusz és a Csepel Autó kapták volna. Hamar kiderült azonban, hogy a Ganz-Mávagnak nincs szüksége évente 3-4000 tonna öntvénynél többre, s így a gyár jóval a kapacitása alatt és természetesen veszteségesen termelt. A veszteségen túl a vállalatot terhelte az a másfél milliárd forint is, amelybe az öntöde rekonstrukciója került.

1985-ben egy újabb iparpolitikai váltásnak köszönhetően, mely szerint a veszteséges mamutvállalatokat, köztük a ’76-ban létrehozottakat is feldarabolják, decentralizálják, a Ganz-Mávag nem titkolt örömmel szabadult meg leányvállalatától. A SORVAS így 1985. december 31-én viharos gyorsasággal mintegy puccsszerűen önálló lett. A gyorsaságra azért volt szükség elsősorban, mert már az akkori jogszabályok szerint sem lett volna szabad veszteséges vállalatot alapítani.

Az öntöde akkori igazgatója, Sereg György örült ugyan, hogy megszabadulhatnak a Ganztól, de a szerződést csak egy minisztériumi ultimátum hatására írta alá, közölték vele, hogy vagy aláírja, vagy elbocsátják. Sereg húzódozásának jó oka volt, hiszen számára is nyilvánvalóvá vált, hogy az öntöde teljes kapacitásának kihasználása mellett sem tudja visszafizetni a másfél milliárdos adósságot. Már csak azért sem, mert mint egy ’83-ban elkészített gazdaságossági számításból kiderült, 50 ezer tonnát kellene termelnie a 40 ezres kapacitású öntödének ahhoz, hogy ne legyen veszteséges.

Az immáron önálló gyárnak ’85-ben sikerült az előző évi 240 milliós veszteségből 190 milliót lefaragnia. A vállalat vezetősége örült a „mindössze” 50 milliós veszteségnek, és talán ezért is elmulasztotta az adósság leírását kérni a minisztériumtól. Pedig ez talán lehetővé tette volna, hogy a tehertől megszabadulva rentábilissá váljanak.

’86-ban a vállalat számláját kezelő Országos Kereskedelmi és Hitelbank bejelentette a vállalat csődjét. A szanálási eljárás ideje alatt a vezetőség megosztottá válik, felszínre kerülnek az eddig lappangó ellentétek, s többen az igazgató fejét követelik. A menedzsment támogatásával Nagy Tamás fejlesztési mérnök lesz a műszaki igazgató, majd ’87-ben, Sereg fölmentése után ő lesz az új vezető. Nagy Tamást ’87 áprilisában behívatják a minisztériumba, és közlik vele, hogy a vállalatot csak abban az esetben nem számolják föl, ha az év végéig a termelést felfuttatják a tervekben szereplő 23 ezer tonnáról 28 ezerre, és megszüntetik az 50 milliós veszteséget. Nagy Tamás vállalja a feltételeket, annak ellenére, hogy a vállalat vezetésének jó része teljes erejéből tiltakozik. Az év végére kisebbfajta csodaként a vállalat 30 ezer tonnát teljesít, és másfél milliós nyereséget tud kimutatni. Ily módon válik a ’87-es év az öntöde eddigi történetének legjobb évévé.

A Pénzügyminisztérium azonban továbbra is az öntöde felszámolását szorgalmazza, és az üggyel foglalkozik a parlament, a Minisztertanács és maga Grósz Károly is. A vállalat vezetősége, élén Nagy Tamással szívós munkával bebizonyítja az illetékeseknek, hogy az öntöde leállítása több pénzbe kerülne, mint folyamatos üzemeltetése. A célirányos berendezéseket ugyanis csak jóval értékük alatt lehetne eladni, és a Rábának, a Csepelnek, az Ikarusznak szállított öntvényeket csak Jugoszláviából lehetne pótolni, ami évente kb. 10 millió dollárba kerülne. Az érvek hatására a Pénzügyminisztérium eláll eredeti szándékától, s ekkor születik az a sajátos konstrukció, amelynek alapján a SORVAS a mai napig üzemel. A Pénzügyminisztérium megbízza az Állami Fejlesztési Intézetet (ÁFI), amely a rekonstrukciót finanszírozta annak idején, hogy alakítson részvénytársaságot az öntödéből. A másfél milliárdos adósság felét leírják, akkori kifejezéssel élve a népgazdaság terhére, a fennmaradó összeget pedig tőkeként beviszik az rt.-be. A részvények 90 százalékával az ÁFI válik a fő részvényessé.

Az rt. Nagy Tamás ügyvezető igazgatói megbízását kemény feltételekhez köti: a SORVAS Rt.-nek az első évben 40, a másodikban 90, a harmadikban 120 milliós nyereséget kell termelnie. Nagy vállalja a lehetetlennek tűnő feltételeket. A vállalat az első évben teljesíti a tervet, és megkezdődik a szerkezetátalakítás, a félkész termékekről a késztermékekre való átállás és az új nyugati piacok, megrendelők felkutatása. A második évben, ’89-ben a vállalat vezetősége 26-28 millió forintot javasol az igazgatónak, Nagy azonban 50 milliós nyereséget vállal. Az rt. igazgatói tanácsa elfogadja az ily módon csak 40 millióval csökkentett nyereségtervet. Ekkor már érezhető a kelet-európai és a belső piac összeomlásának kezdete (az egyik legnagyobb partner, a Rába például 10 ezer fékdob megrendelését mondja le), a vállalat mégis 28 milliós nyereséggel zárja az első félévet. Az igazgatói tanács azonban elégedetlen Nagy Tamás munkájával, s közlik vele, hogy augusztusban pályázatot írnak ki posztjára. A pályázaton természetesen ő is indulhat. Az igazgató két tűz közé kerül. Míg a vállalat vezetőségéből sokan szemére hányják, hogy túlzott mértékben fokozza a termelést, az igazgatói tanács számon kéri rajta, hogy 90 helyett csak 50 milliós nyereséget vállalt (ebbe mellesleg az év elején még beleegyeztek).

A pályázatot dr. Dudás Gyula nyeri meg, aki eddig a Csepel Vas- és Fémművek kereskedelmi osztályának vezetője volt, s aki az igazgatói tanács számos tagjának, és ami talán döntő, dr. Vörös Árpádnak, az akkori szakági miniszterhelyettesnek a támogatását is élvezi. Dr. Dudás sem vállalja a 90 milliós nyereség kitermelését, a megbízatást mégis megkapja.

Dudás igazgatásának ideje alatt az események felgyorsulnak. A rendszer és vele együtt a kelet-európai, eddig úgy-ahogy működő piac látványosan és pillanatok alatt összeomlik, a SORVAS legnagyobb megrendelői, a Rába, a Csepel Autó és az Ikarusz maguk a csőd szélére kerülnek. Úgy tűnik, a vállalat vezetőségét, mint ahogy a magyar ipart általában, készületlenül érik a változások. Megkezdődnek a leépítések, a vállalat szétdarabolása, egyes részeinek kft.-knek történő eladása. A keleti piac megszűnése okozta űr betöltésére hivatott nyugati megrendelések is akadoznak, s a vártnál jóval kisebbek. Az éves veszteség eléri a 80-100 millió forintot. ’91 nyarán a vállalat tudomására hozza az illetékeseknek, hogy mintegy 150 embert készül elbocsátani. Az elbocsátások megkezdődnek…

(Folytatjuk)

• Belföld