Skip to main content

…a kommunikációról

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az Objektív riportere egy SZTK-rendelőintézeti folyosón szólongatja a 70-80 éves betegeket: mit tetszenek szólni, hogy 500 forintot kell majd fizetni a szakorvosi vizsgálatért. Mit szólnának, elsírják magukat. Láttukra százezrével sírják el magukat a képernyő előtt ülő öregek, vagy szentségelnek egy zaftosat erre a rohadt népnyúzó kormányra.

(Tíz perccel és két riporttal később a műsorvezető zavartan elmotyogja – amit egyébként minden figyelmes újságolvasó tud –, hogy „természetesen” a gyerekeknek és az öregeknek nem kell a tervezet szerint fizetniük. De hogy e „természetes” tényt miért nem ismeri a riporter, a szerkesztők, miért tépázzák az amúgy is megtépázott idegeket, arról éppúgy nem esik szó, mint ahogy az „elnézést kérünk” című fordulat se jut senki eszébe… Azóta már az egész vizsgálatidíj-ötlet is hamvába halni látszik, szerencsére.)

Ugyanebben az Objektívben (márc. 16.) egy falusi asszony „éhségsztrájkol”, meglehetős jó erőben; 6-7 napi „éhezés” közben is jön-megy, fát aprít. Azt követeli, engedjék ki a börtönből a rablásért elítélt fiát, az önkormányzat vállalja át a háza adósságát. Feje fölött tető, udvarán tyúkok kapirgálnak. Vajon milyen jogon akar közpénzt zsarolni a néninek szólongatott, de amúgy negyvenes, jó erőben lévő asszony? És miért vonul ki akciójához a televízió? Több százezer hajléktalan, ellátatlan, nyomorék, idős állampolgár követelhetné több joggal: segítsenek rajta. „Legfeljebb majd éhen halok” – mondja bele az asszony a drámai zárószöveget a kamerába. S a judiciumukat elvesztett tévéseknek megint sikerült a nézőkhöz vágni egy hergelő bombát, sztorit a véresszájú demagógoknak.

A televízió politikai műsorainak szerkesztői olyannyira görcsösen őrzik példás elfogulatlanságukat, annyira buzgón igyekeznek szóhoz juttatni az ellenzéket, hogy – főleg a megszorító csomag bejelentése óta – már-már csak az kap szót, aki kellőn habzó szájjal nemzetárulózza a kormányt. Ugyanezen az estén a Híradó szinte teljes műsoridejében ellenzéki szónokok, egymásra licitáló szakszervezeti vezetők meg az opponáló szocialista politikusok adták egymásnak a szót – a másik oldalt senki se kérdezte. (Persze azok a szakemberek, akik húsz éve az államháztartás reformját követelik, talán nem is tolonganak a kamera elé a népszerűtlen mondandókkal…)

Ehelyt se védeni, se támadni nem akarom a Bokros-programot – csupán az érvek tárgyilagos ütköztetésére vágyom. Éppen, mert nem vagyok se a pénzügyek, se a szociálpolitika szakértője – többmilliomod-magammal együtt! Szeretném, ha a kormány – amely végre kilódult a dagonyából – kommunikálna a lakossággal, ha szakértői mellé állnának, érvelnének, jövőt láttatnának. Igaz, volt egy ütköztető műsor ugyanazon az estén, ahol a pénzügyminiszter egyedül állta a sarat három vitapartnerrel szemben – a kettes csatornával, Friderikusszal párhuzamosan…)

A tévések a heccgyűlések, gyűlöletötpercek szónokainak szájáról annyit hallják a vádat, hogy ők kormánytévét, de főleg SZDSZ-tévét csinálnak,  hogy öntudatlanul is folyamatosan kompenzálnak.

De hát ez úgyis hiábavaló, kedves tévés fiúk-lányok! Torgyán akkor is a mellőztetése miatt fog ordítani, ha reggeltől műsorzárásig csak ő és Maczó Ágnes lesz a képernyőn. Csurka meg mindig is SZDSZ-es médiáról fog beszélni, ha esik, ha fúj, lévén az eszdéesz: fedőszó. (S éppúgy a nemzet kipusztítására irányuló tervnek bélyegzi az állampolgári jogú családi pótlék megszüntetését, mint ahogy a bevezetését is annak minősítette pontosan öt éve.)

Az önigazolási kényszer akkor hág a tetőfokára, amikor történetesen egy SZDSZ-es eseményről kellene hírt adni. Azon az idei március 15-én, ahol az Árpád-sávos suhancok demonstrációjáról, vezéreik nyílt faji uszítást-fenyegetőzést harsogó szónoklatairól a Híradó, s a Naptévé is buzgón képsorokat közölt, az SZDSZ megünnepelte a 70-es évek eleji spontán március 15-i tüntetések kezdeményezőit. A kamerák jelen voltak, de Szalay Miklóst, akinek másfél évi áristomba került egy 1970-es Nemzeti dal, és aki soha nem fejezhette be egyetemi tanulmányait, nem ismerhette meg az ország, azt a képsort már nem láthattuk, mikor Fodor Gábor üdvözölte őt. Szalay Miklós talán több szerencsével járt volna, ha nem a szabad demokraták, hanem mondjuk a Pofosz ünnepli meg, Fónay Jenő kísérőszövegével…
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon