Skip to main content

Közakarat

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Aránylag régen élvezett kedves perceket élhettünk át megint, ha néztük az Objektív március 22-i adását.

Olyan embereket fogadott Gál Zoltán, az Országgyűlés elnöke az Országházban – s erre elhívta a tévékamerát is –, akik az elmúlt hónapokban panasszal teli leveleket írtak a parlamentbe. Persze nem mehettek oda mind egy szálig, mind a kétezren (mert ennyien írtak az elmúlt egy évben az Országház panaszirodájába), az elnök munkatársai gondos munkával kiválasztottak közülük húszat. Húsz olyan levélírót, aki nem személyes ügyében kért kijárást, hanem a közjó érdekében ragadt tollat. Oh a kedves, ismerős, többnyire nyugdíjas korú levelezők, akik eljuttatják a hatalomhoz a Nép óhaját-sóhaját! (S akik közül aztán a címzett gondosan válogat.) Mindig akad, aki bizalommal és kellő tisztelettel fordul oda Fölfelé, mint például az Objektív kameravégére kapott asszony, egyike a kiválasztott húsznak: „Legyen néhány vezető ember, aki olyan okos, mint a Horn Gyula, meg mondjuk az elnök úr, meg még jó párat fel tudnék sorolni, de azért…” Akad harcias, bátor odamondogató: „Miért nem adták vissza minden parasztnak a földjét, miért nem a kőművesnek a kanalat, a hentesnek a mészárszéket, péknek a pékséget, kocsmárosnak a kocsmát, de nem azt kellett volna, amit most csinálnak, hogy privatizálni.” A szólás szabadságától megrészegült idős levélírók olykor eltévednek egy csöppet az időben – tán a vezető politikusok között régről ismerős arcok tájolják el őket: „Mi nem építettük a szocializmust? Felépítettem 600 háztetőt, 58 víkendházat, én nem építettem sose a szocializmust? Nekem nem jár még egy elismerés sem életemben?” És persze az öt éve meg nem unt örökzöld, amit a tömegkommunikáció meghatározott része szorgalmasan öntöz: „Mindennap ott ülök, minden adásnál a tévé előtt, reggeltől, amíg be nem fejeződik (ti. a parlamenti közvetítés), utána az URH-n hallgatom végig, de nem is csoda, hogy kaptam infarktust, mert olyanokat hallok, olyan hosszú szószra viszik el a beszédeket, hogy ezt fel se tudja sok fogni.”

Mindez alig is érdemelne szót. Egy nagyon, de nem példátlanul ízléstelen politikai médiaperformance. Olcsócska, de távolról sem olyan agresszív, mint a boldog emlékezetű Közakarat Egyesület rituáléi, hogy a totális mozgósítás nyilvánosság-manipulációinak távolabbi (de fél évszázadon belüli) példáiról ne is beszéljünk. Ami mégis figyelemre méltó, az a levelező-találkozó házigazdájának, az Országgyűlés elnökének összegzése az eseményről: „Természetesen nem arról van szó, hogy itt most mond valaki [valamit – a szerk.], és akkor másnap a miniszter úr intézkedik, de az, hogy az emberek mondják a véleményüket, és a miniszterek meghallgatják, abból össze kell állnia egy képnek, és valószínűleg az az intézkedés talán egyetlenegy véleménnyel sem lesz teljesen azonos, viszont esetleg benne lesz mindenkinek a véleménye.”

Ezt akarja a parlament elnöke a választópolgárokkal elhitetni – a kormányok demokratikus döntéshozó mechanizmusáról? Vagy maga is ezt hiszi?








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon