Aránylag régen élvezett kedves perceket élhettünk át megint, ha néztük az Objektív március 22-i adását.
Olyan embereket fogadott Gál Zoltán, az Országgyűlés elnöke az Országházban – s erre elhívta a tévékamerát is –, akik az elmúlt hónapokban panasszal teli leveleket írtak a parlamentbe. Persze nem mehettek oda mind egy szálig, mind a kétezren (mert ennyien írtak az elmúlt egy évben az Országház panaszirodájába), az elnök munkatársai gondos munkával kiválasztottak közülük húszat. Húsz olyan levélírót, aki nem személyes ügyében kért kijárást, hanem a közjó érdekében ragadt tollat. Oh a kedves, ismerős, többnyire nyugdíjas korú levelezők, akik eljuttatják a hatalomhoz a Nép óhaját-sóhaját! (S akik közül aztán a címzett gondosan válogat.) Mindig akad, aki bizalommal és kellő tisztelettel fordul oda Fölfelé, mint például az Objektív kameravégére kapott asszony, egyike a kiválasztott húsznak: „Legyen néhány vezető ember, aki olyan okos, mint a Horn Gyula, meg mondjuk az elnök úr, meg még jó párat fel tudnék sorolni, de azért…” Akad harcias, bátor odamondogató: „Miért nem adták vissza minden parasztnak a földjét, miért nem a kőművesnek a kanalat, a hentesnek a mészárszéket, péknek a pékséget, kocsmárosnak a kocsmát, de nem azt kellett volna, amit most csinálnak, hogy privatizálni.” A szólás szabadságától megrészegült idős levélírók olykor eltévednek egy csöppet az időben – tán a vezető politikusok között régről ismerős arcok tájolják el őket: „Mi nem építettük a szocializmust? Felépítettem 600 háztetőt, 58 víkendházat, én nem építettem sose a szocializmust? Nekem nem jár még egy elismerés sem életemben?” És persze az öt éve meg nem unt örökzöld, amit a tömegkommunikáció meghatározott része szorgalmasan öntöz: „Mindennap ott ülök, minden adásnál a tévé előtt, reggeltől, amíg be nem fejeződik (ti. a parlamenti közvetítés), utána az URH-n hallgatom végig, de nem is csoda, hogy kaptam infarktust, mert olyanokat hallok, olyan hosszú szószra viszik el a beszédeket, hogy ezt fel se tudja sok fogni.”
Mindez alig is érdemelne szót. Egy nagyon, de nem példátlanul ízléstelen politikai médiaperformance. Olcsócska, de távolról sem olyan agresszív, mint a boldog emlékezetű Közakarat Egyesület rituáléi, hogy a totális mozgósítás nyilvánosság-manipulációinak távolabbi (de fél évszázadon belüli) példáiról ne is beszéljünk. Ami mégis figyelemre méltó, az a levelező-találkozó házigazdájának, az Országgyűlés elnökének összegzése az eseményről: „Természetesen nem arról van szó, hogy itt most mond valaki [valamit – a szerk.], és akkor másnap a miniszter úr intézkedik, de az, hogy az emberek mondják a véleményüket, és a miniszterek meghallgatják, abból össze kell állnia egy képnek, és valószínűleg az az intézkedés talán egyetlenegy véleménnyel sem lesz teljesen azonos, viszont esetleg benne lesz mindenkinek a véleménye.”
Ezt akarja a parlament elnöke a választópolgárokkal elhitetni – a kormányok demokratikus döntéshozó mechanizmusáról? Vagy maga is ezt hiszi?
- Néző-pont [6]