Skip to main content

Az elnök életrajza

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Nem tagadjuk, hűséges és figyelmes olvasóink előtt hiába is tagadnánk, hogy a Beszélőben szeretjük köztársaságunk múlt héten újraválasztott elnökét. Mikor Göncz Árpád a politikai nyilvánosság első vonalába lépett, a mi beszélős közösségünk ízlése és értékei szerint hibátlanul szólalt meg, pont úgy, ahogy kellett. S minden jel szerint így volt vele a nagy többség.

Ugyanezért, vagy másért – például taktikai megfontolásból – a baloldali és liberális sajtóban az elnök tabu alatt állt. Most a június 24-i Heti Világgazdaságban, ami mellesleg az irigyelt mérték a beszélősöknek, Babus Endre, akit mellesleg különösen nagyra becsülünk, Göncz másodszori megválasztása alkalmából ledöntötte ezt a tabut: higgadtan, ám kíméletlenül vesézte az elnököt, ahogy a HVG általában fel szokta dolgozni témáit.

A tabudöntés üdvözlendő. Igazából egyáltalán nem vezet jóra, ha a demokratikus nyilvánosságban bárki érinthetetlen. Ám Babus ezúttal legalábbis arányt tévesztett, sőt tévedett. S ezt nem csak azért tesszük szóvá, mert – mint említettem – szeretjük Göncz Árpádot, hanem azért is, mert sokakat veszteség ér, ha csalódniuk kell az elnökben. Ám csalódjanak, ha az elnök csalódást okoz, de ne csalódjanak tévedésből.

Babus megállapítja, hogy a nemzeti egység megjelenítésére hivatott elnök sajnálatosan csak a két kormánypárt szavazataival választatott meg, közjogi méltósága tehát a kormánypártok jóindulatától függ – ez sajna tény. Megemlíti, hogy a közvélemény-kutatások szerint a választópolgárok elég nagy többsége inkább közvetlenül szeretné megválasztani a köztársasági elnököt, s ez csökkenti a parlament által megválasztott elnök legitimitását – ez is figyelemre méltó faktum, bár maga az elnök vajmi kevéssé változtathat rajta. Ezután már egy elnöki döntést céloz meg a szerző: Göncz nem kérte saját átvilágítását újabb jelölése előtt, ahogy Torgyánné Cseh Mária indítványozta is, ha az átvilágítási törvény végrehajtása késik is. Az elnökjelölt-elnök azonban hallgatott, s tudomásul vette, hogy a közvetlen elnökválasztásra irányuló népszavazási kezdeményezésükkel is félretolt kisgazdákat a kormánykoalíció mindenféle érv nélkül, izomból leszavazza és kész. Vajon miért? Talán mert van mit takargatnia? S következik a nagy leleplezés: Göncz Árpádnak két életrajza van. Egy kanonizált, reprezentatív és egy valódi, amit még 1985-ben mondott magnóra, az akkor még fél-konspiratív Oral History számára, azután 1990-ben kiegészített, s noha eredetileg nem kérte zárolását, ám azóta „titkosította”. Miért? A cikkíró, ha az ’56-os intézetben elzárt jó négyszáz gépelt oldalas „titkos” szöveget nem is olvashatta, hozzájutott az archivista által készített rövid rezüméhez. Ebből megtudta, hogy Göncz Árpádot 1947-ben be akarta szervezni az ÁVO – akkor ijedtében még disszidálni is akart, noha az elnök nyilvánosság számára pingált önarcképének egyik fontos vonása, hogy soha meg sem fordult a fejében hazája elhagyása. S a slusszpoén: Göncznek van egy zsidó nagypapája, akiről nyilvánosan hallgatott mindeddig – csakúgy, mint boldogult Antall József miniszterelnök immár mindörökké a saját zsidó nagypapájáról, akinek létezését éppen a minap „leplezte le” Révész Sándor Antall-monográfiájában.

A közszereplő életének minden darabkája közüggyé válik. Ez igaz. Alighanem botlás, taktikai hiba titkosítani az Oral History-beli életrajzi interjút. De tévedés összekeverni az archivista rezüméjét az önéletrajzzal. Még nagyobb tévedés egyenlővé tenni az egyik nagypapát a másikkal, ha mindketten zsidók is. Egy antiszemitizmus gyanújába keveredő pártra támaszkodó Antall József önarcképén reflektorba kerültek a felmenők (akik közül az egyébként politikus zsidó nagypapa lemaradt), a miniszterelnök családi hagyományaiból vezette le saját politikai szerepét. Göncz Árpád megfeledkezhet a nagypapáról. Nem ősei érdeméből, hanem saját életével lett az, aki. Nem készült évtizedeken át elnöki szerepre. Alkalmasint esendő, a szédítő méltóságban a hiúság gyarlóságának engedő kemény, tiszta ember.

(Fotó: Szilágyi Lenke)

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon