Az Objektív riportere egy SZTK-rendelőintézeti folyosón szólongatja a 70-80 éves betegeket: mit tetszenek szólni, hogy 500 forintot kell majd fizetni a szakorvosi vizsgálatért. Mit szólnának, elsírják magukat. Láttukra százezrével sírják el magukat a képernyő előtt ülő öregek, vagy szentségelnek egy zaftosat erre a rohadt népnyúzó kormányra.
(Tíz perccel és két riporttal később a műsorvezető zavartan elmotyogja – amit egyébként minden figyelmes újságolvasó tud –, hogy „természetesen” a gyerekeknek és az öregeknek nem kell a tervezet szerint fizetniük. De hogy e „természetes” tényt miért nem ismeri a riporter, a szerkesztők, miért tépázzák az amúgy is megtépázott idegeket, arról éppúgy nem esik szó, mint ahogy az „elnézést kérünk” című fordulat se jut senki eszébe… Azóta már az egész vizsgálatidíj-ötlet is hamvába halni látszik, szerencsére.)
Ugyanebben az Objektívben (márc. 16.) egy falusi asszony „éhségsztrájkol”, meglehetős jó erőben; 6-7 napi „éhezés” közben is jön-megy, fát aprít. Azt követeli, engedjék ki a börtönből a rablásért elítélt fiát, az önkormányzat vállalja át a háza adósságát. Feje fölött tető, udvarán tyúkok kapirgálnak. Vajon milyen jogon akar közpénzt zsarolni a néninek szólongatott, de amúgy negyvenes, jó erőben lévő asszony? És miért vonul ki akciójához a televízió? Több százezer hajléktalan, ellátatlan, nyomorék, idős állampolgár követelhetné több joggal: segítsenek rajta. „Legfeljebb majd éhen halok” – mondja bele az asszony a drámai zárószöveget a kamerába. S a judiciumukat elvesztett tévéseknek megint sikerült a nézőkhöz vágni egy hergelő bombát, sztorit a véresszájú demagógoknak.
A televízió politikai műsorainak szerkesztői olyannyira görcsösen őrzik példás elfogulatlanságukat, annyira buzgón igyekeznek szóhoz juttatni az ellenzéket, hogy – főleg a megszorító csomag bejelentése óta – már-már csak az kap szót, aki kellőn habzó szájjal nemzetárulózza a kormányt. Ugyanezen az estén a Híradó szinte teljes műsoridejében ellenzéki szónokok, egymásra licitáló szakszervezeti vezetők meg az opponáló szocialista politikusok adták egymásnak a szót – a másik oldalt senki se kérdezte. (Persze azok a szakemberek, akik húsz éve az államháztartás reformját követelik, talán nem is tolonganak a kamera elé a népszerűtlen mondandókkal…)
Ehelyt se védeni, se támadni nem akarom a Bokros-programot – csupán az érvek tárgyilagos ütköztetésére vágyom. Éppen, mert nem vagyok se a pénzügyek, se a szociálpolitika szakértője – többmilliomod-magammal együtt! Szeretném, ha a kormány – amely végre kilódult a dagonyából – kommunikálna a lakossággal, ha szakértői mellé állnának, érvelnének, jövőt láttatnának. Igaz, volt egy ütköztető műsor ugyanazon az estén, ahol a pénzügyminiszter egyedül állta a sarat három vitapartnerrel szemben – a kettes csatornával, Friderikusszal párhuzamosan…)
A tévések a heccgyűlések, gyűlöletötpercek szónokainak szájáról annyit hallják a vádat, hogy ők kormánytévét, de főleg SZDSZ-tévét csinálnak, hogy öntudatlanul is folyamatosan kompenzálnak.
De hát ez úgyis hiábavaló, kedves tévés fiúk-lányok! Torgyán akkor is a mellőztetése miatt fog ordítani, ha reggeltől műsorzárásig csak ő és Maczó Ágnes lesz a képernyőn. Csurka meg mindig is SZDSZ-es médiáról fog beszélni, ha esik, ha fúj, lévén az eszdéesz: fedőszó. (S éppúgy a nemzet kipusztítására irányuló tervnek bélyegzi az állampolgári jogú családi pótlék megszüntetését, mint ahogy a bevezetését is annak minősítette pontosan öt éve.)
Az önigazolási kényszer akkor hág a tetőfokára, amikor történetesen egy SZDSZ-es eseményről kellene hírt adni. Azon az idei március 15-én, ahol az Árpád-sávos suhancok demonstrációjáról, vezéreik nyílt faji uszítást-fenyegetőzést harsogó szónoklatairól a Híradó, s a Naptévé is buzgón képsorokat közölt, az SZDSZ megünnepelte a 70-es évek eleji spontán március 15-i tüntetések kezdeményezőit. A kamerák jelen voltak, de Szalay Miklóst, akinek másfél évi áristomba került egy 1970-es Nemzeti dal, és aki soha nem fejezhette be egyetemi tanulmányait, nem ismerhette meg az ország, azt a képsort már nem láthattuk, mikor Fodor Gábor üdvözölte őt. Szalay Miklós talán több szerencsével járt volna, ha nem a szabad demokraták, hanem mondjuk a Pofosz ünnepli meg, Fónay Jenő kísérőszövegével…