Skip to main content

…egy magyar enklávéról

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az enklávé szóról manapság Bihac jut az újságolvasó eszébe, a szerb túlerő és a szakadár muzulmánok közé szorult bosnyák terület, amelynek végnapjait fásult szorongással figyeli a világ.

Ezúttal azonban nem erről a tragikus sorsú enklávéról akarunk szólni, hanem arról a magyar enklávéról, amelyet Eigner bíró úr képez két társával néhány száz méterre a parlament épületkolosszusától, az aradi vértanú Nagysándor Józsefről elnevezett utcában. S amelyet most elnyeléssel fenyeget az országgyűlési többség túlereje meg a sajtó e hétre rendelt erkölcsi felháborodásának hullámverése.

Emlékszünk jól: a három bírót háromfős merítésből válogatták tavasszal. Ennyi pályázót sikerült összetoborozni a négyévi parlamenti munkával összeerőltetett III/III-as törvény két átvilágító bizottságának összesen hat helyére. Nyugdíjas korúak voltak mind a hárman, egy nem túl fényes bírói pálya végén. A gyanakvó közvélemény a keresztény-nemzeti kurzus utolsó kreatúráinak látta őket, és aggódott: az a feladatuk, hogy az MDF–KDNP-s volt ügynököket engedjék átcsusszanni a szűrőn. Pedig mintha a búcsúzó kormány se erőltette volna túlzottan az átvilágítók kiszemelését. Boross Péter mindig is jelezte, nem kedvére való az egész ügynöktörvény. Csak Horváth Balázs lovagolt az ügyön makacsul, ő halászta elő dunántúli ügyvédeskedése mélyrétegeiből a három öreget. S minthogy már megvoltak, melléjük állt a kormány, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, Solt Pál, hipp-hopp egyetértett a jelölésükkel, az Országgyűlés hangos többsége pedig nyomban megválasztotta őket. Ha erre nem kerül sor az előző parlament utolsó ülésnapján, azóta megvalósult volna, amit Gál Zoltán mindig is akart: feledésbe merül ez az idejétmúlt, időszerűtlen törvény. Elenyészik, mint a sivatagi folyók.

Idejétmúlt és időszerűtlen? No, persze az. Hisz eleve aránytévesztés volt, hogy az Ügynökből lett az elmúlt rendszer démoni figurája, miközben a Kihallgató, a Bíró és a Börtönőr mindig is polgári mesterségüket űzték, az ügynöki jelentések sűrítményét szürcsölő Politikusról nem is szólva. Az ügynökmúlttal való politikai manipulációt Antall József kezdte el. Az ügynöktörvény valamennyi változata arra a feltevésre épült, hogy az egykori ügynök a lelepleződéstől való rettegésében kibujdosik a politikából. A valóságban kiderült, a hívek szemében az ügynökmúlt sejtelme, de még beismerése sem kezdi ki a halvány hitelét. Akkor meg mire a törvény?

Egy azért talpon maradt a mellette szóló érvek közül. A mandátumáért küzdő politikus életrajza a választóira tartozik. Ha elhallgat vagy megszépít valamit, vetélytársa előrukkol az igazsággal. Csakhogy az ügynökmúlt – államtitok. A kampányban a volt ügynök jogtalan előnyt élvez: kockázat nélkül becsaphatja a választóit. Ezt az előnyt veszi vissza az átvilágítás fenyegetése.

Lehet, hogy az előző parlamentben több volt ügynök üldögélt, mint a jelenlegiben, s az akkor még friss indulat ügynökügyben eltompult azóta. De az előző Ház tagjai joggal mondhatták volna: nekik senki sem szólt előre, hogy az ügynökmúltjukkal nem illenék helyet foglalniuk a rendszerváltás parlamentjében. A mostaniaknak viszont már számolniuk kellett vele, hogy számon kérik rajtuk múltjuknak ezt a vetületét. Némely párt, így az SZDSZ és a KDNP nyilatkozatot is kért a képviselőjelöltjeitől, hogy nem vonatkozik rájuk a törvény. Aki tehát volt ügynök létére mégis vállalta a képviselőséget, annak nagyon kellett bíznia vagy a szerencséjében, vagy Gál Zoltán próféciáiban.

Igaza volt Kuncze Gábornak: hozzányúlni a törvényhez leghamarabb a parlament átvilágítása után szabad. Mert a közvélemény, bár megszokta, hogy a politikai etika kérdéseiben nem szabad túl finnyásnak lennie, az ügynököket pedig végképp unja már, arra azért felszisszenne, ha a parlamenti többség törvényhozási úton mentené fel magát az átvilágítás alól. Ez ugyanis a pofátlanság diadala lenne.

A botrányos hír – gyaníthatóan van ügynök a képviselők között – egyszerre érzékelhetővé tette, hogy a bírák működésének mégis van tétje. Az ügynöktörvényt ezután csak az nevezheti fenntartás nélkül idejétmúltnak, aki azt is hozzáteszi: Istenem, akkor besúgó volt, most honatya. Egyszer talp, másszor kerék.

Távolról sem dőlt még el, ki győz a három bíró és a politikai túlerő birkózásában. Mert a túlerőnek azért kicsit kínos győznie. Lehet, hogy ez a mostani vihar, lehet hogy egy következő, mégis szétveri a bizottságot, vagy az Alkotmánybíróság fogja hatályon kívül helyezni a törvényt. De a három öreg azért nagyot nőtt a szorongattatásban. „Victrix causa diis placuit sed victa Catoni” – írta Lucanus a római köztársaság bukását elsirató eposzában. Az isteneknek a győztes ügy tetszett, Catónak a legyőzött. Cato, a korlátolt, korszerűtlen, makacs köztársasági szembeszállt az istenekkel, a végzettel – tíz évvel ezelőtt úgy mondták volna: a történelmi szükségszerűséggel – egy ügyért, amely jószerivel már senkit sem érdekelt.

De talán nem is az ezüstkori latin poéta fennkölt hatosa illik ide, hanem kortársunk ríme, Várady Szabolcsé:

........................Tarts ki posztodon,
nem tart örökké, derék masztodon!























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon