Az enklávé szóról manapság Bihac jut az újságolvasó eszébe, a szerb túlerő és a szakadár muzulmánok közé szorult bosnyák terület, amelynek végnapjait fásult szorongással figyeli a világ.
Ezúttal azonban nem erről a tragikus sorsú enklávéról akarunk szólni, hanem arról a magyar enklávéról, amelyet Eigner bíró úr képez két társával néhány száz méterre a parlament épületkolosszusától, az aradi vértanú Nagysándor Józsefről elnevezett utcában. S amelyet most elnyeléssel fenyeget az országgyűlési többség túlereje meg a sajtó e hétre rendelt erkölcsi felháborodásának hullámverése.
Emlékszünk jól: a három bírót háromfős merítésből válogatták tavasszal. Ennyi pályázót sikerült összetoborozni a négyévi parlamenti munkával összeerőltetett III/III-as törvény két átvilágító bizottságának összesen hat helyére. Nyugdíjas korúak voltak mind a hárman, egy nem túl fényes bírói pálya végén. A gyanakvó közvélemény a keresztény-nemzeti kurzus utolsó kreatúráinak látta őket, és aggódott: az a feladatuk, hogy az MDF–KDNP-s volt ügynököket engedjék átcsusszanni a szűrőn. Pedig mintha a búcsúzó kormány se erőltette volna túlzottan az átvilágítók kiszemelését. Boross Péter mindig is jelezte, nem kedvére való az egész ügynöktörvény. Csak Horváth Balázs lovagolt az ügyön makacsul, ő halászta elő dunántúli ügyvédeskedése mélyrétegeiből a három öreget. S minthogy már megvoltak, melléjük állt a kormány, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, Solt Pál, hipp-hopp egyetértett a jelölésükkel, az Országgyűlés hangos többsége pedig nyomban megválasztotta őket. Ha erre nem kerül sor az előző parlament utolsó ülésnapján, azóta megvalósult volna, amit Gál Zoltán mindig is akart: feledésbe merül ez az idejétmúlt, időszerűtlen törvény. Elenyészik, mint a sivatagi folyók.
Idejétmúlt és időszerűtlen? No, persze az. Hisz eleve aránytévesztés volt, hogy az Ügynökből lett az elmúlt rendszer démoni figurája, miközben a Kihallgató, a Bíró és a Börtönőr mindig is polgári mesterségüket űzték, az ügynöki jelentések sűrítményét szürcsölő Politikusról nem is szólva. Az ügynökmúlttal való politikai manipulációt Antall József kezdte el. Az ügynöktörvény valamennyi változata arra a feltevésre épült, hogy az egykori ügynök a lelepleződéstől való rettegésében kibujdosik a politikából. A valóságban kiderült, a hívek szemében az ügynökmúlt sejtelme, de még beismerése sem kezdi ki a halvány hitelét. Akkor meg mire a törvény?
Egy azért talpon maradt a mellette szóló érvek közül. A mandátumáért küzdő politikus életrajza a választóira tartozik. Ha elhallgat vagy megszépít valamit, vetélytársa előrukkol az igazsággal. Csakhogy az ügynökmúlt – államtitok. A kampányban a volt ügynök jogtalan előnyt élvez: kockázat nélkül becsaphatja a választóit. Ezt az előnyt veszi vissza az átvilágítás fenyegetése.
Lehet, hogy az előző parlamentben több volt ügynök üldögélt, mint a jelenlegiben, s az akkor még friss indulat ügynökügyben eltompult azóta. De az előző Ház tagjai joggal mondhatták volna: nekik senki sem szólt előre, hogy az ügynökmúltjukkal nem illenék helyet foglalniuk a rendszerváltás parlamentjében. A mostaniaknak viszont már számolniuk kellett vele, hogy számon kérik rajtuk múltjuknak ezt a vetületét. Némely párt, így az SZDSZ és a KDNP nyilatkozatot is kért a képviselőjelöltjeitől, hogy nem vonatkozik rájuk a törvény. Aki tehát volt ügynök létére mégis vállalta a képviselőséget, annak nagyon kellett bíznia vagy a szerencséjében, vagy Gál Zoltán próféciáiban.
Igaza volt Kuncze Gábornak: hozzányúlni a törvényhez leghamarabb a parlament átvilágítása után szabad. Mert a közvélemény, bár megszokta, hogy a politikai etika kérdéseiben nem szabad túl finnyásnak lennie, az ügynököket pedig végképp unja már, arra azért felszisszenne, ha a parlamenti többség törvényhozási úton mentené fel magát az átvilágítás alól. Ez ugyanis a pofátlanság diadala lenne.
A botrányos hír – gyaníthatóan van ügynök a képviselők között – egyszerre érzékelhetővé tette, hogy a bírák működésének mégis van tétje. Az ügynöktörvényt ezután csak az nevezheti fenntartás nélkül idejétmúltnak, aki azt is hozzáteszi: Istenem, akkor besúgó volt, most honatya. Egyszer talp, másszor kerék.
Távolról sem dőlt még el, ki győz a három bíró és a politikai túlerő birkózásában. Mert a túlerőnek azért kicsit kínos győznie. Lehet, hogy ez a mostani vihar, lehet hogy egy következő, mégis szétveri a bizottságot, vagy az Alkotmánybíróság fogja hatályon kívül helyezni a törvényt. De a három öreg azért nagyot nőtt a szorongattatásban. „Victrix causa diis placuit sed victa Catoni” – írta Lucanus a római köztársaság bukását elsirató eposzában. Az isteneknek a győztes ügy tetszett, Catónak a legyőzött. Cato, a korlátolt, korszerűtlen, makacs köztársasági szembeszállt az istenekkel, a végzettel – tíz évvel ezelőtt úgy mondták volna: a történelmi szükségszerűséggel – egy ügyért, amely jószerivel már senkit sem érdekelt.
De talán nem is az ezüstkori latin poéta fennkölt hatosa illik ide, hanem kortársunk ríme, Várady Szabolcsé:
........................Tarts ki posztodon,
nem tart örökké, derék masztodon!