Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Előzmények

A távoli múltban a demokratikus ellenzék számára a hadsereg elsősorban emberi-jogi problémát jelentett. A régi Beszélő szót emelt a sorkatonák jogaiért, olyan, akkoriban hallatlan igények mellett állt ki, mint a katonák joga a szabad vallásgyakorlásra, arra, hogy a laktanyában bibliát, imakönyvet tarthassanak. Sok-sok cikkben védtük a lelkiismereti szolgálatmegtagadás jogát –szemben nemcsak a néphadsereggel, de a katolikus egyház vezetőivel is.

A magyar biztonságpolitika ma napirendre kerülő kérdéseivel azonban nem foglalkoztunk. Nem nemzeti közönyösségből, hanem mert e kérdések akkor nem léteztek – a Pax Sovietica kikezdhetetlennek látszott. Mindig hangsúlyoztuk, hogy 1956 örökségét, a semlegességi nyilatkozattal együtt, teljes egészében a magunkénak valljuk, de úgy véltük, a Varsói Szerződésből való kilépés nem reális követelés. A demokratikus ellenzék s benne mindenekelőtt a Beszélő köre mindig a „reálpolitika” közegében is elgondolható politikai megoldásokat kereste. Állításunk éppen az volt, hogy a parlamentáris jogállam, az önálló magyar belpolitika a Varsói Szerződés létezésének tényét tudomásul véve is kialakítható.

„A szovjet világrendszer létrejötte óta soha nem voltak ilyen kedvezőek a függő országok belső fejlődésének külső feltételei, mint most. (…) Jaltát adottnak véve az egyoldalú függés kiegyensúlyozásának módozatait megvitatni – ésszerű politikai kezdeményezés”

– írta a Társadalmi Szerződésben Kis János 1987 májusában.

Az SZDSZ megalakulása idején, 1988 őszén már változott a helyzet. A VSZ korántsem tűnt kikezdhetetlennek, a szovjet csapatok távozása pedig reális követeléssé változott. Ugyanakkor nagyhatalmi garanciák híján és az Európai Közösség felé törekedve a semlegesség irreálissá vált; helyette a függetlenség jelszava került előtérbe. A Rendszerváltás Programja című első pártprogramjában, 1989 márciusában az SZDSZ így foglalt állást:

„Célunk az ország függetlensége. (…) Célunk Magyarország a Varsói Szerződésből való kiválása. A kiválást azonban nem egyoldalúan bejelentett kilépéssel kívánjuk megvalósítani, hanem meg akarjuk szerezni az érintett felek beleegyezését. (…)”

Az év végére nyilvánvalóvá lett, hogy a kelet-európai forradalmak működésképtelenné teszik a szövetségi rendszert. A parlamenti választások előtt Azonnal című választási röplapjában az SZDSZ azt ígérte, ha bekerül a kormányba, azonnal javasolni fogja az Országgyűlésnek: „emelje törvényerőre a Nagy Imre-kormány 1956. november 1-jei nyilatkozatát, mellyel Magyarország kilépett a Varsói Szerződésből.”

Ellenzékbe szorulva az SZDSZ parlamenti csoportja (személy szerint Vásárhelyi Miklós) terjesztette elő ezt a javaslatot, hangsúlyozva, hogy a „jog szerinti helyzet visszaállítása”, azaz a VSZ-ből való kiválás nem egyoldalú nyilatkozat, hanem tárgyalások eredményeképp kell bekövetkezzék. Némi huzavona után a kormány belátta, semmi sem szól a VSZ-tagság fenntartása mellett. A kilépési tárgyalások ímmel-ámmal ugyan, de megkezdődtek, és azóta a kormány többször kijelentette, a kilépési folyamatnak 1991 végéig be kell fejeződnie. Ha fátylat bontunk az SZDSZ-javaslat elhangzását követő első hisztérikus reakciókra meg arra is, hogy időközben szép csöndben elfelejtődött, honnan származik a javaslat, a kormányzati döntés megszületését a konszenzusos külpolitika szép példájának tekinthetjük.

A halott szakálla

Amikor a szovjet vezetés elszánta magát fegyveres erői radikális csökkentésére, és belátta, hogy a haderőcsökkentéssel egyidejűleg érdeke elfogadni a kelet-európai home rule-t (vagyis azt, hogy a kommunista csatlós országok parlamenti demokráciává alakuljanak), még korántsem számoltak a szovjet világrendszer összeomlásával. A Jaruzelski-modellt mintául véve úgy vélték, bármilyen lesz is a VSZ-tagországok civil politikai berendezkedése, a kommunista államfő, mint a hadsereg főparancsnoka és a kommunista hadseregvezetés együttesen biztosítja majd, hogy a hadseregek változatlanul megmaradjanak a Varsói Szerződés katonai struktúrájában (lásd erről Tölgyessy Péter cikkét a Beszélő első próbaszámában, 1989. október 23.). Ennek szellemében döntött úgy a Németh-kormány 1989. november 30-án, hogy elébe megy az összeurópai haderőcsökkentés – a bécsi tárgyalások – előírásainak, és az 1947-es (!) párizsi békeszerződés számaihoz igazodva 30-35 százalékkal csökkenti a fegyveres erők létszámát, a légi haderő nagyságát pedig 90 repülőgépben maximálja. Ez a döntés volt érvényben az új kormány megalakulásakor is.

Holott időközben a hazai belpolitikában a népszavazás, a világpolitikában pedig a kelet-európai forradalom túlhaladottá tette nemcsak a kommunista elnök-főparancsnok ötletét, de az egész moszkvai irányítású katonai szövetséget is. A halott szakálla azonban nőtt tovább. A magyar katonai vezetés még közvetlenül a tavaszi választások előtt is úgy vélte, hogy „a magyar nemzeti katonai doktrínának összhangban kell lennie a Varsói Szerződés közös katonai doktrínájával is”. (Mórocz Lajos–Bognár Károly: Biztonságpolitika a többpártrendszerben, Zrínyi, 1990, 67. l.) A Honvédelmi Minisztérium pedig változatlanul dúdolta tovább a haderőreform keretszámait és a körkörös védelem jelszavát. Ezeket kapta örökül az új honvédelmi kormányzat.

Pedig a VSZ-től való elhatárolódás nélkül az önállóan is működőképes honvédség kialakítását meg sem lehetett kezdeni. A csapatok elhelyezkedése, a vezetési struktúra, az alkatrész- és hadianyag-utánpótlás, új fegyverek és berendezések rendszerbe állítása, a rejtjelezés – mind a VSZ-hez kötődött, illetve a szövetségi keretek között kidolgozott tervek része volt. A tömb országai közötti konfliktus lehetőségével a szerződő felek 1955-ben nem számoltak, helyi háborúkkal szemben az egyezmény tehát még papíron sem ígért garanciát. Annál súlyosabb kötöttséget jelentett a szerződés Bécsben. A tárgyalások a két tömb erőviszonyainak kiegyenlítéséről szóltak, a tömbön belüli erő-aránytalanság nem a tárgyalófelek dolga volt.

A Beszelő azért kezdeményezte a biztonságpolitikai vitát, mert ellenzéki lapként gyanakodott, hogy a régi honvédelmi vezetés szándékosan lekicsinyelte ezeket a problémákat, és ebben a szellemben tájékoztatta a színre lépő új vezetőket is. S mintha se a kormánynak, se a pártoknak nem lett volna semmilyen elképzelése arról, milyen legyen és mire szolgáljon a jövőben a hadsereg.

Visszatartó védelem

A Beszélő-vita néhány tanulsága beépülhet az ellenzék alakuló biztonságpolitikai koncepciójába.

A biztonság elsősorban nem katonai kérdés. Külpolitikai vonatkozásaira alább még visszatérünk. Először azonban vegyük szemügyre a szorosabban vett fegyveres védelem problémáját.

1. Nincs olyan szerződéses rendszer, amely teljes garanciát nyújt a háború ellen. Európában eddig a két nagy katonai tömb és a nukleáris fenyegetettség biztosította a békét – olyat, amilyet. A kontinens keleti fele számára ez a nyomasztó biztonság véget ért. Kevéssé valószínű, hogy a térség konfliktusai háborúhoz vezetnek, de kizárni ezt a legrosszabb esetet sem lehet.

2. A honvédelmi vezetés a pártállam utolsó korszakában a biztonságos védelmet úgy határozta meg, hogy „a magyar fegyveres erők képesek legyenek az ország ellen a háború kezdetén várható agresszió visszaveréséhez (sic!), amíg a nagyobb erejű szövetséges csapatok be nem érkeznek, illetve a nemzetközi biztonságért felelős szervek megfelelő intézkedéseket nem foganatosítanak”. (Mórocz–Bognár, i. m., 57. l.) Ez az elgondolás arra épült, hogy a VSZ a szovjet csapatkivonás után is működik. A VSZ felbomlása után az itt leírt hathatós külső segítségre nem számíthatunk. Ehelyett – mint a vita számos résztvevője kifejtette – nem elrettentő, hanem visszatartó erejű haderőre van szükség, amely elég erős ahhoz, hogy az agresszió sikerét kétségessé tegye, illetve agresszió esetén a támadást feltartóztassa és az eredeti helyzetet visszaállítsa. Ez utóbbi elképzelhetetlen ellentámadás nélkül. Értelmetlenség tehát arról beszélni, hogy a jövendő hadseregnek csak védelmi fegyverekre van szüksége, támadófegyverekre nincs.

3. A hivatásos hadsereg túl drága, és nem képes biztosítani az ország védelmét. Valószínűleg fenn kell tehát tartani az általános hadkötelezettség elvét (tiszteletben tartva természetesen a lelkiismereti szolgálatmegtagadás jogát), de a sorköteles időt esetleg hat hónapra lehet csökkenteni. A korszerű, bonyolult technika kezelése a hivatásos, továbbszolgáló és a polgári állomány feladata.

4. Meg kell kísérelni – a legrosszabb esetben akár a tárgyalások elhúzódása árán is –, hogy a bécsi haderő-csökkentési egyezmény aláírása előtt megállapodás jöjjön létre az egykori VSZ-tagországok haderejének nagyságáról és fegyverzetéről. Az eddigi tárgyalások – amennyire a sajtóból tudható – főképp a szovjet fegyveres erők arányával foglalkoztak, és kevés eredményt hoztak. Tragikus lenne, ha Kelet-Közép-Európa szegény országai között fegyverkezési verseny alakulna ki. Megelőzésében igen nagy szerepe van a lélektani tényezőknek. A szomszédos országok közötti megállapodásoknak feltétlenül tartalmazniuk kellene bizalomerősítő rendszabályokat. Meg lehetne tiltani például a jelentősebb erőkoncentrációt egy meghatározott szélességű sávban a határ mindkét oldalán. Bejelentési kötelezettséget lehetne előírni nagyobb csapatmozgások, hadgyakorlatok előtt stb. Ezeknél a váratlan támadás megelőzését szolgáló megállapodásoknál is fontosabb azonban, hogy a fegyveres erők tagjai ne folytathassanak olyan politikai tevékenységet, amely bármely nép érzékenységét sérti.

A végső érven innen

A háború ultima ratio a politikában, mondták a régiek. A fegyveres védelem is az a biztonságpolitikában.

1. A hadsereg legfeljebb egy nagyhatalom külpolitikájának adhat nyomatékot. A határon túli magyar kisebbség jogainak védelmében még jelképesen sem lehet szerepe a magyar honvédelemnek – a gyakorlatban pedig mégúgy se lehet. A határon túli magyarság helyzetét kizárólag a külpolitika, a jogvédelem eszközeivel és – egyszerűen – emberi közeledéssel lehet javítani.

2. A biztonság a modern világban nem nemzeti, hanem nemzetközi kérdés. Az Európai Közösség országai a közösség javára lemondtak szuverenitásuk – gazdasági, politikai és még inkább katonai – függetlenségük egy részéről. Így tettek a Varsói Szerződés országai is, csak nem önként. Most, hogy visszanyertük szuverenitásunkat, és keressük a magasabb integráció útját, azt is kutatnunk kell, hogyan és mely közösség javára mondhatunk le teljes szuverenitásunk terhéről. Bármit mondjanak is az ország kiárusításáról acsargók, ahogy a gazdaságunkra nem találunk vevőt, nincs felvevője szuverenitásunknak sem.

3. A NATO a Varsói Szerződés felbomlása után is fennmarad, de továbbra is olyan exkluzív klub lesz, amelybe a belátható jövőben a volt VSZ-tagországokat aligha fogják felvenni. Magyarországot külön még kevésbé.

4. A bécsi haderő-csökkentési megállapodás aláírásából nem maradhatunk ki, mert ezzel kirekesztenénk magunkat az európai biztonsági rendszerből. De arra törekednünk kell, hogy a szerződés Európa keleti felében is a biztonságot és a biztonság érzetét erősítse, ne a sebezhetőségét.

5. Az európai kollektív biztonsági rendszer, amely feltehetőleg a helsinki folyamatra épül, bizonnyal létrehoz majd kollektív biztonsági normákat és konfliktuskezelő szervezeteket. Olyan biztonságot azonban semmiképpen sem nyújthat, mint egy katonai szövetségi rendszer.

6. A Varsói Szerződés felbomlása után meg kell újítani a szomszédainkkal a hetvenes években kötött kétoldalú barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződéseket, természetesen új szövegezéssel és új tartalommal. Arra kell törekednünk, hogy kétoldalú szerződéseket kössünk Jugoszláviával, Ausztriával, a NATO-országokkal, sőt esetleg magával a NATO-val is. Arra azonban aligha számíthatunk, hogy ezek a szerződések – akár a megújítottak, akár az újak – a kölcsönös segítségnyújtás elemét is tartalmazzák, azaz támadás esetére katonai segítséget ígérnek.

7. Nyugat-Európában a háborút nemcsak a NATO zárja ki, hanem a fejlett országok gazdasági integrációja is. Kelet-Európában yen fokú gazdasági integráció – távoli jövő. Ugyanakkor a politikai közeledés létérdekünk.

8. A múlt év karácsonyán úgy véltük, hogy az együttesen átélt elnyomás és közös szabadságtörekvéseink összekötik Közép-és Kelet-Európa felszabaduló országait; azt reméltük, hogy Magyarországot most először nem ellenséges, hanem baráti országok veszik majd körül. Ezt a reményt múlt évi eufórikus formájában nem igazolta az idő, de nem is rombolta le teljesen. A magyarellenes megnyilvánulásokat természetesen nem vehetjük félvállról, de világosan meg kell különböztetnünk, mi az, ami kormánypolitika, és mi írandó szélsőséges mozgalmak számlájára. Ehhez persze nálunk is világosan el kellene különíteni a kormány álláspontját és a magántársaságokét, pártokét. A világos elhatárolódás halogatása miatt a magyar kormányt is súlyos felelősség terheli. A határok kérdésében pedig nem elegendő, sőt kifejezetten bántó azt mondani, hogy a magyar kormány nem törekszik erőszakos megváltoztatásukra. Ki kell nyilvánítani, hogy a trianoni határok bár fájdalmas és igazságtalan döntés nyomán jöttek létre, az eltelt idő alatt megszilárdultak, és nem változtathatók meg. Ahogy – végre – kimondta ezt a német kormány a lengyel–német határról.

9. 1986. október 23-án magyar, csehszlovákiai, lengyel és NDK-beli ellenzékiek közös nyilatkozatot adtak ki a forradalom harmincadik évfordulójára. A nyilatkozat az alábbi felhívással végződött:

„Az évforduló napján arra kérjük barátainkat szerte a világon, emlékezzenek velünk együtt a magyar forradalomra. Kijelentjük: közös akarattal küzdünk a politikai demokráciáért, országaink függetlenségéért, az önigazgatás elvére épülő pluralizmusért, a megosztott Európa békés egyesítéséért, demokratikus integrációjáért és valamennyi kisebbség jogaiért. Hangsúlyozzuk: kölcsönösen támogatjuk egymást mai erőfeszítéseinkben egy jobb, szabad és emberhez méltó életért országainkban és az egész világon. Az 1956-os forradalom hagyománya és tapasztalatai: közös örökség és közös buzdító erő valamennyiünk számára.”

Akik e felhívást aláírták, azok közül ma Csehszlovákiában számosan – Václav Havel, Jiri Dienstbier, Jaroslav Sabata, Jan Carnogursky és Duray Miklós – az állami élet meghatározó személyiségei; a lengyel aláírók – köztük Jacek Kuron, Jan Litynski, Adam Michnik, Zbignew Romasewski – ugyancsak döntő szerepet játszanak hazájuk politikai életében. A magyar aláírók többsége ma az SZDSZ-hez tartozik – bár a listán megtaláljuk Bába Iván, Csoóri Sándor, Csurka István és Krassó György nevét is.

Ez a szöveg, amelyről a londoni Times annak idején – erős túlzással – azt írta, egykor talán Kelet-Európa Függetlenségi Nyilatkozataként fogják számon tartani, s vele együtt a kelet-európai ellenzéki mozgalmak egész hagyománya, a szolidaritás számtalan emléke, ma is eleven fundamentuma a szabadságát visszanyert Közép-Európa politikai együttműködésének.

Az egykori „disszidensek” többsége ma akár kormányon, akár ellenzékben liberális szellemiségű pártok, mozgalmak részese. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy Közép-Európa mai liberálisai pártkapcsolattá akarják szűkíteni évtizedes politikai-szellemi kapcsolataikat. Ellenkezőleg: közös múltunk hagyományát országaik közeledésének eszközeként kívánjuk hasznosítani.

Kevés dolog mutatja világosabban, hogy a külpolitika csak a pártok konszenzusára, konzervatívok és liberálisok együttműködésére épülhet, mint ez a nem eléggé kihasznált politikai örökség.

Döntsön a Ház

Für Lajos honvédelmi miniszter a katonai kiadások megkettőzését tartja szükségesnek: 1991-ben 70 milliárd forintot kíván a hadseregre költeni. Az ellenzék az infláció megfékezése érdekében a katonai kiadások csökkentését követeli.

Mindkét követelés absztrakt. Számok vitáznak számokkal. Persze a kormány megteheti, hogy többségével megszavaztatja a honvédelmi miniszter előterjesztését, ebből azonban nem lesz konszenzusos biztonságpolitika.

A számok akkor nyernek tartalmat, ha a katonai költségvetés vitáját megelőzi a magyar biztonságpolitika – és a hozzá közvetlenül kapcsolódó magyar külpolitika – vitája. Az ezekre vonatkozó kormánykoncepciót – nem törvényjavaslatot! – kell elfogadni, méghozzá a konszenzust kifejező kétharmados többséggel ahhoz, hogy érdemben lehessen eldönteni: a katonai kiadások megkétszerezése vagy csökkentése indokolt.

Pusztán elvekre hivatkozva az ellenzék nem fog elzárkózni attól, hogy újra átgondolja korábbi álláspontját. Ehhez azonban a kormánynak a maga igazát tényekkel és érvekkel kell megvédenie.

• Vita