Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

„Itt ülnek a legyőzöttek”
B. Margit,
a Luxor Kávéházban,
1965 körül, öt perccel záróra után

Aligha érhet szerzőt nagyobb megtiszteltetés, mint amikor azt érzékeli, hogy olvasójának mindaz eszébe jutott, ami neki is. Az érzékeny olvasó kikopogtatta a vakolattal elfedett repedést az íráson, amely mögött üreg tátong. Most itt állok a feltárult üreg előtt, s E. M. arra kötelezett, hogy elmondjam, mi járt az eszemben, amikor Egy morgolódó a tömegből címmel ismertettem V. P. történetét, és záró bekezdésként nagy nyomatékkal leírtam: „Jelenleg munkanélküli.” Látok-e összefüggést V. P. mai munkanélkülisége és a Kádár-rendszerben politikai okból elszenvedett két börtönbüntetése között – kérdezi E. M., és nyomban három megoldást kínál:

– V. F. ma is politikai okból munkanélküli, mert priusza van, mert annak idején meggyűlt a baja a politikai rendőrséggel;

– V. F. azért munkanélküli, mert nem tanulhatott, pályáját szegte, hogy összeütközésbe került a rendszerrel, s ennek a következményeit nyögi ma is;

– V. P. annak ellenére munkanélküli, hogy az előző rendszer szenvedő áldozata volt, aki a kiállott szenvedéseiért most kivételezettséget érdemelne.

Vessük el a harmadik feltételezést, isten ments, hogy az elmúlt rendszer áldozatai valamiféle új osztályként privilégiumokban részesüljenek. (De kártalanítás azért jár azoknak, akik éveket börtönben töltöttek, meg a kivégzettek családjának is!)

Befejezetlen múlt

1. A másik két feltételezés nem megalapozatlan, az első sem az. V. P.-nek természetesen nincs priusza, hiszen már mentesült 1980-as büntetése hátrányos következményei alól. De ha ismét bíróság elé kerülne (ami megeshet), az ügyész a vádbeszédében, a bűnügyi riporterek a tudósításaikban megemlítenék, „már volt dolga a törvénnyel”… ez a szokásos formula azok esetében, akikről a priuszuk elévülése miatt nem mondhatják, hogy büntetett előéletűek.

A régi rendszer politikai büntetőjoga túlélte a rendszerváltást. A régi Országgyűlés a Németh-kormány utolsó időszakában semmisnek nyilvánította az 1963 előtti politikai ítéleteket, az 1963 utáni ítéletekkel nem foglalkozott. A semmisség kimondása az utóbbi esetben azt jelentette volna, hogy a hivatalban lévő büntetőbírák jelentős része olyan emberek felett ítélkezett, akik nem követtek el bűncselekményt. E tapintatos döntés nyomán még 1990-ben is voltak a Gyűjtőben elítéltek, akiknek a bűncselekménye már hónapok óta nem is létezett. (Különböző büntetéseiket összbüntetésbe foglalták, s így nem vonatkozott rájuk sem a ’89-es, sem a ’90-es amnesztia.) Novemberben a kormány végre benyújtotta az 1963 utáni politikai bűncselekmények semmisségéről szóló törvény tervezetét; januárban megkezdődik az általános vita. Én mégis nagyon bánom, hogy ezt nem az SZDSZ tette meg, még 1989-ben.

2. V. P. politikai konfliktusai miatt nem tanulhatott… Ez tényszerűen igaz. V. P. fotózott, filmezett, operatőr szeretett volna lenni. 1973. március 15-én egy idősebb ember levett kalappal meghajolt a Petőfi-szobor előtt. Az ifjúgárdisták rákiabáltak: „Tata, vedd fel a kalapod, mert megfázik a fejed!” V. P. visszaválaszolt, bevitték a Tolnai Lajos utcába, a házkutatásnál megtalálták a kályhacsőbe rejtett ellenséges tartalmú verseit, 14 havi fegyházra ítélték. A kiszabadulása után barátai, mesterei megmondták neki: kizárt dolog, hogy ezzel az előélettel a filmhez, tévéhez bejusson. (Lásd 424. 1990. március 6., 13.) Amit E. M. javasol, az effajta károk rehabilitációja, az jószerivel megvalósíthatatlan. Ki dönti el évtizedek távlatából, kinek miért tört meg a pályája és kinek miért nem?

Vésztők között

A múltat nem lehet sem elfelejteni sem kiigazítani. De nem is erről van szó. E. M. a kérdéseivel helyesen érzékelte, hogy V. P. 1973-as és 1980-as elítélése meg a mostani munkanélkülisége között nincs szoros oksági összefüggés. V. P. mai munkanélkülisége közvetlenül nem jellemzi korunkat. Hangsúlyos említése tehát merő demagógia volt.

Milyen vonatkozásban vélem V. P. munkanélküliségét mégis jellemzőnek? Mi késztetett arra, hogy V. P. mai sanyarú helyzetét története részének tekintsem?

Jó egy éve egy társaságban, ahol az egykori demokratikus ellenzék számos tagja jelen volt, egy úr, tetőtől talpig liberális értelmiségi, azt fejtegette, mindig is egyetértett az ellenzékkel, de – így az úr – „ki akart a looserekhez, a vésztőkhöz, csatlakozni”? Neki a maga részéről esze ágában sem volt kockáztatni az egzisztenciáját, nem akart lemondani arról, hogy elutazhasson Párizsba, ha kedve tartotta. Mihelyt esély nyílt azonban az értelmes, hasznos cselekvésre, áldozatot is vállalva csatlakozott az SZDSZ-hez.

Olcsó dolog volna V. P.-t szembeállítani ezzel az úrral. Olcsó volna, mert nyitva hagyná a kérdést, értelmes volt-e V. P. cselekvése. Cselekedet volt-e egyáltalán, vagy inkább gesztus, az érzések spontán megnyilvánulása? Hiszen azok a helyüket kereső, nyughatatlan és kallódó fiatalemberek, amilyen V. P. is lehetett 19 éves korában, nap mint nap szükségszerűen összeütközésbe kerülnek a hatalommal – minden hatalommal –; persze minél bornírtabb, és minél inkább tekintélyelvű a hatalom, annál keservesebbek a konfliktusok. V. P. és sok társa esetében a politikai mondanivaló talán csak irányt adott a lázadó gesztusnak, és egyúttal súlyosabbá is tette önmagánál, de nem a kiváltó oka volt.

Ezzel a lélektani kutakodással viszont V. P. kerül méltatlanul hátrányos helyzetbe. Hiszen ugyanezt el lehetne mondani a demokratikus ellenzékről is. Hányszor kavarodott fel az ellenzék köreiben a kérdés: X. Y. azért marginalizálódott-e (a szakmájában, az életvitelében), mert ellenzéki lett, vagy azért lett ellenzéki, mert marginalizálódott? E kérdésre megnyugtató választ csak kívülről lehetett kapni, és a külvilág korántsem osztogatta nagyvonalúan az elismerést. Kétszeresen, háromszorosan kiválót kellett produkálni ahhoz, hogy elismerés érkezzék a margón belülről, miközben zengett és zúgott a hivatalos propaganda, amely az egész ellenzéket félresikerült félnótások gyülekezetének igyekezett beállítani. „Nekem csak az fáj – ismételte G. őrnagy elcsukló hangon Aczél György szövegét az egyik kihallgatásomon –, hogy Haraszti könyve, a Darabbér, ez a fércmű már le van fordítva portugálra, miközben Az Ember tragédiája még nincs.”

Numerus clausus

A demokratikus ellenzéknek, ha nem akart szektalétében lubickolni, szüksége volt a külső hitelesítésre. Ez hihetetlenül felértékelte a körön kívülieket: egy harmadrangú József Attila-díjas aláírása egy tiltakozó nyilatkozaton többet ért, mint egy tucat „hivatásos” ellenzékié. Az efféle aláírásgyűjtés csak megalázó volt (mind a gyűjtő, mind az aláíró – vagy alá nem író – számára), a külső kapcsolatok ápolásáért súlyosabb árat is kellett fizetni: újra meg újra ki kellett rekeszteni az ellenzéki tevékenységből azokat, akiket kint nem ismertek el kellőképpen rangosnak. A monori találkozó idején egy sereg ellenzéki bántódott meg, mert elsősorban a népi kör kívánságára a résztvevők számát szigorúan korlátozták. A Monor előtti döntés persze indokolt volt: egy konferencián nem vehet részt boldog-boldogtalan. Egy aláíróíven ellenben tarthatatlan a numerus clausus. Amikor 1986 októberében négy tömbország ellenzéke tisztelgett együttesen a magyar forradalom emléke előtt, úgy véltem, nincs rá felhatalmazásom – honnan is lehetett volna? –, hogy bárkitől megtagadjam az aláírás jogát. Így aztán számos notórius aláíró proli neve homályosította el a ritka értelmiségi nevek fényét. Csoóri és Csurka nehezményezte, hogy a megbeszélt (?) húszegynéhány név helyett, több, mint 50 olvasható a listán, amelyet ők is aláírtak. „Még most is bennünk van a tüske” – mondta Csurka kerek egy évvel később.

Komplexusok

Mindez azonban édes-bús nosztalgiázás lenne csupán, ha nem élte volna túl a demokratikus ellenzék korszakát. Vicc, hogy az SZDSZ vezetésének – a küldöttgyűlés előtti vezetésének – a kemény magja a régi demokratikus ellenzék. Az SZDSZ története azzal kezdődött, hogy az alakuló szervezet lerázta magáról az (egyébként borzadályosan okvetetlenkedő) „plebejus” ellenzéket. De régi ellenzékinek lenni később sem lett különösebben jó ajánlólevél. Már-már magunk is elhittük, hogy aki az ántivilágban vitte valamire, az biztosan jó szakember lehet, aki meg nem vitte semmire, az csak azért lett ellenzéki, mert amúgy is bunkó. Közben elfeledkeztünk arról, amit egyébként továbbra is hirdettünk: hogy a pártállam természete szerint kontraszelektál. (Illetve ahogy Szabó Miklós szokta mondani: Dehogy kontraszelektál. Pont azokat választja ki, akikre szüksége van.) Kiállunk régi pártállami káderek mellett, mert azok biztosan kiváló szakértők, ha olyan sokra vitték. És zavartan, szabadkozva hívunk magunk mellé szakértőket, ha pártállami múltjuk van.

Az MDF szemmel láthatóan nem szenved ezektől a komplexusoktól. Magabiztosan a nyilvánosság elé állítanak kétbalkezes ügyetlenkedőket, akiket „a pártállam mellőzött”, hiába álcázták magukat párttitkárnak. Ráadásul a pártállam átvedlett sztárjai mellé helyezik őket, élő bizonyságul, hogy nem stimmel a mese a tehetségek mellőzéséről. Osztálytársakat és unokatestvéreket neveznek ki kulcspozíciókba, és még hirdetik is, hogy semmi sem számít, csak a brancsbéliség meg a lojalitás. Elszánt önszuggesztióval azonosulnak a saját értékrendjükkel; amely agresszív, mint a születő új dolgok, és könnyen formálható. És nem is csalatkoznak sem benne, sem a pártjukban. Amíg a lojalitásuk töretlen, megkapják jutalmukat, és biztos az útjuk felfelé.

Ha majd…

A rendszerváltozásoktól, a forradalmaktól, azt várja az ember, hogy rendbe teszik a világot. Aki éhes volt, enni kap, akivel újra meg újra kitoltak, elnyeri szenvedései jutalmát. V. P. történetéhez az is hozzátartozik, hogy amíg Franciaországban tartózkodott az egyik gyerekével, a felesége összeállt a főnökével, a vállalat párttitkárával, a gyereket a francia hatóságok közreműködésével hazahozatta, most pedig az elmaradt gyerektartásért perli V. P.-t. A rendszerváltozások sosem teljesítik a gyermeteg reményt: a világot nem lehet rendbe tenni. Aki vesztő és legyőzött volt, az is marad.

Egyvalamin azonban csak el kell gondolkoznunk, miközben busacskán tudomásul vesszük, hogy a világ így megyén. Ahogy a kormány helyzete stabilizálódott, az erőviszonyok a szemünk láttára rendeződnek át. A kormány felé tájékozódnak az érdekvédelmi szervezetek, némely újságok, a vállalkozók. A kormánypártok tartós hatalomra rendezkedhetnek be, bármennyire népszerűtlenek is, mert a társadalom nem a váltógazdaságot szokta meg, hanem azt, hogy egy hatalom van. A minap Bauer Tamás írt erről a veszélyről, de pedzette azt már a Beszélő is a múlt év elején, sőt erre utalt Tamás Gáspár Miklós még a választások előtt, amikor a hírhedt Mucsa-cikkét írta, s a klienstársadalom vízióját festette elénk. Akik a győzteseket szeretik, akiknek a győztesek imponálnak, morgolódva-dörgölődve a hatalom felé sereglenek.

Kire számíthatunk hát, ha eltaszítjuk magunktól, ha nem vonjuk magunkhoz a legyőzötteket?

• Vita