Skip to main content

Clinton és a szerbek / Svédország meggyőzte magát / Meciar kényszerhelyzetben

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Clinton és a szerbek

Ismét korai volt azoknak az öröme, akik a boszniai kormánycsapatok átmeneti harci sikereiből olyan messzemenő következtetéseket vontak le, mint hogy fordult a hadiszerencse kereke, és a két és fél éves háború kitörése óta először nem a szerbek vannak nyeregben. A derűlátók egyebek közt arra alapozták megállapításaikat, hogy a Radovan Karadzic vezette szerbek késlekedtek a válasszal, ami szintén rendhagyónak számított ebben a boszniai kavalkádban. A boszniai szerbek azonban hamarosan sikeres ellenoffenzívába kezdtek: mintegy 7000 katonájukat vezényelték a bihaci körzetbe, ahol a kormánycsapatok több száz négyzetkilométernyi területet szereztek vissza. Ennek 80%-át a szerbek ismét ellenőrzésük alá vonták. A horvátországi (krajinai) szerbek is segítségükre siettek légierejükkel és gyalogsággal is.

A fordulat hívei azonban már ezt megelőzően kellőképp felbátorodtak azon, hogy Clinton amerikai elnök ázsiai körútja alkalmából, mintegy ajándékként, enyhített a boszniai fegyverembargón. Hiába magyarázták utóbb, hogy csupán az amerikai törvényhozás által követelt lépésről van szó. Csak emlékeztetőül: a honatyák azt akarták kicsikarni Bill Clintontól, hogy ha a szerbek november 15-ig nem hagyják jóvá az összekötő csoport rendezési tervét, tegye meg a szükséges intézkedéseket a fegyverembargó feloldása érdekében. Ha ez nem megy a Biztonsági Tanácson belül, tehát annak rendje-módja szerint, akkor Amerika lépjen egyoldalúan.

A boszniai szerb vezetésnek kisebb dolga is nagyobb volt annál, semhogy a béketervvel foglalkozzon, tehát Clintonnak lépnie kellett. Tulajdonképpen arról van szó, hogy az Egyesült Államok többé nem akadályozza meg hadihajóival, hogy az Adrián szállítsák a fegyvert a boszniai kormánynak, nem finanszírozza a NATO ellenőrző tevékenységét, és nem osztja meg partnereivel a vonatkozó kémjelentéseit.

Ha figyelembe vesszük, hogy a fegyverszállítás fő útvonala nem az Adrián vezet, hanem légi és szárazföldi úton – a horvátok segítségével –, akkor Clinton döntésének nem lehet túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Politikai súlya viszont annál nagyobb.

Az Egyesült Államok nyugati partnerei úgy érezték, kijátszottak őket. Alain Juppé francia külügyminiszter a hét végén követelte, hívják össze az összekötő csoport, tehát az USA, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország miniszteri szintű tanácskozását „az egyoldalú amerikai lépés miatt”, amelyre Washington akkor kényszerült, amikor világossá vált számára, hogy a Biztonsági Tanácsban semmi esély nincs a fegyverembargós határozattervezet megszavaztatására.

A franciák és az angolok arra hivatkoznak, hogy kéksapkásaikat végveszély fenyegetné, ha a fegyvertilalom feloldása után „elszabadulna a pokol”. Az oroszok a szerbek iránti hagyományos barátságukat féltik, de még jobban tartanak attól, hogy a belső nacionalista ellenzék rájuk ront, ha „elárulják a szláv ügyet”. Amerika tehát egyedül maradt a muzulmán többségű szarajevói kormány hathatósabb támogatásában. Tulajdonképpen csak Németországra számíthat, amely viszont többször is megégette magát elkötelezett horvátbarát politikája miatt, így már vonakodik komolyabban beleszólni a balkáni ügyekbe.

Az amerikai lépéskényszert fokozta a demokraták csúfos veresége a választásokon. Kulcsfontosságú külpolitikai pozíciókba olyan republikánus politikusok kerülnek, akiktől csakis keményebb nemzetközi fellépést lehet várni. És ezeket a kegyetlen tényeket figyelembe kell vennie a két ház többségét elvesztő második félidős elnöknek – még Bosznia vonatkozásában is.

Az amerikai „egyoldalú” lépés miatt hőbörgő Nyugat-Európa számára nem marad más hátra, mint hogy az ENSZ-ben és minden más, eddig teljesen hatástalannak mutatkozó szervezetben intse rendre a szerbeket.

B. G.

Svédország meggyőzte magát

Ha létezik fontos népszavazás, hát ez az volt. Svédország november 13-án úgy döntött, hogy belép az Európai Unióba.

Ezzel a döntéssel az Unió története is fordulóponthoz ért: mostantól a „kibővítés” hívei bátrabban vonulhatnak az „eszmebarikádokra” a mi régiónk érdekében is.

Ausztriában még viszonylag biztosra lehetett menni. Finnországban sem kellett nagy merészség megjósolni előre az eredményt. De Svédország más volt.

A választók 82%-a érezte fontosnak, hogy véleményt nyilvánítson. A közvélemény-kutatások hónapokon át az igenek és a nemek egyenlő arányát jósolták. Végül alighanem az utolsó néhány napban dőlt el a küzdelem. A választók 52,2%-a igent mondott az unióra, 46,9%-a nemet, sőt az összeszámláláskor 0,9%-nyi üres szavazatot is találtak. A szavazatok területenként hasonlóan oszlottak meg, mint Finnországban. Az ország északi részén az elutasítók aránya 70–75%-ra rúgott, míg a sűrűbben lakott déli területeken az igen szavazatok helyenként a 80%-ot is elérték.

Ami azonban Finnországban viszonylag sovány eredménynek számított, Svédországban elsöprő győzelemnek tekinthető. A tőzsde kedvezően reagált a döntésre, a korona árfolyama egy csapásra megugrott, szakértők a döntéstől inflációcsökkentő hatást várnak, a multinacionális cégek lelkendeznek az eredmény fölött, Svédországban továbbra is „élmény lesz beruházni”.

A vasárnapi döntés jelentősége azonban skandináv – sőt: európai – méretekben érthető igazán.

Ismeretes, hogy Finnországban annak ellenére, hogy az október 16-i referendum egyértelmű volt, a parlament a végső döntéssel megvárta a svédországi népszavazást. A Brüsszelhez való csatlakozás lankadatlan ellenzőinek sikerült elérniök, hogy a parlament elnapolja a döntést, miután a végeláthatatlan szónoklatokat tartó EU-ellenes képviselők obstrukcióját már a többség nem győzte idegekkel. Most semmi kétség sem maradt, hogy a törvényhozás – ígéretéhez híven – áldását adja a csatlakozásra.

Norvégiában az EU ellenzői mindeddig biztosra mentek, hisz a többség korábban hallani sem akart a „brüsszeli álmokról”. De a svéd döntés után már aligha lehet a „nemek” győzelmére fogadni. Norvégia, ha nem akar kimaradni, most jól teszi, ha felülvizsgálja ellenérzéseit: Brüsszelben bíznak a norvégok „bölcsességében”. Ugyanakkor a kitartóbb ellenzők most amellett érvelnek, hogy minden skandináv országnak jól jönne, ha egyikük kívülről szemlélné az eurokraták túlkapásait; „megőrizve szabadságát”, sokszor Brüsszelt is jobb döntésekre késztetheti. A csatlakozás megkötné Oslo kezét.

Mindez persze még nyitott kérdés, de hogy nyitott, az a svédországi döntésnek köszönhető.

A győzelem édes mámorában még az is felmerült, hogy a skandináv országok a csatlakozás hevében az Északi Tanács egyetlen érintetlen tagját, Izlandot is magukkal ragadják az EU-ba.

No persze, addig még sok víz lefolyik a gyors folyású északi patakokban. Mindenesetre az eddig jól működő Északi Tanács válaszút elé érkezett: ha valamennyi tagállama EU-taggá válik, az unión belül regionális szervezetté kell átalakulnia. De még nem tartunk itt. Annál is inkább, mert a svéd csatlakozás ténye (ami persze akkor lesz tény, ha a svéd parlament is megerősíti a népítéletet, nem tompítja azokat az érveket, amelyek a népszavazást megelőző kampány során széltében-hosszában elhangzottak a csatlakozás ellenzőinek körében. Svédországban joggal tartanak attól, hogy a jellegzetes svéd vívmányok elenyésznek az EU-bizottság egységesítő törekvéseiben. A svéd magánjog által lehetővé tett szabad mozgást mások ingatlanán, a svéd közjog által biztosított „nyilvánosság elvét”, a tisztviselők „átvilágíthatóságát”, a halászati jogokat és rengeteg más sajátosságot feláldozzák a szabványosítás oltárán. A jogharmonizáció immár kikerülhetetlen kötelesség.

Ezért azonban fájjon most már a svédek feje! A közép-európai régió a vasárnapi döntés után annak örülhet, hogy – ha a megfigyelőknek igazuk lesz – az Európai Unió, miután keblére ölelte skandináv testvéreit, most már Kelet felé fordul. Ismét jó esély kínálkozik arra, hogy az unió következő „kiszélesítése” – Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Szlovénia mellett – Magyarországot is érintse. Ez már rajtunk is múlik: nem szúrhatjuk el!

Az ezredfordulóra az unió talán már 22 tagállamot foglal magába. Ámde ha ez bekövetkezik is, az már egy másik unió lesz. Bizonyos, hogy nem abba a szervezetbe lépünk majd be, amelynek ajtaján április elseje óta (!) „hivatalosan is” kopogtatunk.

SZ. N. R.

Meciar kényszerhelyzetben

A Peter Weiss vezette Demokratikus Baloldal Pártja szombati választmányi ülésén döntött: visszautasítja a győztes Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (DSZM) koalíciós ajánlatát. Nem csupán a hírhedt éjszakai puccs indította őket erre, hanem az a belátás is, hogy Meciarék nélkülük is megfelelő többséggel rendelkeznek a parlamentben, tehát csupán a szélsőbaloldalt „kiváltandó” lett volna rájuk szükség. Ezzel a nacionálpopulista mozgalom előtt bezárult az utolsó kapu is, hogy a Munkásszövetség részvétele nélkül többségi kormányt alakítson: a november harmadikáról negyedikére virradó éjjelen indult hatalmi tobzódás véget ért, elérkezett a böjt időszaka.

Röviddel ezután közös nyilatkozatot adott ki a már említett baloldali mozgalom, a Ján Carnogursky vezette Kereszténydemokrata Mozgalom és a Jozef Moravcík-féle liberális Demokrata Unió. Ebben kijelentik: a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és parlamenti támogatói megfelelő parlamenti többséggel rendelkeznek, ezért semmi akadálya a kormány azonnali létrehozásának. A nyilatkozatban a részt vevők felszólítják Meciart, hogy lépjen ki a passzivitásból, tartsa be választási ígéreteit, és azonnal prezentálja a sokat dicsért árnyékkormányt. Meciar ezzel kényszerhelyzetbe került: a jelenlegi kormánykoalíció és a magyar pártok ugyanis elutasítják, hogy tárgyalást folytassanak vele, megengedhetetlennek tartják az alkotmánymódosítást és a köztársasági elnök szerepének csökkentését. A DSZM elnöke a közvélemény előtt egyre kevésbé tudja megmagyarázni, mi az akadálya a kabinet létrehozásának. A „munkások” ugyan szívesen részt vettek az emlékezetes éjszakai hatalmi orgiában, örömmel fogadták elnökük parlamenti alelnökké választását, de hogy belépjenek a kormányba, az nincs ínyükre. Mivel Vladimír Meciar nem hajlandó kisebbségi kormány élére állni, a többség megszerzése egyelőre a szélsőbaloldali Munkásszövetség húzódozásán múlik. A vasárnap esti reakciókból ítélve a munkások egyre kevésbé bírják a közvélemény nyomását, és hajlandóak belépni a kormányba. Ha viszont belépnek, bizonyos, hogy annak leglabilisabb részét fogják alkotni, és nagyon könnyen előfordulhat, hogy az első adandó alkalommal cserbenhagyják a már kétszer megbukott volt kormányfőt.

Meciar manőverezési lehetőségei a Demokratikus Baloldal Pártjának döntése nyomán erősen beszűkültek. Nem lehet kizárni annak a lehetőségét sem, hogy amennyiben a munkások továbbra sem lesznek hajlandóak vállalni a kormányalakítással járó felelősséget, Meciar kénytelen lesz visszaadni Michal Kovác államfőnek a kormányalakítási megbízatást, amivel teljesen új helyzet áll majd elő.

Gyurovszky S. László




























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon