Clinton és a szerbek
Ismét korai volt azoknak az öröme, akik a boszniai kormánycsapatok átmeneti harci sikereiből olyan messzemenő következtetéseket vontak le, mint hogy fordult a hadiszerencse kereke, és a két és fél éves háború kitörése óta először nem a szerbek vannak nyeregben. A derűlátók egyebek közt arra alapozták megállapításaikat, hogy a Radovan Karadzic vezette szerbek késlekedtek a válasszal, ami szintén rendhagyónak számított ebben a boszniai kavalkádban. A boszniai szerbek azonban hamarosan sikeres ellenoffenzívába kezdtek: mintegy 7000 katonájukat vezényelték a bihaci körzetbe, ahol a kormánycsapatok több száz négyzetkilométernyi területet szereztek vissza. Ennek 80%-át a szerbek ismét ellenőrzésük alá vonták. A horvátországi (krajinai) szerbek is segítségükre siettek légierejükkel és gyalogsággal is.
A fordulat hívei azonban már ezt megelőzően kellőképp felbátorodtak azon, hogy Clinton amerikai elnök ázsiai körútja alkalmából, mintegy ajándékként, enyhített a boszniai fegyverembargón. Hiába magyarázták utóbb, hogy csupán az amerikai törvényhozás által követelt lépésről van szó. Csak emlékeztetőül: a honatyák azt akarták kicsikarni Bill Clintontól, hogy ha a szerbek november 15-ig nem hagyják jóvá az összekötő csoport rendezési tervét, tegye meg a szükséges intézkedéseket a fegyverembargó feloldása érdekében. Ha ez nem megy a Biztonsági Tanácson belül, tehát annak rendje-módja szerint, akkor Amerika lépjen egyoldalúan.
A boszniai szerb vezetésnek kisebb dolga is nagyobb volt annál, semhogy a béketervvel foglalkozzon, tehát Clintonnak lépnie kellett. Tulajdonképpen arról van szó, hogy az Egyesült Államok többé nem akadályozza meg hadihajóival, hogy az Adrián szállítsák a fegyvert a boszniai kormánynak, nem finanszírozza a NATO ellenőrző tevékenységét, és nem osztja meg partnereivel a vonatkozó kémjelentéseit.
Ha figyelembe vesszük, hogy a fegyverszállítás fő útvonala nem az Adrián vezet, hanem légi és szárazföldi úton – a horvátok segítségével –, akkor Clinton döntésének nem lehet túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Politikai súlya viszont annál nagyobb.
Az Egyesült Államok nyugati partnerei úgy érezték, kijátszottak őket. Alain Juppé francia külügyminiszter a hét végén követelte, hívják össze az összekötő csoport, tehát az USA, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország miniszteri szintű tanácskozását „az egyoldalú amerikai lépés miatt”, amelyre Washington akkor kényszerült, amikor világossá vált számára, hogy a Biztonsági Tanácsban semmi esély nincs a fegyverembargós határozattervezet megszavaztatására.
A franciák és az angolok arra hivatkoznak, hogy kéksapkásaikat végveszély fenyegetné, ha a fegyvertilalom feloldása után „elszabadulna a pokol”. Az oroszok a szerbek iránti hagyományos barátságukat féltik, de még jobban tartanak attól, hogy a belső nacionalista ellenzék rájuk ront, ha „elárulják a szláv ügyet”. Amerika tehát egyedül maradt a muzulmán többségű szarajevói kormány hathatósabb támogatásában. Tulajdonképpen csak Németországra számíthat, amely viszont többször is megégette magát elkötelezett horvátbarát politikája miatt, így már vonakodik komolyabban beleszólni a balkáni ügyekbe.
Az amerikai lépéskényszert fokozta a demokraták csúfos veresége a választásokon. Kulcsfontosságú külpolitikai pozíciókba olyan republikánus politikusok kerülnek, akiktől csakis keményebb nemzetközi fellépést lehet várni. És ezeket a kegyetlen tényeket figyelembe kell vennie a két ház többségét elvesztő második félidős elnöknek – még Bosznia vonatkozásában is.
Az amerikai „egyoldalú” lépés miatt hőbörgő Nyugat-Európa számára nem marad más hátra, mint hogy az ENSZ-ben és minden más, eddig teljesen hatástalannak mutatkozó szervezetben intse rendre a szerbeket.
B. G.
Svédország meggyőzte magát
Ha létezik fontos népszavazás, hát ez az volt. Svédország november 13-án úgy döntött, hogy belép az Európai Unióba.
Ezzel a döntéssel az Unió története is fordulóponthoz ért: mostantól a „kibővítés” hívei bátrabban vonulhatnak az „eszmebarikádokra” a mi régiónk érdekében is.
Ausztriában még viszonylag biztosra lehetett menni. Finnországban sem kellett nagy merészség megjósolni előre az eredményt. De Svédország más volt.
A választók 82%-a érezte fontosnak, hogy véleményt nyilvánítson. A közvélemény-kutatások hónapokon át az igenek és a nemek egyenlő arányát jósolták. Végül alighanem az utolsó néhány napban dőlt el a küzdelem. A választók 52,2%-a igent mondott az unióra, 46,9%-a nemet, sőt az összeszámláláskor 0,9%-nyi üres szavazatot is találtak. A szavazatok területenként hasonlóan oszlottak meg, mint Finnországban. Az ország északi részén az elutasítók aránya 70–75%-ra rúgott, míg a sűrűbben lakott déli területeken az igen szavazatok helyenként a 80%-ot is elérték.
Ami azonban Finnországban viszonylag sovány eredménynek számított, Svédországban elsöprő győzelemnek tekinthető. A tőzsde kedvezően reagált a döntésre, a korona árfolyama egy csapásra megugrott, szakértők a döntéstől inflációcsökkentő hatást várnak, a multinacionális cégek lelkendeznek az eredmény fölött, Svédországban továbbra is „élmény lesz beruházni”.
A vasárnapi döntés jelentősége azonban skandináv – sőt: európai – méretekben érthető igazán.
Ismeretes, hogy Finnországban annak ellenére, hogy az október 16-i referendum egyértelmű volt, a parlament a végső döntéssel megvárta a svédországi népszavazást. A Brüsszelhez való csatlakozás lankadatlan ellenzőinek sikerült elérniök, hogy a parlament elnapolja a döntést, miután a végeláthatatlan szónoklatokat tartó EU-ellenes képviselők obstrukcióját már a többség nem győzte idegekkel. Most semmi kétség sem maradt, hogy a törvényhozás – ígéretéhez híven – áldását adja a csatlakozásra.
Norvégiában az EU ellenzői mindeddig biztosra mentek, hisz a többség korábban hallani sem akart a „brüsszeli álmokról”. De a svéd döntés után már aligha lehet a „nemek” győzelmére fogadni. Norvégia, ha nem akar kimaradni, most jól teszi, ha felülvizsgálja ellenérzéseit: Brüsszelben bíznak a norvégok „bölcsességében”. Ugyanakkor a kitartóbb ellenzők most amellett érvelnek, hogy minden skandináv országnak jól jönne, ha egyikük kívülről szemlélné az eurokraták túlkapásait; „megőrizve szabadságát”, sokszor Brüsszelt is jobb döntésekre késztetheti. A csatlakozás megkötné Oslo kezét.
Mindez persze még nyitott kérdés, de hogy nyitott, az a svédországi döntésnek köszönhető.
A győzelem édes mámorában még az is felmerült, hogy a skandináv országok a csatlakozás hevében az Északi Tanács egyetlen érintetlen tagját, Izlandot is magukkal ragadják az EU-ba.
No persze, addig még sok víz lefolyik a gyors folyású északi patakokban. Mindenesetre az eddig jól működő Északi Tanács válaszút elé érkezett: ha valamennyi tagállama EU-taggá válik, az unión belül regionális szervezetté kell átalakulnia. De még nem tartunk itt. Annál is inkább, mert a svéd csatlakozás ténye (ami persze akkor lesz tény, ha a svéd parlament is megerősíti a népítéletet, nem tompítja azokat az érveket, amelyek a népszavazást megelőző kampány során széltében-hosszában elhangzottak a csatlakozás ellenzőinek körében. Svédországban joggal tartanak attól, hogy a jellegzetes svéd vívmányok elenyésznek az EU-bizottság egységesítő törekvéseiben. A svéd magánjog által lehetővé tett szabad mozgást mások ingatlanán, a svéd közjog által biztosított „nyilvánosság elvét”, a tisztviselők „átvilágíthatóságát”, a halászati jogokat és rengeteg más sajátosságot feláldozzák a szabványosítás oltárán. A jogharmonizáció immár kikerülhetetlen kötelesség.
Ezért azonban fájjon most már a svédek feje! A közép-európai régió a vasárnapi döntés után annak örülhet, hogy – ha a megfigyelőknek igazuk lesz – az Európai Unió, miután keblére ölelte skandináv testvéreit, most már Kelet felé fordul. Ismét jó esély kínálkozik arra, hogy az unió következő „kiszélesítése” – Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Szlovénia mellett – Magyarországot is érintse. Ez már rajtunk is múlik: nem szúrhatjuk el!
Az ezredfordulóra az unió talán már 22 tagállamot foglal magába. Ámde ha ez bekövetkezik is, az már egy másik unió lesz. Bizonyos, hogy nem abba a szervezetbe lépünk majd be, amelynek ajtaján április elseje óta (!) „hivatalosan is” kopogtatunk.
SZ. N. R.
Meciar kényszerhelyzetben
A Peter Weiss vezette Demokratikus Baloldal Pártja szombati választmányi ülésén döntött: visszautasítja a győztes Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (DSZM) koalíciós ajánlatát. Nem csupán a hírhedt éjszakai puccs indította őket erre, hanem az a belátás is, hogy Meciarék nélkülük is megfelelő többséggel rendelkeznek a parlamentben, tehát csupán a szélsőbaloldalt „kiváltandó” lett volna rájuk szükség. Ezzel a nacionálpopulista mozgalom előtt bezárult az utolsó kapu is, hogy a Munkásszövetség részvétele nélkül többségi kormányt alakítson: a november harmadikáról negyedikére virradó éjjelen indult hatalmi tobzódás véget ért, elérkezett a böjt időszaka.
Röviddel ezután közös nyilatkozatot adott ki a már említett baloldali mozgalom, a Ján Carnogursky vezette Kereszténydemokrata Mozgalom és a Jozef Moravcík-féle liberális Demokrata Unió. Ebben kijelentik: a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és parlamenti támogatói megfelelő parlamenti többséggel rendelkeznek, ezért semmi akadálya a kormány azonnali létrehozásának. A nyilatkozatban a részt vevők felszólítják Meciart, hogy lépjen ki a passzivitásból, tartsa be választási ígéreteit, és azonnal prezentálja a sokat dicsért árnyékkormányt. Meciar ezzel kényszerhelyzetbe került: a jelenlegi kormánykoalíció és a magyar pártok ugyanis elutasítják, hogy tárgyalást folytassanak vele, megengedhetetlennek tartják az alkotmánymódosítást és a köztársasági elnök szerepének csökkentését. A DSZM elnöke a közvélemény előtt egyre kevésbé tudja megmagyarázni, mi az akadálya a kabinet létrehozásának. A „munkások” ugyan szívesen részt vettek az emlékezetes éjszakai hatalmi orgiában, örömmel fogadták elnökük parlamenti alelnökké választását, de hogy belépjenek a kormányba, az nincs ínyükre. Mivel Vladimír Meciar nem hajlandó kisebbségi kormány élére állni, a többség megszerzése egyelőre a szélsőbaloldali Munkásszövetség húzódozásán múlik. A vasárnap esti reakciókból ítélve a munkások egyre kevésbé bírják a közvélemény nyomását, és hajlandóak belépni a kormányba. Ha viszont belépnek, bizonyos, hogy annak leglabilisabb részét fogják alkotni, és nagyon könnyen előfordulhat, hogy az első adandó alkalommal cserbenhagyják a már kétszer megbukott volt kormányfőt.
Meciar manőverezési lehetőségei a Demokratikus Baloldal Pártjának döntése nyomán erősen beszűkültek. Nem lehet kizárni annak a lehetőségét sem, hogy amennyiben a munkások továbbra sem lesznek hajlandóak vállalni a kormányalakítással járó felelősséget, Meciar kénytelen lesz visszaadni Michal Kovác államfőnek a kormányalakítási megbízatást, amivel teljesen új helyzet áll majd elő.
Gyurovszky S. László
- Extra Hungariam [8]