B. G. [Bódis Gábor], K. I. [Kiss Ilona], T. P. [Tálas Péter]

Nyomtatóbarát változat

Piaci patriótáké a jövő?


Jelcin elnök nyugodt szívvel utazhat el március végén a Fekete-tengerre megérdemelt szabadságára, elutazása előtt ugyanis jól megtömte a nagy orosz bukszát bakszokkal (így hívják a dollárt „oroszul”). Március 11-én a Kremlben Michel Camdessus, a Nemzetközi Valutaalap operatív igazgatója és Csernomirgyin miniszterelnök aláírta azt az egyezményt, melynek értelmében Oroszország 6,25 milliárd dolláros stand-by hitelt kap (az összeget havi 500 millió dolláros részletekben folyósítják, a várakozások szerint 90 százalékot az év folyamán). Mindezt azonban a moszkvai Nyezaviszimaja Gazeta szerint féléves olyan „példátlan és megalázó, az ország imidzsét megnyirbáló huzavona” után döntötték el – miközben „a rongyos hatmilliárd dollárjuk miatt majdnem összeomlott az orosz költségvetés” –, hogy ma már „végképp senki nem hisz az orosz reformátoroknak”. Olyannyira, hogy a valutaalaposok nem átallották aláíratni Jelcin jelenlétében egy nyilatkozatot is az orosz kormányfővel és a központi bank elnökével az 1995-ben követendő gazdaságpolitikai irányelvekről.

Nem tudni azonban, hogy e gazdaságpolitika valódi lényegéről mi derült ki az IMF-igazgató számára. Az biztos, hogy Jelcin ez évi három kulcsfontosságú parancs kivétel nélkül mind az állami szabályozás és ellenőrzés fokozásával véli megvalósíthatónak a gazdaság „liberalizálását”. Az egyik ukáz a szövetségi költségvetés végrehajtása során tanúsítandó pénzügyi fegyelemről szól, a második az ún. „természetes monopóliumok” működését szabályozza, a harmadik pedig a központi ár- és tarifaszabályozás kiterjesztését, mely eddig az áruk és szolgáltatások 22-24 százalékát érintette. A „liberalizálás” nevében végrehajtandó legnagyobb érvágás bizonyára a lakosság birtokában lévő több mint 200 milliárd „baksz” beszipkázása lesz.

Ezt ilyen durván persze nyilván nem mondták el az IMF-nek, hanem a vaucseres privatizációban már nagy érdemeket és propagandagyakorlatot szerzett miniszterelnök-helyettesre, Csubajszra bízták a csomagolást, aki ki is találta a nagy sikert aratott szlogent: ez a hitel „híd lesz az inflációs múltból az invesztíciós jövő felé”.

Csakhogy a legnagyobb gondok épp az invesztícióval, mégpedig a külföldi beruházásokkal lesznek. Még mindig nem szabályozza törvény a külföldiek tulajdonszerzését, mi több, a bankosok kijárták, hogy korlátozzák a külföldi bankok tevékenységét Oroszországban. A jövő tehát minden jel szerint a „piaci patriótáké”: azoké, akik, igent mondanak a „liberális piacgazdaságra”, de csak addig, amíg saját – orosz – érdekeket szolgál.

Ez a gazdaság mára valójában afféle „folyosói lobbyzmusba” oltott szocialista kijárás és tervalku keveréke. Egy orosz lobbyszakértő szerint jelenleg csak az a gazdasági érdekcsoport tud sikeresen lobbyzni, amelyik egyidejűleg rendelkezik saját képviselővel a legfelső államhatalmi szinten, saját export-import struktúrával, részesedéssel a „természetes állami monopóliumban” (utak, gázvezetékek), bankkal vagy bankhálózattal, saját politikai mozgalommal. Márpedig ilyen lobby Oroszországban mindössze egyetlenegy van: a Gazprom, a gázipari konszern. Ez adja az ország miniszterelnökét (Csernomirgyin „burkolt másodállásban” még mindig a gázosoknál van), három bankkal rendelkezik, kiterjedt nyugati kereskedelmi kapcsolatokat mozgat, saját képviselőcsoportot tart fenn a Dumában („Az új regionális politika”-csoport révén épp a legjelentősebb politikai erő, az „iparosított vidék” van a kezükben). Egyéb ágazatok e „komplex befolyást” meg sem közelítik. Az agrárlobby csak a dotációkijárásban jó, a hadiipari komplexum pedig csak egy alágazat, a légi és űrtechnika terén tud labdába rúgni. Hiába vannak Jelcinnek kedvenc igazgatói (pl. a hatalmas ZIL autógyáré), Volszkij, az orosz GYOSZ-elnök szerint „ma már az elnök aláírása sem elég a pénzhez”.

Mindez mostanra olyan bonyolultsági fokot ért el, hogy nem csoda, ha az agrárpárti Duma-elnök, Ivan Ribkin a maga józan paraszti eszével azt javasolta: jobb lett volna, ha még az év elején nyilvánosságra hozzák a maga nyers valójában az összes gazdasági adatot, ki mennyi pénzt mosott, mennyit menekített külföldre, mennyit lopott, majd pedig mindjárt ezután amnesztiában részesítették volna az összes „leleplezett” tolvajt. Legalább tisztán álltak volna az IMF színe elé – mondta a házelnök –, annak a pár milliárdocskának meg már úgyis bottal üthetik a nyomát.

K. I. 

Szegénységi bizonyítvány

Bizonyára még hosszú ideig vita tárgya lesz, hogy a koppenhágai szociális világfórumra kiadott 30 millió dollár arányban áll-e a találkozó eredményével. A Bella-központban összezárt politikusok többségének első reakciója szerint igen, hiszen – mint mondják – soha ennyi résztvevője még nem volt világkonferencián (184 ország delegációja, 70 államfő, öt elnökhelyettes, 43 kormányfő), s végre valóban a figyelem központjába kerültek a szociális feszültségek, ami jó kiindulópont ahhoz, hogy a kormányok végre cselekedjenek. Emellett a népes gyülekezet elfogadta az ún. 20/20 kezdeményezést, amelynek értelmében legalább remény van arra, hogy az ún. donorországok megduplázzák a szociális területre fordítandó fejlesztési segélyek összegét abban az esetben, ha a fejlődő országok is hasonló célra fordítják költségvetésük egyötödét, az eddigi 13 százalék helyett. Az ajánlás azonban nem kötelező érvényű.

Az 1500 nem kormányzati szervezet (NGO) Halmenben összegyűlt aktivistája szerint viszont a koppenhágai fórum egyértelműen kudarc volt, mert semmit sem változtatott azon a jelenlegi gazdasági rendszeren, amely „az emberi történelem eddigi legsúlyosabb szakadékát hozta létre egy túlfogyasztó kisebbség és az elszegényedő többség között, nemcsak délen, hanem egyre inkább a fejlett északon is”.

A leginkább érintetteket, a világ csaknem 1,3 milliárd legszegényebbjét képviselő „fejlődők” is elégedetlenek, mert a fórum végül is nem fogadta el a szociális fejlődést szolgáló új nemzetközi pénzügyi alap létrehozását, s szinte semmit sem tett a harmadik világ gigantikus méretűre nőtt – 2 billió dolláros – adósságának könnyítése érdekében.

Ami a készpénzben kifejezhető eredményeket illeti, e tekintetben, a dán fővárosban tartott egyhetes találkozó valóban nem túl sokat hozott a konyhára: mindössze Dánia és Ausztria engedte el legszegényebb adósainak kb. 300 milliós tartozását, illetve az amerikai First Lady ajánlott fel 100 milliót a nők szociális helyzetének javítására. Persze botorság lett volna azt várni, hogy a gazdagok pénztárcája most egyszeriben megnyílik, még akkor is, ha gesztusnak éppen nem lett volna rossz. Csak hát manapság, úgy látszik, nem a gesztusok világát éljük, különösképpen nem a „pénzügyi gesztusokét”.

T. P.

Háborús szelek

Nem vált be azoknak a jóslata, akik az újabb délszláv háború kitörését attól tették függővé, hogy Horvátország beleegyezik-e vagy sem az ENSZ-békefenntartók megbízatásának meghosszabbításába. Nos, Tudjman horvát államfő, miután Koppenhágában találkozott Gore amerikai alelnökkel, beadta a derekát: a kéksisakosok maradhatnak, de csak feleannyian és csak Horvátország „valós” határain állomásoznának (tehát a horvát–boszniai és a horvát–szerbiai határon).

A horvát államfő „puhítása” tovább folytatódott Washingtonban, ahol Clinton elnök és Christopher külügyminiszter részvételével „megünnepelték” az (eddig 300 millió dolláros) amerikai segédlettel tető alá hozott muzulmán–horvát föderáció egyéves születésnapját. Csak a boszniai horvátok (Horvát Védelmi Tanács) rontották meg némiképp az ünnepet Mostarban hozott döntésükkel, melynek értelmében nem hajlandóak „föderációs partnerükkel”, tehát a muzulmánokkal tárgyalni, mert azok Bihacban letartóztattak, és mint később kiderült, meggyilkoltak egy horvát tábornokot. Ejup Ganic, a boszniai elnökség alelnöke, hogy mentse a menthetőt, bocsánatkérő táviratot küldött a boszniai horvátok vezetőségének, Bihacban pedig nagy hirtelen őrizetbe vettek három muzulmán csendőrt, akiket Santic tábornok  meggyilkolásával vádolnak.

Franjo Tudjman mindenesetre, amikor a hét végén visszatért Washingtonból, magabiztosan nyilatkozott, és kifejtette, hogy a horvát követelések (a határok őrizete) teljes megértésre talált. A horvát elnök nyilatkozott a CNN hírtelevíziónak is, ahol arra a kérdésre, hogy a krajinai szerbek elfogadják-e a határok megfigyelését (ezzel megszakadna a kapcsolat a boszniai szerbekkel és Szerbiával), azt válaszolta: a knini vezetőség megosztott, Mikelic „kormányfő” a kiegyezés híve, míg Martic „elnök” csak a szélsőségeseket képviseli. Mellesleg, Milosevic szerb elnök is már hetek óta igyekszik a maga oldalára állítani a krajinaiakat, elsősorban az ő emberének számító Mikelic révén.

A szerb államfő szerepe egyébként ismét felértékelődött, várhatóan ismét kezdődik a különböző rendű-rangú diplomaták kilincselése Belgrádban. Számos jele van annak, hogy Washington, miután sikerült megpuhítani Tudjman horvát elnököt, ismét Boszniára figyel. Ott pedig a legkeményebb diónak a boszniai szerbek számítanak. Szövetségest, ellenállásuk letörésében, csak Belgrádban, pontosabban a szerb elnöki palotában találhatnak.

Időközben Boszniában is kiújultak a harcok a négy hónapos tűzszünet lejártának (május 1.) közeledtével. A Szarajevó körüli hegyekről a szerb tüzérség szinte naponta lőtte a kéksisakosok járműveit, az orvlövészek szedték az áldozataikat a bosnyák főváros utcáin. A NATO harci gépei a hét végén többször is köröztek Szarajevó felett – állítólag azért, hogy elrettentsék a boszniai szerbeket. Erre az ENSZ-csapatok kérték őket, de ez sem teljesen bizonyos, mert a NATO és az ENSZ hagyományos „nézeteltérése” most is folytatódott. A kéksisakosok szóvivője vasárnap cáfolta, hogy ők bármire is kérték volna az Észak-atlanti Szövetséget. „A NATO-gépek csupán gyakorlatoztak” – mondta Gary Coward.

Mindent összevetve, hiába maradt Horvátországban az UNPROFOR, igaz más megbízatással és elnevezéssel, a háborús veszély csöppet sem csökkent a délszláv térségben. Szerbiában nagyban folyik a tartalékosok mozgósítása, a harckocsioszlopok elindultak Szlavónia felé. A horvát hadsereg – nyugati hírszerzők adatai szerint – annyira felfegyverkezett, hogy játszi könnyedséggel el tudna bánni a krajinai szerbekkel (ha segítenének nekik a boszniai szerbek és Szerbia). A szintén gyors ütemben fegyverkező boszniai kormánycsapatok várják, hogy Washington ígéretéhez híven egyoldalúan feloldja velük szemben az ENSZ fegyverszállítási embargóját.

Mindenki már csak a jelre vár.

B. G.

• Extra Hungariam