Skip to main content

Szlovák abszurd dráma / Együttélés: bűnben élés? / Le a „beszámíthatatlanokkal”!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Szlovák abszurd dráma

A szlovákiai belpolitikai életet jól ismerő megfigyelők is eltakarják a szemüket, ha visszapillantanak az elmúlt hét eseményeire: botrány botrányt ért színvonalban alulmúlva minden eddigi skandalumot.

Mint ismeretes, a Vladimír Meciar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és szatelitpártjai parlamenti vizsgálóbizottságot hoztak létre a második Meciar-kabinet tavaly márciusi bukásának „kivizsgálására”. A vizsgálat „objektivitását” úgy kívánták biztosítani, hogy egyetlen ellenzéki képviselőt sem engedtek a közelébe, és csak a leghűségesebb kormánypárti honatyák kaptak bizalmat a miniszterelnöktől. Nos, ez a bizottság nemrég beidézte Anton Hrnko ellenzéki képviselőt, aki szalonspicces állapotban megérkezvén nem rejtette véka alá véleményét a helyzetről és a bizottságról. Mint azt újságíróknak elmondta, a teremben felhívta a képviselőtársai figyelmét arra a tevékenységre, melyet szíves engedelmével végbele környékén végezhetnek. A bizottság jegyzőkönyvezte a veretes szlováksággal elhangzó kijelentést, majd Macuska, a testület elnöke újságírók előtt szó szerint idézte Hrnko bent elhangzott szavait. A megpróbáltatások ezzel azonban nem értek véget. Egy képviselőnő, akit a parlamenti vizsgálóbizottság szintén beidézett, kismagnóra vette a kihallgatást. Amikor felkérték őt személyazonossága igazolására, viszontválaszként a bizottságot kérte ugyanerre, majd kijelentette, hogy az alkotmány idevágó passzusa értelmében bizonyítsák be, hogy tevékenységük jogszerű. Ezt követően Macuska, a bizottság elnöke kikapta a kezéből a kismagnót, letöröltette róla a felvételt. A képviselő asszony sem volt rest, felkapta Macuskának az asztalon heverő autókulcsát, és távozott a teremből, hogy újságírók előtt fejtse ki a véleményét a történtekről, mondván, hogy akkor adja vissza az autókulcsot, ha kedve tartja. Ezt követően Macuska berekesztette az ülést, és szintén kiment az újságírókhoz panaszkodni.

A szlovák sajtót hónapok óta foglalkoztatja a Demokratikus Unió aláírási íveinek valódiságát vizsgáló rendőrségi akció, melynek egyértelmű politikai indíttatása van. Egy ismeretlen férfiú feljelentette Jozef Moravcík pártját, hogy aláírásokat hamisítottak azon a listán, mely a parlamenti választásokon való induláshoz volt szükséges (14 ezer aláírásról van szó). A rendőrség hatalmas apparátussal látott hozzá a Meciar szívéhez közel álló feljelentés kivizsgálásához, s minden aláírót meglátogatnak a célból, hogy igazolja akkori aláírásának valódiságát. A kivizsgálást helyeslők táborában kiemelkedő helyet foglal el Ján Lupták volt kőműves, aki ma a Munkásszövetség elnökeként az egyik legbefolyásosabb szlovák kormánypolitikus: a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke. Nos, nemrég sajnos kellemetlen események láttak napvilágot. Jelentkezett három tanú, akik kijelentették, hogy bizony-bizony, a Munkásszövetség az ő jelenlétükben egy elnökségi ülésen kétezer aláírást hamisított, mégpedig úgy, hogy kikérték három járás munkanélküli-listáját, felírták őket a petíciós ívre, és testületileg nekiálltak aláírni. A bejelentésre való első reakciójukban a munkásvezérek mindent letagadtak, később kijelentették, hogy nem egészen úgy volt, ahogy az látszik, majd elhangzott: ha mindenki csalt, akkor miért éppen mi ne csaltunk volna!

A hét eseményeire azonban minden kétséget kizáróan Vladimír Meciar kormányfő tette fel a koronát. A harmadik trónra lépését követően botrányt botrányra halmozó, szélsőségesen konfrontációs politikát folytató miniszterelnök szokásos pénteki rádiónyilatkozatában egy szenvedő, bölcs államférfi hangján így szólt a választópolgárokhoz: „Szlovákiába látogat II. János Pál pápa. A repülőtéren az a köztársasági elnök fogadja majd őt, aki nem bírja a parlament bizalmát. Mellette ott a parlament elnöke, aki viszont nem bírja a püspöki kar bizalmát. Ott leszek én is, akit az államfő szokott becsmérelni. A háttérben a kulisszát azok a kereszténydemokraták fogják alkotni, akik nemrég hadat üzentek a kormánynak. Úgyhogy minden bizonnyal felemelő látványt fogunk majd nyújtani.”

V. GY.

Együttélés: bűnben élés?

A bűn immár nem bűn – legalábbis ezt szűrték le a brit lapok abból a jelentésből, amely az anglikán egyház megbízásából készült két és fél éven át, és a minap látott napvilágot. A sherwoodi püspök vezetésével tanácskozó egyházi bizottság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az egyházi szóhasználatból törölni kell a „bűnben élés” – avagy a vadházasság – fogalmát. Ennek a kifejezésnek a használata ugyanis kifejezetten káros és alkalmatlan olyan párkapcsolatok leírására, amelyeket hűség és szolidaritás jellemez, még akkor is, ha nem szállt rá pap áldása.

A modern család helyzetét elemző anyag továbbra is hangsúlyozza a házassági kötelék különlegességét, és ostorozza az alkalmi kapcsolatokat, illetve a házasságtörést. Viszont nem tör pálcát azok felett, akik valamilyen oknál fogva az együttélést választják házasság helyett. A jelentés egyenesen úgy fogalmaz, hogy keresztényi alázattal kell inkább megnézni, mit lehet tanulni azoktól, akik nem kötnek házasságot, de nagy odaadással tartanak ki egymás mellett.

Az egyházi dokumentum természetesen nagy vitát váltott ki. A bizottság egyik tagja, egy teológiai főiskolán oktató szociológus még a jelentés elkészülte előtt lemondott, mert úgy érezte, az anyag – legalábbis áttételesen – távolodik a házasság univerzális eszményétől. A katolicizmussal rokonszenvező anglikánok Ecclesia nevű csoportja szerint az anglikán egyház a modernizálás hevében teljesen rossz útra tévedt, evangélikus körök pedig úgy nyilatkoztak, hogy a dokumentum nem más, mint a házasság intézményének nekrológja, amely egyben a hatvanas évek engedékeny szellemét idézi fel.

A canterburyi érsek sietett kijelenteni, hogy a jelentés nem azonos az anglikán egyház hivatalos álláspontjával, hanem inkább vitaanyag, amelynek konklúziói egyébként 25 ezer, az egyes egyházközségekhez kiküldött kérdőív tanulságait is magukba foglalják. Utoljára húsz évvel ezelőtt készült hasonló dokumentum, és a korszellem változását tükrözi, hogy a mostani jelentés nemcsak a vadházasságot nem  ítéli el, de bizalmat szavaz a homoszexuális partnerkapcsolatoknak is.

A realitások elfogadását javasló egyházi bizottság azzal érvel, hogy az együttélés – különösen a házasságkötést megelőző időszakban – általánosan elfogadottá vált. Az ezredfordulóra a párok négyötöde kipróbálja majd ezt a megoldást, mielőtt az oltár elé vonulna, és nem lenne méltányos a népesség 80 százalékát „bűnben élőnek” bélyegezni.

Az anglikán egyház toleráns szemlélete államegyházi státusából is adódik. Míg a katolikus egyház – vagy az iszlám – tanítása egyértelműen tiltja a házasságot megelőző, illetve az attól független szexuális kapcsolatot, az anglikán álláspont – hasonlóan a judaizmus tanításához – megengedi, ha nem is bátorítja azt.

Basil Hume bíboros mindenesetre sietett a római katolikus egyház idevágó tanát hangsúlyozni: „Beteljesült nemi kapcsolat csak házastársak között engedélyezett.” Annyit ugyan hozzátett, hogy olyanoknak, akik a cölibátussal jegyezték el magukat, nem könnyű az együttélés témájáról nyilatkozni.

A jelentés megállapítja, hogy az együttélés mint alternatíva számtalan okból előállhat: vannak, akik számára a jegyesség modern formája, a házasságkötés szerves előzménye. Másokat szüleik rossz házassága riaszt el attól, hogy hivatalosan is egybekeljenek, és sokan vannak, akiket az esetleges válással járó jogi és anyagi bonyodalmak tesznek óvatossá. A szemlélet pedig az adatokban is tükröződik: tavaly mindössze 300 ezer házasságot kötöttek Nagy-Britanniában, és minden korábbinál magasabb – 165 ezer – volt a válások száma.

Sokan persze azt tartják, hogy az egyháznak nem az a feladata, hogy „haladjon a korral”, hanem hogy örök és egyetemes tanokat hirdessen, amelyeket nem érvénytelenít az sem, ha tömegesen szegik meg őket. Az egyház dolga, hogy magasra tegye a lécet – a miénk pedig, hogy leverjük.

B. E.


Le a „beszámíthatatlanokkal”!

Jelcin „adminisztrációja” végképp megelégelte, hogy állandóan jobb- és baloldallal, patriótákkal és liberálisokkal kell bíbelődnie, s a kettős választási kampányra (ez év decemberében lesz a Duma-választás, jövő év júniusában pedig elnökválasztás) egyszerűen két részre osztotta a választókat és választandókat: „beszámíthatókra” és „beszámíthatatlanokra”. A fő stratégiai célt abban jelölte meg, hogy „mindenféle párt- és ideológiai megosztottságon felülemelkedve maximumra emeljék (sic!) a leendő Állami Dumában, a »beszámítható« képviselők számát”. Az akkurátus definíció szerint „A »beszámíthatóság« az alábbiakat jelenti: alkotmányos elkötelezettség, reformelkötelezettség, a kialakult politikai játékszabályok betartása és kiszámítható magatartás”. A most kiszivárgott kampányterv innentől kezdve egyszerűen ideggyógyászati kezelésre emlékeztet. A terápia első lépéseként „le kell metszeni” és „el kell távolítani” a szélsőséges képviselőjelölteket, csak ezután lehet nekilátni az „egészséges” blokk (vagy blokkok) azaz „hatalmi párt(ok)” létrehozásának. A tervezet az egyblokkos terápia előnyének tekinti például, hogy csak egy párt van benne, „megkönnyítve a választók számára a választást”, viszont kénytelen belátni, hogy káros mellékhatásai ellen „nincs biztosíték”: „ha ez az egyetlen elnök- és a kormánypárt vereséget szenved, a hatalmi elitnek nem lesz kire támaszkodnia a parlamentben”. Az egy jobbközép és egy balközép blokkra épülő „kétblokkos terápia” tagadhatatlan vonzereje, hogy „segít meglovagolni” az emelkedő „baloldali hullámot”, „nem lehet viszont kizárni annak veszélyét, hogy a két blokk kölcsönösen diszkreditálja egymást (miként ez 1993-ban történt)”, s akkor megint „az extremistáké a politikai tér”. Az extremisták kezelésére fordítanak legtöbb gondot a terapeuták. Az úgynevezett „etatista-patrióták”, azaz „e tábor egészségesen gondolkodó egyedei” kapnának ugyan formailag egy külön blokkot (ez lenne a két és feledik blokk), amely „használatra átvenne bizonyos hazafias jelszavakat”, viszont nem biztosítanának számukra „felülről”, a most hatalmon lévők közül igazi tekintélyes vezéreket, hiszen nem „egy harmadik, nacionalista színezetű hatalmi párt” létrehozásáról lenne szó, hanem csupán egy, a terület „fertőtlenítésére” szolgáló „szanitécbrigádról”…

A tervezet szerzőinek kilétét homály fedi, de kétségtelen, hogy vagy az óriásira duzzadt Elnöki Analitikus Központ, vagy az úgynevezett Elnöki Biztonsági Szolgálat tájékán kell az efféle gyógykúrák forrását keresni. Ez utóbbi nagy hatalmú testület feje a félelmetes Georgij Georgijevics Rogozin tábornok, aki a peresztrojkakorszak hajnalán elsőként kapott engedélyt arra, hogy a KGB kutatóintézetében okkult tudományokat, paratudományos módszereket is bevessen a munka hatékonyságának javítására. Most munkacsoportjának feladata, hogy: „az össznépi szavazás vak ösztönének” hatásait távol tartsa főnökétől, Jelcintől. Figyelme a hírek szerint még arra is kiterjed, hogy az elnök ágyát észak-déli irányba állítsa be: Borisz Nyikolajevics így állandóan „kedvező bioenergiai mezőben lehet”.

És bizonyára arra is ügyel, hogy azok az orgánumok, melyek a választási terápiát szellőztetgetik, véletlenül se maradjanak életben. Május 20-án közölte le az említett dokumentumot az orosz értelmiség 1990 óta létező, ám régóta fojtogatott független lapja, a Nyezaviszimaja Gazeta, s május 23-án már csak saját megszűnését jelentette be.

K. I.











































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon