Rainer M. János

Nyomtatóbarát változat

1988. november közepén Grósz Károly (a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága első titkára, a Minisztertanács elnöke stb.) Párizsban járt, és az akkori kényszerű magyar „nyitás”, „demokratizálás”, új stílus stb. jegyében a Magyar nagykövetségen találkozót rendezett mások mellett „a Franciaországban élő magyar emigráció képviselői” számára is. Az MTI által kiadott közlemény szerint ezen a találkozón részt vett „Tibor Méray” is.

Így. Tibor Méray.

Ez a hír, pontosabban bizonyos „Tibor Méray” részvétele, ahogy mondani szokás, „nem fedte a valóságot”. Méray Tibor író, újságíró, 1962 óta a Párizsban megjelenő Irodalmi Újság szerkesztője, 1972 óta főszerkesztője nem volt jelen a találkozón (a Szabad Európában megüzente Orosznak, miért nem megy el). Ennek részleteit most nem taglalom bővebben, az egyszerűség kedvéért fogalmazzunk úgy: emiatt a „Tibor Méray” miatt nem ment, nem mehetett el. „Tibor Méray” így legfeljebb a franciaországi politikai menekülteket regisztráló hatóság aktáiban létezett, amikor 1957-ben – némi jugoszláviai kerülővel – a levert forradalom után Párizsba érkezett, majd le is telepedett ott. Ezenkívül „Tibor Méray” – például egy MSZMP KB-főtitkár stb. meghívójában – olyan személyt jelentett – 1988-ban is –, aki egy nyugati országban élve nem átall hazájával kapcsolatban írói, újságírói, horribile dictu politikai tevékenységet folytatni, nem éppen barátságos hangütéssel a mindenkori MSZMP KB-főtitkárok iránt. Éppen 1988-ban, pontosan négy hónappal Grósz miniszterelnök párizsi jelenése előtt például megszervezte egy korábbi magyar miniszterelnök, a harminc évvel azelőtt kivégzett Nagy Imre jelképes temetését, a híres Pére-Lachaise temetőben. Az erről szóló jelentés, ahogy Méray Tibor könyvei, tanulmányai, cikkei természetesen ott voltak a főtitkár asztalán, rendszeresen.

Egyszer az előző (a másik) főtitkár is megszólította Méray Tibort. Talán mondani sem kell, akkor sem járt jobban, pedig az jóval korábban történt, s a megszólított még szívességet is tett. „Tálcán kínált” egy olyan „jelszót”, amit azután éveken, sőt évtizedeken át nem győzött ismételni az elragadtatott és kevéssé tájékozott világsajtó, mint az Első Ember új stílusának (már megint! már akkor!) aforisztikus foglalatát.

„Rákosi idejében a párt alapgondolata az volt: »aki nincs velem, az ellenem van«, …általában azt lehetne mondani: valamelyest szerényebb lett a párt” – írta Méray Tibor 1961. október 23-án az (akkor még Londonban megjelenő) Irodalmi Újságban, Csodatévők vagy egyszerű emberek című cikkében. „Azt mondják a nyugati publicisták, mert ők is böködnek bennünket – mondotta Kádár János 1961. december 8-án a Hazafias Népfront Országos Tanács előtt elmondott beszédében, a maga utánozhatatlanul keresetlen stílusában –, hogy …ezek a Kádárék nagyon ravaszak, mindenkit be akarnak csapni. Ezek a Kádárék most azt mondják, hogy aki nincs ellenük, az velük van. Mi ezt teljes nyugalommal vállalhatjuk. Igenis, úgy vesszük: aki nincs a Magyar Népköztársaság ellen, az vele van…”

„Nyugati publicisták.” Bizony nehéz lehetett megtalálni a megfelelő formát egy ilyen kényes helyzetben: kap az ember egy remek ötletet, de akitől kapja (a bibliai eredetről már nem is beszélve), annak a nevét mégiscsak lehetetlenség kimondani. Még szerencse, hogy a megszólított a rá jellemző humorral fogadta szerzői jogai főtitkári megsértését. „Őszinte megelégedéssel vettem tudomásul, hogy Kádár János szorgalmas olvasója az Irodalmi Újságnak. Szeretném remélni, hogy ezt a lehetőséget nem kívánja a maga számára monopolizálni, hanem mielőbb biztosítani fogja az egész magyar népnek is” – üzente vissza Méray Tibor 1962 januárjában.

Ami azt illeti, erre a „lehetőségre” sokáig kellett várnia. És nem is Kádár János biztosította azt, mert már pártfőtitkár sem volt, mire az Irodalmi Újság utolsó számai a budapesti újságosstandokra kerültek. Azt még megérte, hogy Nagy Imrét 1989. június 16-án délután a 301-es parcellában Méray Tibor búcsúztatta.

Közben megint csak hosszú idő telt el. De hosszú idő és hosszú út választotta el a Szabad Nép egykori sztárújságíróját, az 1954 utáni pártellenzék tagját a párizsi rue du Faubourg-Montmartre kis szerkesztőségi szobájának lakójától. Bár 1956 után főtitkártól lefelé nem kevesen ügyködtek azon, hogy Méray és mások, a szabad magyar gondolat olvasása kevesek monopóliuma maradjon, azért – szerencsére – nem is kevesen mégis olvastuk. Olvastuk az Irodalmi Újságot, könyveit, amiket ő írt: Nagy Imréről, a „Tisztító viharról” (Aczél Tamással); amiket kiadott (Nagy Ernővel). Cikkeket, amelyekről sokszor nem tudtuk: az övéi. S persze nem olvastuk egy csomó írását, mert nem jutott el mégsem ide, mert elvették a határon, mert a borítékot, mint veszélyes „szellemi robbanószert” a posta (?) visszaküldte a nyugati feladóknak.

Örültünk annak, hogy Párizsban volt egy Méray Tibor nevű intézmény, egyszerre szerkesztőség, kiadó, könyvvételező hely, mindenkori alkalom az okos csevegésre. Ahol a Budapestről érkező gyakran úgy érezte: ő él külföldön (ha csak néhány napja is), mert akivel beszél, egy órára visszamenően mindent tud, ami a Duna partján történik.

Kissé szomorúak voltunk, amikor az intézmény hazatért. Nem azért, mert hazatérhetett (1989. június 15-én jött először), hanem ahogyan történt: amúgy jó magyar módon. Akadt olyan író, aki a Nagy Temetés előestéjén egy vasárnap reggeli rádióműsorban szükségét érezte azt taglalni, miért ő tartja a Miniszterelnök búcsúbeszédét.

Ezt a megszólítást is elfelejthetjük akár, mint a többit. Ha nem is könnyű. Akkor, 1989-ben egy már többször emlegetett hosszú út véget ért, s újabb kezdődött. Méray Tibor, most már saját néven (de állítólag álneveken is…) jelen van a magyar sajtóban, és szívós szervezőmunkája eredményeképpen – hasonmás kiadásban – a teljes emigráns Irodalmi Újság is olvasható.

Megszólítók jönnek és mennek. A megszólalások viszont maradnak. Velünk, reméljük, jó sokáig. Isten éltessen, Tibor!

• négyezernyolcszáz leütés…