Skip to main content

…arról, hogy legyőzi-e a nyugati szél a keleti szelet?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Mao elvtárs ismert fordulata volt egykor, hogy a keleti szél legyőzi a nyugati szelet. 1990 óta hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy a nyugati szél került végérvényesen fölénybe, ami a világ fejlődését illeti. Az alábbi fejtegetésben olyan világjelenségre akarok utalni, amely szoros összefüggésben van a hazánkban lezajló folyamatokkal. Ezekben annak a jelét látjuk, hogy a Kelet nem annyira döglött kutya, mint néhány éve hinni szerettük volna, és nem csupán a Kelet nyugatiasodik, de Nyugaton is észlelhető olyan, számunkra figyelmet érdemlő jelenség, amely eddig elsősorban a Keletre volt jellemző.

Az a szemlélet, amely a nyugati világ mozgásaival hozza összefüggésbe a volt szovjet tömb országaiban lezajlott balratolódási folyamatot, a kommunista utódpártok újra kormányra kerülésében (Litvániától előreláthatóan Magyarországig) a nyugati fejlődéssel ellentétes tendenciát lát, és így veszélyt a Nyugatról való újraleszakadásra. A feltételezés ugyanis az, hogy amíg a Nyugat búcsúzik tőle, addig Keleten visszatér a baloldal. Ebben a fejtegetésben arra akarok rámutatni, hogy a jobboldali tendencia ma már Nyugaton sem egyértelmű.

A húsz éve tartó – egyes szerzők szerint liberális, mások szerint konzervatív – jobbratolódás Nyugaton a roosevelti illetve skandináv szociáldemokrata jóléti állam válságát jelenti. A progresszív adózás terhe a gazdasági növekedés gátjává vált, sőt menekülésre késztette a tőkét. Ellenhatásként újra megjelent a színen a klasszikus liberális álláspont, és így a gazdaság haszonelvű működése előnyt élvezett a szociális gondoskodással szemben. Buktak a szociáldemokrata kormányok, s helyükre konzervatív nagypolgári-liberális kabinetek léptek. A felszabadult keleti térség utódállamaiban is meggyökerezett a hit, hogy ez a nyugati tendencia minta lesz a hazai politikában. Magyarországon kevesen gondoltak arra, amikor a gazdasági hatékonyságot a szociális elosztás elé helyezték, hogy Kádár elvtárs kedvenc mondásának szellemét idézik: „csak azt oszthatjuk el, amit megtermelünk”. A tendencia éppen a legjelentősebb nyugati országban kapott gellert. Clintont a jóléti állam újraélesztésének igénye juttatta az elnöki székbe. Az amerikai választók többségének elege lett a republikánus elnökök alatt dogmává emelt farkastörvényből. Vissza akartak térni a New Deal-hez és a Nagy Társadalom programjához. Clintont elsősorban az egészségügy társadalombiztosítási alapra helyezése segítette hatalomba. Ebben fejeződött ki az amerikai társadalom jelentős részének igénye a jóléti állam továbbépítésére. Még ha azóta a támogatók többsége csalódott is az elnökben. Jóllehet, a magyar politikai életben nem vettek tudomást arról, hogy a legfontosabb nyugati államban visszatért ez a bizonyos baloldaliság, Clinton győzelmének valószínűleg mégis döntő szerepe volt abban, hogy az MDF vezetősége kiküszöbölte Csurkát és táborát a pártból. A nyugati magyar szélsőjobboldali emigráció befolyása is ekkor kezdett valamit csökkenni az Antall-, majd Boross-kormányra.

Amit az Északi Liga érvényesíteni próbál az olasz politikai életben, az a posztszovjet Kelet-Közép-Európában meghatározó jelenség: a fejlett térségek harca a redisztribúció ellen, amely elvonja jövedelmüket az elmaradott térségek javára. Olaszországban a hetvenes évektől kezdték hangoztatni, hogy revideálni kell magát a resorgimentót és a nehéz nemzeti küzdelemben kivívott olasz egységet. Azt állítják, hogy Észak-Olaszország természetes helye a Habsburg Birodalom kötelékében volt, és katasztrofális következménnyel járt, hogy Garibaldi felszabadító harca a természete szerint afrikai Szicíliához és Nápolyhoz csatolta. Hazánkban is nagy visszhangot kiváltó közép-európai gondolatként ez a kiválási szándék először a hetvenes években bukkant fel egy konferencián történetmitológiába öltöztetve. A szovjet-utód térségben a fejlett területeknek ugyanez a felszabadulási törekvése táplálja az elmérgesedett nemzeti harcokat (lásd a volt Jugoszláviát, Grúziát stb.). Az Északi Liga kormányra kerülésével a keleti szél süvölt be a nyugati világba.

Oroszországban nem szűnt meg a szovjet rendszer. A gazdaság a privatizálási törekvések ellenére még mindig államgazdaság, a politikai uralom pedig változatlanul az utolsó szovjet vezetési központ kezében van, ha bizonyos pluralizmus szimulálásával ezt leplezik is. A vonalas ellenzék működhet, erősen korlátozott körülmények között. Vitorlájából a szelet azonban a Zsirinovszkij jelentette újnacionalizmus fogja ki. Az elégedetlenség a vonalas ellenzékiség táborában találna otthonra, ha felülről nem hoztak volna létre egy álellenzéket, amelyben összezagyválódik a vonalasság és a nagyhatalmi sovinizmus. A politikai illúzió szintjén mindkettő ad valami méltóságérzést az elnyomott és hovatovább éhező posztszovjet embernek. Zsirinovszkij pártja játssza a villámhárító szerepét, de ha a szembenállás mégis eluralkodna, akkor egy szemfényvesztő manőverrel könnyedén átruházható Zsirinovszkijra a hatalom. Döbbenetes ebbe belegondolni: Pozsgayt is Moszkvában találták ki? De a mi számunkra elsősorban az az érdekes, hogy Zsirinovszkij a kihelyezett szócső, vele mondatja ki Moszkva valóságos külpolitikai szándékait, hogy a volt népi demokratikus térségben melyik országhoz milyen viszony fűzi. Zsirinovszkij mondja ki, hogy Moszkva újra érdekszférájának tekinti ezt a térséget, sőt terjeszkedni kíván: kivetette hálóját Szerbiára. Magyarországot elsősorban az érinti, hogy Zsirinovszkij egzotikus elmefuttatásaiból kiviláglik: megromlott Moszkva és Románia viszonya. Az új feketeszázas vezér az újlatin nyelvű románokat olasz cigányoknak nyilvánítja, akik szomszédaiktól összerabolt területekből összeeszkábáltak egy országot.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon