H. L. [Holka László], Holka László, N. L. [Neményi László]

Nyomtatóbarát változat

Szudétanémet hazavágy

Bajorországban a Sudetendeutsche Landsmannschaft (Szudétanémet honfitársak egylete) 1949 óta minden év májusának végén megrendezi a Csehországból kitelepített németek napját. Prágában negyven éven át minden egyes alkalommal magas pártfunkcionáriusok bélyegezték meg a megmozdulást, rendszerint kifejtve, hogy másról sincs szó, minta második világháború diplomáciai nyitányát jelentő, Csehszlovákia feldarabolásához vezető müncheni egyezmény szellemiségének újjáéledéséről, a német revizionisták mozgolódásáról.

Az idén a szudétanémetek váratlanul Alois Mock osztrák külügyminiszternek adományozták IV. Károlyról elnevezett Európa-kitüntetésüket, amellyel az egylet arra az időre emlékezik, amikor Cseh- és Morvaországban a németek és a csehek békében éltek egymás mellett. Mock a gesztust azzal viszonozta, hogy a Sudetendeutsche Zeitung hasábjain kifejtette: kívánatos lenne, ha a szudétanémetek az eddiginél erőteljesebben bekapcsolódnának Csehország és Szlovákia gazdasági talpra állításába, ha véleménycsere történne csehek és németek között a „jogtiprásról” – arról, hogy mi is történt közöttük a háború után.

Mi is történt?

A felszabadulófélben lévő Csehszlovákiában 1945. április 4-én megszületett a kassai kormányprogram, a „nemzeti és demokratikus forradalom” iránytűje. Nemzeti feladatként kimondta a németek, magyarok, az árulók és a kollaboránsok vagyonának elkobzását – a felszabadított Csehszlovákia durván 13 millió fős lakosságának egynegyedét téve jogfosztottá.

Egyes közlések szerint a müncheni szerződés érvénytelenítésén fáradozó Eduard Benes (a londoni cseh emigráció vezetője) már 1943 decemberében azzal a követeléssel ostromolta a szövetségeseket, hogy a háborút követően a München előtti határok visszaállításával párhuzamosan a német lakosság tömeges kitelepítésével oldják meg az országot feszélyező nemzetiségi problémát. Elgondolása végül is meghallgatásra talált: a szövetségesek potsdami konferenciáján az a döntés született, hogy 1945 decembere és 1946 vége között Csehszlovákia területéről 2,5 millió németet ki kell telepíteni.

A szervezett kitelepítés 1945 őszén kezdődött, az erről szóló elnöki dekrétumokon Benes aláírása szerepel. A Németországot megszálló amerikai hatóságok 1 446 059 fő átvételét igazolták, a szovjet megszállási övezetbe 786 482 fő érkezett. A kitoloncolás eredményeként 1946 novemberének utolsó napjaira Csehszlovákiában mindössze 224 000 német maradt, közülük 40 ezren még várták a kényszerű lakóhely-változtatást, a többiek visszaköltözhettek szülőhazájukba. Az utóbbiak csoportjában részben német antifasisztákat találunk, részben olyan német szakembereket, akikre a termelés folyamatosságának fenntartása érdekében feltétlenül szükség volt.

A Csehországot patkó alakban körülvevő Szudétavidék elnéptelenítése intenzív népvándorlást gerjesztett. Százezrével érkeztek Csehország egyéb területeiről a Szudétavidékre új telepesek (1946 májusában a cseh nemzetiségű lakosok száma itt már elérte a 2 millió főt – szemben az 1945 februárjában regisztrált 860 ezer fővel), de az ország keleti tájairól is mintegy 190 ezer szlovák kerekedett fél, hogy szerencsét próbáljon, s mindennemű önkéntességet nélkülözve velük tartott 50 ezer magyar is.

A múltat fel kell dolgozni. Alois Mock vélekedése szerint ez semmiképpen nem történhet úgy, hogy ismételten a gyűlölet érzése uralkodjék el. Hasonlóan nyilatkozott a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain a szudétanémet egylet vezetője, Franz Neubauer. Honfitársai célját abban jelölte meg, hogy „…a történeti igazság és az elemi jogi normák alapján ésszerű kiegyezést érjenek el a csehekkel”; ennek érdekében szerinte Prágának ideje megkezdenie a száműzöttekkel a gyakorta megígért, de mindig elhalasztott párbeszédet. Neubauer cáfolta, hogy a szudétanémetek határmódosításra vagy a Szudétavidék önállóságának elérésére törekednének, s kijelentette: Benes dekrétumainak érvénytelenítését kérik, nem állítják előtérbe a kárpótlást, haza után vágyódnak. A haza iránti jog szerinte a visszatérés jogát, a másokkal egyenjogú élet jogát, az anyanyelv használatához való jogot jelenti.

Prágában persze azt találgatják, mennyire őszinték ezek a nyilatkozatok. Rámutatnak arra, hogy a nyugatnémet konzervatív pártok sokszor próbáltak a szudétakérdés felelevenítésével szavazatokat szerezni; idézik a (Csehország területén született) szociáldemokrata Peter Glotz szavait is: „A szudétanémetek nem táborokban laknak, mint a palesztinok. Németország a hazájuk, s alig van közöttük olyan, aki, ha lehetőség nyílna rá, visszatérne Bohémiába.”

Holka László


Ni-ni, monsieur le Président


Babonákkal mit sem törődve Francois Mitterrand francia államfő május 10-én televíziós beszélgetésben vonta meg annak a 13 esztendőnek a mérlegét, amelynek folyamán ő volt az ország első embere. A heterogén szocialista párt jelöltjeként először 1981. május 10-én foglalta el az elnöki posztot, másodszor 1988. május 8-án.

Mitterrand a beszélgetés során sok szót ejtett a külpolitikáról, kitért a konzervatív kormányfőkkel kialakított együttélésre, taglalta egy szociális paktum megkötésének célszerűségét.

A televíziós beszéd visszhangjai közül kiemelkedik a Le Monde igazgatójának értékelése. „A világ változik, Elnök úr!” című írásában elsősorban Franciaország külpolitikai helykeresését járva körül arra figyelmeztet, hogy a jövőre esedékes elnökválasztások nyertesének az Európa-politikában végképp szakítania kell az 1974 óta követett „gaulle-ista–mitterrand-ista” hagyományokkal. Külpolitikai szempontból az 1981-es francia elnökválasztás – és még inkább az 1988-as – voltaképpen a folyamatosság megújításának igénylése volt a választópolgárok részéről.

A két elnöki ciklus alatt gyökeres változások mentek végbe a világban. Globálissá váltak a NATO előtt álló kihívások, az Egyesült Államok nem képes egyedül védőszárnyat borítani a fejlett Nyugat fölé (tehát nem tartható a szervezeten belüli francia „egyénieskedés”). Módosulni látszik az Európa-ház statikája is, körvonalai is: az Európai Unió kibővítését nem kísérte a közősség szervezeti elmélyítése, és nem tudni, hol húzódnak majd keleti határai. S ami a legfontosabb: az egyesítést követően megváltozott Németország szerepe a kontinensen, a francia–német házasság nem úgy működik, mint az elmúlt harminc évben.

Egy másik értékelés szerint Francois Mitterrand elnöklése tizenharmadik esztendejében a gazdaságpolitika és a szociális politika színpadán statisztaszereplővé csúszott le. Mindkettő olyan terület, ahol a mindenkori kormány kormányoz – legalábbis az elnök 1988-as újraválasztását követően. Pedig 1981-ben az elnök roppant energikusan kezdte: 1986-ig sikeresen igyekezett vezető szerepet játszani a szociális reformok terén, valamint abban, hogy Franciaország bennmaradjon az Európai Monetáris Rendszerben (EMS). Az évtized második felében beköszöntő gazdaságpolitikai szigor a kezdeti lendület államosítási próbálkozásainak felülvizsgálására (és önmérsékletre) késztette az elnököt: pártjával együtt ekkor hirdette meg a „ni-ni” irányvonalát („ni nationalisation, ni privatisation” – sem államosítást, sem privatizálást).

Második elnöksége vége előtt egy évvel Mitterrand már megelégszik azzal, hogy a munkanélküliség kezelése terén nyújtott teljesítményükért jó- és rosszpontokat osztogat váltakozó pártállású kormányfőinek. Mert a francia munkanélküliek 3 millió főt is meghaladó serege oly régen és oly makacsul foglalkoztatja az ország közvéleményét, hogy a Nemzetgyűlés elnöke, Philippe Séguin a foglalkoztatottságról népszavazást szeretne rendezni, alkalmat teremtve rá, hogy a szociális partnerek között újfajta társadalmi szerződés jöjjön létre a kérdésről. A nemzeti kohézióról hivatalból gondoskodni köteles Mitterrand persze nem utasítja el ezt az először 1984-ben felvetett elgondolást, csupán alkotmányjogi buktatóit hangsúlyozza, vagyis – más téren – folytatni szeretné a „ni-ni” irányvonalát…

H. L.

Polgárháború az amerikai Republikánus Pártban

George Bush választási veresége után az amerikai politikai élet ismerői arra számítottak, hogy azonnal példátlan vihar tör ki a Republikánus Pártban. Nehezen volt ugyanis elképzelhető, hogy hosszú kések nélkül is el lehet dönteni, ki volt felelős a csúfos kudarcért: a mérsékeltek, akik pártbeli ellenfeleik szerint hasonultak az adóztató és költekező demokratákhoz, vagy az intoleráns jobboldali keresztény szárny, amely elijesztette – így a mérsékeltek – a centrista szavazókat. Végső soron arról van szó, hogy mi legyen a Grand Old Party, a Régi Nagy Párt, politikai vonala. Csakhogy Clinton elnök beiktatása után rögvest nehézségekkel találta szemben magát, és az efölött érzett republikánus öröm elodázta a frakcióharcok kitörését. De ami késik, nem múlik. A keresztény jobboldal, amely egyebek mellett az abortusz betiltásáért és a homoszexuálisok jogai ellen küzd, vagy ahogy e tábor egyik vezéralakja, Pat Buchanan fogalmazta „kultúrharcot folytat Amerika lelkéért”, offenzívát indított a mérsékelt republikánusok, vagyis tulajdonképpen a párt establishmentje ellen.

Két hete Texasban a keresztény fundamentalisták egy puccs révén maguknak biztosították a többséget a jövő hónapban megtartandó republikánus konvencióra. Lemondásra kényszerítették az állam republikánus pártelnökét, és kifütyülték Kay Bailey Hutchison republikánus szenátornőt, aki kiáll az abortuszhoz való jog mellett. A fundamentalisták fennen hirdetik, hogy ragaszkodnak egy abortuszellenes platform elfogadtatásához. Ha ez bekövetkezik, csökkenni fognak ifjú George Bush esélyei a kormányzói poszt megszerzésére. Ann Richards, a hivatalban lévő demokrata kormányzónő viszont örülhet.

Minnesotában Arne Carlson, a hivatalban lévő republikánus kormányzó saját állami pártszervezetének támogatása nélkül fog újraválasztásáért a ringbe szállni, ugyanis a minnesotai pártszervezetet is meghódította a keményvonalas vallásos jobboldal.

Az egyik floridai iskolakerületben a helyi iskolaszék keresztény többsége határozatot hozott arról, hogy az amerikai civilizáció „felsőbbrendű” és ezt tanítani kell az iskolákban. Virginiában az Irán és a kontraügyben elhíresült Oliver North ezredes szeretne szenátor lenni a vallásos jobboldal támogatásával. És esélyei nem is rosszak: a mérsékeltek által támogatott republikánus riválisa gyenge jelölt, a hivatalban lévő demokrata szenátor pedig rendkívül népszerűtlen. Pedig a Republikánus Párt establishmentje, beleértve Ronald Reagant és adminisztrációjának szinte minden tagját, mindent elkövet North politikai ambícióinak elsüllyesztése érdekében. Például alighanem republikánus körökből származnak a Wall Street Journal értesülései, melyek szerint North a felelős Terry Waite-nek, a canterbury érsek különleges megbízottjának libanoni túszfogságáért. (A szenátus hírszerzést felügyelő bizottságának republikánus tagja John Warner, Virginia másik szenátora.) Az sem lehet véletlen, hogy napokon belül a nyilvánosságra került Reagannek egy nyugdíjas szenátorhoz írott levele, amelyben a volt elnök kifejti, mennyire fel van háborodva North viselkedésén. De létezik egy „Ollie’s Follies” (Ollie butaságai) című havonta megjelenő hírlevél is, amelynek egyetlen témája North becsmérlése.

A demokraták el vannak ragadtatva a Republikánus Párt belső problémáitól. „A republikánusok kört alkottak, és befelé adnak le sortüzeket” – örvendezett a minap Bob Slagle, a Demokrata Párt texasi elnöke. Az persze más kérdés, hogy a vallásos szélsőjobb előretörése az amerikai kétpártrendszer stabilitása szempontjából is jó hír-e.

N. L.

• Extra Hungariam