H. L. [Holka László], M. T. [Meszerics Tamás]

Nyomtatóbarát változat

Olaszország: családi ügy?

Múlt kedden Silvio Berlusconi még magabiztosan nyilatkozta, hogy kormánya „a legjobb egészségnek örvend”. Ma már kevesen gondolják így, beleértve az olasz választókat is, akik a népszerűségi mutató olyan mélypontjára küldték miniszterelnöküket, amivel csak a líra jelenlegi árfolyama vetekszik. (Ugyanakkor a hétvégi közvélemény-kutatási adatok szerint az olaszok kétharmada nem szeretné a jelenlegi kormányfő távozását.) A politikai széljárásra mindig érzékenyen reagáló olasz tőzsde is jelentős árfolyamesésekkel nyugtázta a politikus-üzletemberre zúduló múlt heti megrázkódtatásokat. Úgy tűnik, Berlusconinak be kell ismernie azt, ami eddig is nyilvánvaló volt: a miniszterelnöki és az üzletemberi tevékenység összeférhetetlen.

A hónap elején Berlusconi már elszenvedte első politikai kudarcát, amikor az előzetes letartóztatás feltételeit korlátozni kívánó rendeletével elhamarkodottan hadat üzent az olasz ügyészségeknek. A „közélet megtisztítását” és ezzel az olasz földindulást elindító ügyészi és bírói kart annyira védelmébe vette a közvélemény, hogy a kormány kénytelen volt sürgősen visszavonni a rendeletet. Ma már többen azt gondolják, hogy a miniszterelnök lépésében szerepet játszhattak üzleti és családi megfontolások is. Július 25-én ugyanis őrizetbe vették a Fininvest (Berlusconi vállalatbirodalma) két vezető menedzserét, majd másnap a milánói ügyészség elfogatóparancsot adott ki Paolo Berlusconi ellen, azzal vádolva a miniszterelnök öccsét, hogy részt vett a vámhivatal megvesztegetésében, és tette mindezt a Fininvest érdekeltségéhez tartozó vállalata javára. Némi családi tanácskozás után Paolo szombaton feladta magát a rendőrségen.

Bátyja ezenközben benyújtott egy tervezetet, amellyel megpróbálta áthidalni az egyre nyilvánvalóbb összeférhetetlenségi problémát. A terv szerint a köztársasági elnök a törvényhozás két házának elnökeivel közösen nevezne ki egy bizottságot, amely folyamatosan ellenőrizhetné a Fininvest működésével kapcsolatos összeférhetetlenségi ügyeket, miközben Berlusconi átadná a birodalom irányítását egy általa kinevezett vezérigazgató-menedzsernek. Scalfaro elnök azonban keresztülhúzta a kormányfő számítását, és vasárnap kijelentette, hogy az ellenőrző bizottság kinevezése túlmegy az elnök alkotmányos hatáskörén. Ezek után a koalíció többségét adó Északi Liga vezetője, Umberto Bossi is közölte, hogy a tervezet nem elfogadható. Bár ezt a lépést vélhetően inkább a politikai taktika szülte, mintsem az erkölcsi fenntartások, Bossi mentségére legalább felhozható, hogy már a választások előtt is összeegyeztethetetlennek minősítette a miniszterelnöki és üzletemberi szerepeket.

A patthelyzetet nem lesz könnyű feloldani, mivel a Fininvest, amely Olaszország második legnagyobb magánvállalata, 3,3 milliárd dollárnak megfelelő nettó adósságot halmozott fel. Ez ugyan csak 44%-a a társaság éves forgalmának, mégis stratégiai üzleti döntéseket tesz szükségessé. Mindez pedig összefügg az olasz gazdaságpolitikával, hiszen a Fininvest egyik új vállalkozása, a hosszú lejáratú magán-nyugdíjbiztosítás üzleti esélyeit közvetlenül befolyásolják az olasz nyugdíjrendszer beígért átalakításának törvényi részletei. Ugyanez a helyzet a RAI pénzügyi és szerkezeti szanálásával, ahol „a megfelelő információk birtokában” a magántelevíziózás 80%-át uraló Berlusconi-csatornák jelentős nyereséget hasíthatnak ki maguknak. Ha kormányválság nem is várható, az összeférhetetlenségi botrány még korántsem ért véget, és már eddig is jelentősen megtépázta a vállalkozó-miniszterelnök hitelét.

M. T.

Dél-Afrika: a mézeshetek vége

Három hónapi együttkormányzás után úgy tűnik, a pretoriai koalíció kisebbségi partnere válaszút elé érkezett. A William de Klerk vezette Nemzeti Párt (National Party) kénytelen az eddiginél önállóbb politikai arculatot keresni önmagának. Számos parlamenti képviselő és néhány pártvezető is hajlik arra, hogy nincs értelme tovább szerepet vállalni a koalícióban. A pletykák annyira felerősödtek, hogy már a tőzsdén is éreztették hatásukat, és a párt a múlt szerdán kénytelen volt nyilvánosan cáfolni a kilépési szándékot.

Bár a dél-afrikai alkotmány szerint minden legalább öt százalékot elért pártnak joga van az arányos részvételre a nemzeti egységkormányban, a Nemzeti Párt kormányzati ereje az utóbbi időben tovább romlott. Nem elég, hogy a koalíciós tárgyalásokon nem sikerült elérni az egyik előre meghatározott célt: valamelyik nemzetbiztonsággal kapcsolatos tárca megtartását, ráadásul a pénzügyminiszter Derek Keys lemondásával a Nemzeti Párt kezében lévő tárcák száma hatról ötre csökkent, mivel az utód, Chris Liebenberg pártonkívüli. Ezzel az egyetlen valódi hatalmat jelentő tárca is elveszett. A nemzeti párti miniszterek egy ideje arról panaszkodnak magánbeszélgetések során, hogy az ANC vezette kormány politikájára alig van befolyásuk, a koalíción belüli konzultációk gyakorisága és jelentősége folyamatosan csökken.

Néhány elemző már le is vonta a következtetést: a kabineten belüli konszenzuskényszer miatt kétséges, hogy a Nemzeti Párt fenn tud-e maradni hosszabb távon is önálló politikai erőként. A gondokat növeli, hogy a kormányzati pozíciót nem viselő De Klerk jóformán eltűnt a napi politika színpadáról, pedig a dél-afrikai rendszerváltás a de Klerk–Mandela-duó magánszámaként maradt meg a világ köztudatában. A háttérbe húzódás részben az NP tudatos döntése volt, amivel időt akartak biztosítani az ANC-kormánynak az önálló profil kialakítására. Lehet, hogy a jóindulatú taktika visszafelé sült el, és a hétvégén rendezett kongresszuson az NP-nek kell küzdenie az önálló profilért, hiszen az őszi törvényhozási ciklus tele lesz erősen vitatott, politikailag „kényes” törvénytervezetekkel. Ráadásul a pénzügyminisztérium elvesztésével szinte megszűnt a közvetlen befolyás a költségvetésre, és egyelőre csak találgatni lehet, hogy a független Liebenberg által kidolgozandó keretek nem puhulnak-e fel az ANC ellentmondásos gazdaságpolitikai elképzeléseivel várható ütközésekben. Persze a kilépés ellen is szólnak érvek. Az ellenzéki szerep nem túl hálás, és még ennyi befolyást sem biztosít. Az is előfordulhat, hogy a Nemzeti Párt egyedül marad az ellenzékben Dél-Afrika egységét és a teljes jogegyenlőséget célzó programjával, és mindenki „jobbról előzi” a következő választásokon. A dilemma ismerős. Ha de Klerk nem akar szakítást, akkor most már legalább elő kell lépnie, és meg kell mérkőznie a kilépést szorgalmazó ifjútörökökkel a saját pártjában. Hiába, a poszt-apartheidpolitika sem egyszerűbb a többi átmenetnél.

M. T.

Európai Unió: kulcskeresők


Fordulat érlelődik az Európai Unió Kelet-Európa-politikájában. Július 18-án a tizenkét tagállam külügyminiszterei havi rendes értekezletükön támogatták azokat a felhívásokat, amelyek a keleti államokhoz fűződő kapcsolatok szorosabbra fonását szorgalmazzák, bár az egyetértés nem volt teljes közöttük.

Helmut Kohl kancellár korábbi nyilatkozataival összhangban Klaus Kinkel német külügyminiszter kollégái előtt kijelentette: Európa szempontjából létfontosságú, hogy rendezzék a keleti társult tagok helyzetét. S míg a francia és a belga vélemény borúlátóbban hangzott („Előbb a 16 tagúra bővülő uniót kellene működőképessé tenni”), Douglas Hurd brit külügyminiszter azzal a kijelentéssel lepte meg a résztvevőket: dicséretes dolog, hogy az uniónak van stratégiája a kelet-európai országok befogadására.

A stratégiáról ekkor annyit lehetett tudni, hogy Hurd honfitársa, Sir Leon Brittan, a brüsszeli bizottság külgazdasági kapcsolatokért felelős tagja szándékozott a külügyminiszterek elé terjeszteni egy problémafelvető tanulmányt. A dolgozat azt boncolgatta volna, mit kellene tennie a hat kelet-európai államnak (a visegrádi négyeknek, továbbá Bulgáriának és Romániának), hogy valóban közeledjenek az unióhoz, valamint azt, hogy ebből fakadóan milyen feladatok hárulnak a közösségre.

A külügyminiszterek nem kértek a dolgozatból. Ám kilenc nappal később a brüsszeli bizottság elfogadott egy dokumentumot, amelyet történetesen Sir Leon Brittan készített két kollégájával. A „Stratégia Közép-Kelet-Európa belépésére az Európai Unióba” címet viselő dokumentum irányelveket tartalmaz a hat ország csatlakozásának elősegítésére.

A „Stratégia” sürgeti a tagjelöltek képviselőinek bevonását az unió testületeinek munkájába, hogy minél könnyebben összehangolhassák az intézményeket és a jogalkotást. Javasolja az érintett országoknak, hogy egységes elvek alapján dolgozó irodák alapításával készítsenek leltárt a különböző gazdasági ágazatoknak nyújtott állami támogatásokról, mert ezáltal elkerülhetőek lesznek a termékeik ellen elrendelt dömpingvámok.

Az agrárkereskedelemben három év alatt felborult az egyensúly – a hat ország 1990-ben együttesen még 960 millió ECU-többletet ért el az unióval szemben (1 ECU=1,21836 dollár), ami 1993. november végére 433 millió ECU-hiányba csapott át. A dokumentum ezért tanácsosnak látná az unió közös agrárpolitikájának (CAP) felülvizsgálatát.

Az elmúlt öt év folyamán a PHARE-program keretében a térség 5,5 milliárd ECU, „technikai segítségnyújtásra” szánt segélyben részesült. Meg nem erősített értesülések szerint a következő öt évben összegét 7 milliárd ECU-re növelnék, lehetővé téve, hogy a gazdaság szerkezetátalakítását szolgáló beruházásokra is jusson belőle.

Bár Sir Leon Brittan kifejtette, hogy a dokumentummal Brüsszel arra törekszik, hogy közelebb hozza a teljes jogú tagság elnyerésének napját, ennek beköszöntére az ezredforduló előtt ő sem lát esélyt. Irányelveit az idén ősszel intézkedési terv fogja követni, címe „Pán-európai konvergencia”, kulcsszava pedig a „kelet” lesz.

H. L.

• Extra Hungariam