(–) [Neményi László], H. L. [Holka László], K. I. [Kiss Ilona]

Nyomtatóbarát változat

Szappanoperák tajtékja

A filmek és a televíziós műsorok előállítása az Egyesült Államok második legjelentékenyebb exportágazatává fejlődött (az első a légi közlekedési és űrhajózási cikkek termelése); két éve az amerikaiak csaknem 8 milliárd dolláros bevételt könyveltek el a szórakoztatóipar produktumainak értékesítéséből, és ezek hatvan százaléka Európában talált vevőre. Emiatt az öreg kontinensen ezért a cellulózszalagok közbeiktatásával folyó Coca-Colonizálást emlegetnek; az Európai Unió 1989 óta a televíziós műsorokra elrendelt kvótákkal igyekszik oltalmazni piacát.

Az amerikai filmek európai fogyasztóit hidegen hagyja a piacvédelem ügye. Élvezik a tengerentúli készítményeket – akciófilmeket, szappanoperákat, sorozatokat, valódi műremekeket – és egyre kevésbé nézik az európai alkotásokat. Az amerikai dominancia helyenként nyomasztó: Írországban, Görögországban a piac 90 százalékát amerikai filmek uralják; a filmgyártásban komoly hagyományokkal rendelkező Nagy-Britanniában arányuk 92 százalék; Németországban Hollywood termékei 80 százalékos részesedésre jutottak. Franciaországban a nyolcvanas évek közepe óta felére apadt a hazai filmekre kíváncsi nézők száma, míg az amerikai alkotások iránti érdeklődés tíz százalékkal növekedett.

Az öreg kontinens filmipara válságba süllyedt. Hiába kaptak a belföldi televíziós és filmprodukciók 1993-ban Nagy-Britanniában 16 millió dollárnak megfelelő, Németországban 115 millió dollárral, Olaszországban 157, Franciaországban pedig 416 millió dollárral egyenlő kormánytámogatást, nem tudták felvenni a versenyt az amerikai konkurenciával.

Bár az egységes európai piac létrehozására tett erőfeszítések távolról sem teremtenek közös európai kultúrát, az unió soros elnöki teendőit 1995 első félévében ellátó Franciaország elszántan védi a keretszámok rendszerét. Párizs már tavaly megfogadta, hogy prioritásként fogja kezelni annak az 1989-es irányelvnek a (különben is idén esedékes) módosítását, mi több, szigorítását, amely „Televízió határok nélkül” elnevezéssel vonult be az Európai Unió szabályainak sorába.

A direktíva úgy rendelkezik, hogy a televíziós állomások Európán kívül készült (értsd: amerikai) programokat csak műsoridejük 49 százalékában közvetíthetnek. A rendelkezés élét valamelyest tompította az a kiegészítés, amelynek értelmében az irányelvet ott kell érvényesíteni, ahol „alkalmatos”. Számos tévéadó ezen a joghézagon csempészte be a tengerentúli műsorokat – igaz, Ted Turnernek például nem sikerült, a belga kormány ezért az unió brüsszeli kvótájának megsértése miatt az Európai Bíróság elé citálta a Turner Broadcasting Systemet.

A kvóták kiszabása természetesen tág játékteret kínál az egyes állomásoknak: többek között úgy kerülik meg a szigort, hogy hazai termékként silány – ámde olcsó – helyi gyártmányú kvízműsorokkal töltik ki az európainak mondott műsoridőt.

A módosítás körüli előzetes csatározások már jó ideje folynak. A franciák január első napjaiban kultúráért felelős miniszterüket és a költségvetési és kommunikációs tárca irányítóját küldték Brüsszelbe, hogy az Európai Bizottság éléről leköszönő honfitársukat, Jacques Delors-t rávegyék: mozdítsa ki az ügyet a holtpontról. Következett a brüsszeli tisztújítás. A bizottság új embere, a luxemburgi Jacques Santer egyáltalán nem rajong a kultúrkvóták alkalmazásáért. Az irányelv megújítását megalapozó tanácskozások egyikén Margot Wallstrom svéd kultuszminiszter a franciák által kifejtett nyomást azzal a megjegyzéssel csökkentette, hogy „kvótákat tonhalakra, nem kultúrcikkekre szoktak megállapítani”.

A végeláthatatlan értekezleteken egyre olvad a franciák presztízse; március végén Párizst már csak a belgák, az írek és a görögök támogatták, míg a németek, britek, hollandok, dánok, svédek és osztrákok ellenezték a keretszámokat, egy olasz diplomata pedig kiszivárogtatta: Rómában jó néven vennék, ha három év múlva nyoma sem maradna az egész szisztémának. A végső döntés meghozatalát végül is június végére halasztották.

Az Európai Bizottság kulturális ügyekben illetékes tagja, Marcelino Oreja kompromisszumos ötletként azzal rukkolt elő, hogy a halódó európai filmipar támogatására kvóták megtartása mellett létesítsenek egy tízéves, 259,8 millió dollárnak megfelelő összegű garanciaalapot, amely létével arra bátorítaná a bankokat, hogy ennek az összegnek akár az ötszörösét is megadják hitelként a filmgyártásnak.

H. L.

Csatornaháború

„Megint jól ki akarnak baszni az orosz néppel” – jelentette ki ország-világ színe előtt Eldar Rjazanov, a kitűnő filmrendező, aki a napokban más tévésztárokkal (egyebek közt a szélsőjobboldali-nacionalista propagandaműsorai kapcsán hírhedtté vált Nyevzorovval) együtt zajos kirohanást intézett az orosz 1-es csatorna, az Osztankino privatizálását utólag érvényteleníteni szándékozó Állami Duma ellen. Felháborodásuk oka a következő: mindössze április 1-jén kezdte meg működését „kenyéradó gazdájuk”, az Oroszországi Köztelevíziós Részvénytársaság (orosz rövidítéssel ORT), a Duma április 5-én máris olyan törvénytervezetet fogadott el, amelynek értelmében mindaddig, amíg el nem készül az idevágó „föderális törvény”, a társaság műsorainak sugárzását le kell állítani. Az új „Tv1”-et tehát – ha Jelcin elnök nem vétózza meg a Duma-döntést – ki fogják kapcsolni.

Az osztankinói 1-es csatornáért folytatott harc egyáltalán nem új keletű: emlékezhetünk még, miként ömlött a ’91 augusztusi puccs idején a szovjet tévéből hír helyett a Lebegyinoje ozero, s miként ostromolták meg ’93 októberében a Fehér Ház-i felkelők az osztankinói adótornyot. Ez a harc azonban mostanra „minőségileg” új szakaszba lépett: nem tisztán politikai, hanem a velük összefonódott pénzügyi érdekcsoportok ütköznek meg. S a küzdelem Vlad Lisztyev, a népszerű tévés személyiség s egyben az ORT Rt. vezérigazgatójának máig felderítetlen meggyilkolásával a szó szoros értelmében véres fordulatot vett.

Jelen pillanatban – némileg leegyszerűsítve – két nagy pénzügyi klán, a Jelcin-párti LOGOVAZ-csoport és a moszkvai főpolgármester lobbyjaként számon tartott Moszt-csoport akar magának mind nagyobb szeletet kihasítani a médiapiacból. Előbb a Moszt-csoport ébredt fel, s már 1994-ben privatizálta a 4-es csatornát, a különben a Ladákat is gyártó LOGOVAZ és társai (köztük olyan nagyságok, mint a Csernomirgyin miniszterelnök gyámsága alatt álló Gazprom) csak később hozták létre az említett részvénytársaságot – igaz, Jelcin elnöki ukázának „oltalma alatt”. A pénzügyi köröké lett az Oroszországi Köztelevízió részvényeinek 40%-a, 51%-a az orosz Állami Vagyonügynökség birtokába került, mindössze 9% illette meg a „szakmát”, magát az osztankinói „anyatársaságot”. Utóbbiak azonban hamar fellázadtak, miután rájöttek, hogy döntési joguk ugyan minimális, annál nagyobb politikai nyomás nehezedik rájuk, különösen így, választási kampány közeledtén. Kilépett az rt.-ből a múlt hónap végén a Független Tévétársaságok Szövetsége is, megelégelve a bankárdiktatúrát, s vállalva annak kockázatát, hogy a magán-állami „Köztelevíziónak” nem kellenek az ő független műsoraik.

Itt robbant be a harcba a harmadik erő, az Állami Duma: „tarthatatlannak ítélte” Osztankino privatizálási módszerét, alkotmányellenesnek Jelcin ezt engedélyező ukázát, s minden esély megvan arra, hogy a Duma a végszavazásnál is elfogadja a televízió újraállamosításának tervét, melyet Szergej Kalasnyikov, a Zsirinovszkij-frakció tagja és Mihail Poltoranyin, Jelcin egykori sajtóminisztere dolgozott ki. A Duma azt kifogásolja, hogy gyakorlatilag ingyen, rongyos 10 milliárdért adták át az „Osztankinó”-t a részvényeseknek – még a régi, „vaucseres” privatizáció szerint, holott a második, „pénzes” szakaszban jóval többet lehetett volna kasszírozni érte. Ráadásul arra sem kötelezték az új tulajdonosokat, hogy a működtetésére adjanak pénzt, sőt, most még a reklámbevételek is elapadnak. Mivel a Lisztyev által kidolgozott módszerrel sem sikerült a havi 35 milliárd rubeles reklámjövedelmet „központosítani”, hogy ne a moszkvai „reklámmaffia” és a tévé korrumpált szektorai között folyjon el, az ORT úgy döntött, április 1-jétől befagyasztja a Tv1-en a reklámsugárzást. Ennek igazi oka persze az, hogy valójában a reklámüzletágat is a LOGOVAZ-csoport akarja kézbe venni… Teheti: bankárai tudják, hogy az Oroszországi Köztelevízió minden áron kell a Kremlnek, s a szitkozódó sztárokkal együtt okkal bíznak abban, hogy újra jön a dotáció, a pótlólagos költségvetési forrás: az állam eteti a magántelevízióját, csak ne boruljon sötétségbe Oroszország…

K. I.

Német plutóniumgate

Tavaly augusztusban a müncheni repülőtéren plutóniumcsempészeket tartóztattak le a német hatóságok. A lefoglalt – atombomba előállítására alkalmas – plutónium orosz forrásból származott, és így kézzelfogható bizonyítéka volt annak, hogy az apokaliptikus rémálom könnyen valósággá válhat: a rosszul őrzött orosz nukleáris raktárakból juthat fegyvergyártásra alkalmas hasadóanyag terroristák és beszámíthatatlan harmadik világbeli diktátorok kezére. Annál nagyobb dicsőséget aratott a Bundesnachrichtendienst (BND), a német titkosszolgálat, amelynek a legrosszabbat sikerült megakadályoznia.

Kezdettől fogva voltak olyanok, akiknek a BND nagy fogása kicsit gyanús volt. Elsősorban időzítése miatt: a BND pont akkor bizonyította ilyen látványosan rátermettségét és nélkülözhetetlenségét, amikor a parlament a költségvetéséről tárgyalt. Meg folyt a választási kampány is: az ügy alkalmat adott Kohl kancellárnak arra, hogy felmutassa államférfiúi kvalitásait. De másfél héttel ezelőttig nem volt ez több ellenzéki rutingyanakvásnál. Április 10-én azonban a Spiegel, a leleplezései miatt rettegett hamburgi hetilap kirobbantotta Németország háború utáni történelmének talán legnagyobb titkosszolgálati botrányát. A lap jól dokumentált állítása szerint a nagy csinnadrattával leleplezett plutóniumcsempészést maga a BND finanszírozta és szervezte meg. A plutónium azért jutott a müncheni repülőtérre, mert a BND agent provocateurjei 276 millió dollárt helyeztek érte kilátásba. A BND önhatalmúlag eljáró munkatársai valószínűleg saját főnöküket, a szociáldemokrata Konrad Porznert sem informálták kellő mértékben Hadész fedőnevű akciójukról, ami persze nem csökkenti a BND elnökének felelősségét. Ha Bernd Schmidbauerrel, a titkosszolgálatokat felügyelő kereszténydemokrata miniszterrel szemben közlékenyebbek voltak, akkor a miniszter nem mondott igazat a parlamenti ellenőrző bizottságnak. Akárhogy is van, mindkét úr széke inog.

Az ügyből az ellenzék természetesen politikai tőkét próbál kovácsolni. A kormánypártok hivatalból védelmezik a BND-t, de meglehetősen kényszeredetten. Van ugyan némi ráció abban az érvben, hogy a BND – így vagy úgy – bebizonyította: az orosz biztonsági rendszabályok nem kielégítőek. De nehéz vitába szállni Scharping szociáldemokrata pártvezér válaszával, miszerint a BND először segített létrehozni azt a piacot, melynek felszámolását célul tűzte ki. Az pedig kétségtelen, hogy a BND bűncselekmények elkövetésére bujtott fel, emberéleteket veszélyeztetett (elősegítette a plutónium utasszállító repülőgépen való szállítását), félrevezette a közvéleményt, feszültséget okozott az orosz–német viszonyban. És tette mindezt politikai ellenőrzés nélkül, úgy, hogy még esélyt sem adott a politikai felügyelet érvényesülésének. Ezért aztán a BND fölötti bosszankodás pártsemleges jelenség, bár az természetesen nem véletlen, hogy a zöldek azok, akik a BND megszüntetése mellett szállnak síkra.

Erre persze nem fog sor kerülni. („A nemzetközi helyzetre tekintettel a hírszerzésről nem lehet lemondani” – jelentette ki Scharping.) De a szervezet kezdeményező kedvét korlátozni fogják. Mert néha szabad ugyan disznóságokat is elkövetni, de csak a nép választott képviselőinek jóváhagyásával.

(–)

• Extra Hungariam