Több mint féléves heves vita után, egy héttel ezelőtt életbe lépett a három szlovákiai magyar párt választási koalíciója: az őszi parlamenti választásokon közös listán indítják jelöltjeiket. Többször úgy tűnt, kútba esik a közös indulás terve: a Magyar Polgári Párt és a már koalícióban lévő Együttélés–MKDM nézetei eleinte olyannyira eltértek egymástól, hogy a szerződés megkötését mindkét fél megalázó vereségként élte volna át.
A hármas magyar koalíció gondolatát elsőként a Magyar Polgári Párt vetette fel még tavaly év végén – az egyre bizonytalanabbá váló szlovákiai belpolitikai helyzetre hivatkozva. A másik két magyar mozgalom akkor hivatalosan nem reagált, ám egyértelmű volt: nem tartják fontosnak az ügyet. Meciar bukása után az MPP újra megkereste a másik két magyar pártot: a válasz ismét halogató volt. Annak ellenére, hogy az új kormány már ki is írta az előrehozott választásokat, az MKDM és az Együttélés elnökei korainak tartották a „koalíciózást” – a választási törvény esetleges, számukra kedvező módosítására vártak.
Két gyökeresen eltérő vélemény alakult ki a koalíció ügyében. Az MPP szerint a három fő szlovákiai magyar politikai csoport nem vállalhatja ismét a két évvel ezelőtti kockázatos helyzetet: az Együttélés–MKDM akkor nem kötött választási koalíciót a Magyar Polgári Párttal, emiatt csupán alig egy tizedszázalékkal lépte túl a parlamenti bejutás küszöbét. Az Együttélés viszont úgy véli: a liberális Magyar Polgári Párt csupán egyoldalúan és számításból akarja a hármas koalíciót, erre a valóságban nincs sem tömegigény, sem politikai szükség. Érvelésük szerint az MPP támogatottsága olyan, alacsony, hogy csatlakozásuk nem hozza jobb helyzetbe az MKDM–Együttélés-koalíciót.
A „boldogító” igen – vagy mégsem?
Eközben azonban radikálisan megváltozott a szlovákiai magyar közvélemény hangulata – mégpedig a hármas koalíció javára. Az MKDM álláspontja ennek hatására puhulni kezdett, az Együttélés azonban továbbra is kategorikusan elzárkózott a közösködéstől. Duray Miklós elnök nyíltan tömegmanipulációról, hisztériakeltésről beszélt interjúiban. Közben koalíciópárti aláírásgyűjtés indult: több mint százezer aláírás jelezte a koalícióra mondott „igeneket”, egy közvélemény-kutatás során pedig kiderült, hogy még az Együttéléssel szimpatizáló választópolgároknak is több mint 95 százaléka a koalíció megkötése mellett áll (a többieknél az arány 97 százalék felett volt). A közvélemény-kutatások szerint ráadásul csökkent az Együttélés–MKDM kettős koalíció népszerűsége, miközben a hármas koalíciót támogató Bugár Béla kereszténydemokrata elnök tartósan megelőzte a népszerűségi listán a fenntartásait hangoztató Duray Miklóst. Az Együttélés halogató taktikája egyre életveszélyesebbé vált.
Duray és csapata ekkor utolsó akcióra indult: az MPP jelöltjei számára olyan kemény feltételeket szabott, amelyek egyet jelentettek volna az egész koalíció megtorpedózásával, egyúttal az egész „létezésre érdemtelen” liberális párt felmorzsolásával. Rendkívül heves és késhegyig menő vita bontakozott ki a személyi feltételekről: ha az Együttélésen múlott volna, nem kerülhettek volna fel a listára az MPP volt parlamenti képviselői (kb. 16 személy), kormánytagjai és közalkalmazottai (kb. 20 személy), a párt vezetői, valamint azok a tagok, akik bárminemű kritikai megjegyzést tettek a korábbi kettős magyar koalícióra, és akik bárminemű, a „magyarság érdekeivel” ellentétes (értsd: az Együttélés programjával ellenkező) tevékenységet fejtettek ki. Egy szó mint száz: kizárólag teljesen ismeretlen, ennélfogva teljesen esélytelen MPP-tagokat lehetett volna jelölni, s a szlovákiai magyar szabadelvűek tehát akár azonnal szedhették is volna a sátorfájukat.
A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom azonban nem fogadta el Duray mozgalmának „káderezési módszereit” és szempontjait, így elérték, hogy a tárgyalások mégis megkezdődhessenek. Itt azonban újra csak az Együttélés szándéka döntött: „meg kell akadályozni az MPP túlzott térnyerését.” Ennek érdekében két eszközt vetettek be. Egyrészt az elosztandó képviselői helyek arányaival és sorrendjével manipuláltak (l. Beszélő 1994. július 27.): összesen kilencszázalékos részvételt biztosítottak az MPP számára, ami lényegesen alatta van az MPP 1992-ben megszerzett 25 százalékos arányának, ráadásul a lista teljesen esélytelen helyein. Kiderült, hogy a Magyar Polgári Pártnak csupán akkor lesz képviselője, ha az ún. preferenciaszavazatok ezt lehetővé teszik (a választópolgár az általa kiválasztott párt listáján négy jelölt nevét bekarikázhatja, ha az így kapott „preferenciaszavazatok” száma meghaladja a listára leadott szavazatok 10 százalékát, a jelölt előbbre juthat a listán). Ez a rendszer kedvez a népszerű jelölteknek, és gyakran teljesen átírja a pártközpontok által megállapított sorrendeket. Így lett például képviselő két éve a radikális nacionalista nézeteiről ismert Mihályi-Molnár László (Együttélés), aki a kelet-szlovákiai lista utolsó helyéről került az első helyre. A Magyar Polgári Párt delegációja is azért fogadta el az esélytelen helyeket, mivel bízik jelöltjei népszerűségében, ugyanakkor garanciát kapott arra, hogy a töredékszavazatok összeszámolásakor jelöltje előnyben részesül.
A „házasságlevél”
Az együttműködés részleteit rögzítő dokumentum jogilag igen-igen pontatlan, politikailag heterogén megállapodás, feltételei aligha végrehajthatók és aligha számon kérhetők. A legnagyobb hangsúlyt a kollektív nemzetiségi jogok kapták, alig vannak benne olyan elemek, melyek a szlovákiai magyarság másféle (gazdasági, szociális, településszerkezeti, önkormányzati stb.) érdekeinek képviseletéről rendelkeznek. A parlamenti munkát szabályozó rész erősen centralizáló: kimondja például, hogy „a frakció tagjainak minden parlamenti beterjesztésével kapcsolatban előzetesen állást foglal”. Jócskán vannak egymásnak ellentmondó előírások: „A frakció rendszerint konszenzusos alapon alakítja ki állásfoglalásait. Amennyiben nem jutnak konszenzusra, szavazni kell.”
Csak keresztény, csak nemzeti!
Az egyezményt mindjárt aláírása pillanatában különbözőképp értelmezték a koalíciós partnerek: Duray Miklós szerint nagyon fontos lépcsőfok a teljes magyar egység kialakításához vezető úton, a kereszténydemokraták a többszínűség előnyeit ecsetelték, a liberális pártelnök, A. Nagy László pedig a szlovákiai magyar pluralizmus megőrzésének fontosságát hangsúlyozta.
A három szlovákiai magyar párt közt létrejött együttműködési szerződés azonban több olyan követelményt is tartalmaz, amely távolról sem csak a szokványos programegyeztetéshez szükséges gyakorlati feltétel: néhány cikkely egyenesen olyan ideológiai, világnézeti és politikai elvet rögzít, amelynek vállalása érdekében a szerződő feleknek egyenesen saját identitásukról kellene lemondaniuk. Különösen riasztó az ideológiai kulcspont: a felek „egyetértenek abban, hogy politizálásukban és a társadalom szervezésében a konzervatív és keresztény szellemiség alapvető értékeit, valamint a magyar politikai történet nemzeti liberális hagyományait tekintik mérvadónak” – ami azt jelenti, hogy sem a baloldali eszmerendszer, sem a liberalizmus nem magyar nemzeti liberális része nem kívánatos a magyar koalícióban. Ez a leszűkítés különösen egy olyan pártszövetség esetében robbanásveszélyes, amely saját létjogosultságát eleve így fogalmazta meg: „a szlovákiai magyar nemzeti közösség óhaja az egységes politizálás megteremtése”. Márpedig a magyar közösségben a baloldal és a nem nemzeti liberalizmus képviselői hozzávetőlegesen hasonló arányban vannak jelen, mint Magyarországon: kirekesztésük teljesen lehetetlen. Pedig ugyanezt az ideológiai követelményt állítja a középpontba a személyi feltételrendszer is: „A jelöltállítás személyi feltételei: (…) – a keresztény értékrend tiszteletben tartása.” A „házasságlevél” csak azt nem tisztázza, hogy mely cselekedet vagy állítás minősül „tiszteletben tartásnak”, és melyik jelent keresztényietlenséget. Arról nem beszélve, hogy ki, esetleg mely testület jogosult vizsgálatot indítani és ítéletet hozni a fenti kérdésben: félő, hogy amint erre rákérdezünk, már-már a szerződés politikai értelmét kérdőjelezzük meg.
Szelektív tiltások
Egyértelműen diszkriminatív jellegű az a már említett megkötés, amely szerint „azon személyek, akik az 1990-es parlamenti és helyhatósági választások és az 1992-es parlamenti választások során nem a koalíciót alkotó jogi szubjektumok vagy jogi elődjeik listáján szerepeltek, csak a koalíciós partnerek egyhangú beleegyezésével kerülhessenek a jelölőlistára”. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a felek (elsősorban az Együttélés és az MKDM) mérlegelhették minden olyan személy jelölését, aki az említett időszakban nem az MPP és az ő listájukon szerepelt. Az időzített bomba – mint várható volt – fel is robbant a jelöltlista véglegesítésekor. Az MPP két olyan jelöltet szeretett volna állítani, akik 1990-ben a baloldali párt listáján indultak a helyhatósági választásokon, azóta viszont az MPP színeiben politizálnak. Hozzá kell tenni, hogy Közép-Szlovákia két magyar nemzetiségű városi polgármesteréről volt szó (Fülek és Tornalja városából). A magyar egységet szorgalmazó másik két koalíciós partner azonban megvétózta jelölésüket, s még csak az elutasítás indokait sem volt hajlandó közölni a közvéleménnyel: szemrebbenés nélkül levetették a listáról a két rendkívül népszerű polgármestert: az Együttélés listavezetői féltek a nagyon népszerű polgármesterek konkurenciájától.
Érdekes módon nem vonatkozik viszont ez a „káderezési kötelezettség” mindazokra, akik az 1990-es választások előtt lettek a kommunista párt parlamenti képviselői (pl. a Csemadok jelenlegi elnöke), sem azokra, akik az említett egyéves időszakban a kommunista párt megbízásából töltöttek be különféle tanácsi és állami posztokat. Az Együttélés és az MKDM tehát szelektív módon korlátoz: a jelöltállítási kritériumok megalkotásában aligha a „szlovákiai magyar nemzeti közösség” érdekei, sokkal inkább saját választási érdekeik domináltak.
A három párt egyezménye a köztük most fennálló erőviszonyokat tükrözi, végrehajtását azonban a választások után kialakuló új erőviszonyok határozzák meg. Ha a Magyar Polgári Párt erős parlamenti képviselethez jut, érvényesítheti érdekeit, ha kevés képviselője lesz, újra és újra alulmarad az elkövetkező négy év politikai csatáiban. A szerződés kikényszerített szerződés, a felek fogcsikorgatva írták alá, s a köztük lévő ellentétek a parlamenti munka során valószínűleg újra és újra fellángolnak. Az ok világos: a szerződés politikailag egymástól olyan távol eső áramlatokat fűzött szövetségbe nemzetiségi veszélyeztetettségi alapon, mintha Magyarországon szövetséget kötött volna egymással a MIÉP-től az MSZP liberális szárnyáig mindenki. Egy ilyen szövetséget csupán a szükség és a veszélyeztetettség tarthat egyben. Szlovákiában persze mindkettő jelen van.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Nyomtatóbarát változat
Friss hozzászólások
5 év 37 hét
8 év 10 hét
8 év 14 hét
8 év 14 hét
8 év 15 hét
8 év 15 hét
8 év 16 hét
8 év 18 hét
8 év 18 hét
8 év 18 hét