Skip to main content

…vízről és a helikopterről

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Csehov egy apró novellájában megörökíti a kisembert, aki összetörve, összezúzva, kötésekbe bugyolálva rohangál ismerőseihez, újságot lobogtatva: nézzétek, benne vagyok az újságban. S valóban ott áll a hír, miszerint baleset történt, egy ismeretlen embert elütött egy lovas kocsi. Én vagyok ez az ismeretlen, kiabálja Csehov hőse, aki úgy érzi, e közleménnyel egy másik világba került. Valóban.

A mai magyar televíziós hírkozmosznak két princípiuma van, a víz és a helikopter, melyek dialektikus viszonyban állanak egymással. Arisztotelész szerint a milétoszi Thalész még úgy gondolta, hogy „a föld a vízen úszva lebeg, miként egy fadarab, mivelhogy semmi sem szokott a levegőben fennmaradni, csak a vízen”. Haladottabb korunkban már felismertük, hogy van olyasmi, ami fennmarad a levegőben: ilyen a helikopter. És ezt már annyira tudjuk, hogy addig nem is érdekel bennünket, amíg fennmarad. Ha mégsem marad fönn, akkor pedig esemény lesz belőle.

Sebes beszédű kommentátor közli, hogy pillanatokon belül olyan képeket fognak vetíteni, amelyeket máshol még sehol nem láthattunk (lám, mintha már piaci verseny lenne). S valóban, alulról fényképezett gumicsizma, neurotikusan mozgó kamera; történnek a dolgok. Ember lehajol, csövecskét húz ki a földből. „Hé, Jóska (Zoli, Pisti – quodlibet), nézd, ezt találtam, az orra. Nézd, ebből a lyukból húztam ki!” És nézzük: tényleg abból a lyukból húzta ki, láttuk mind, élőben. És tényleg helikopter volt. Mert van már nekünk ilyen, privát és amcsi. Látjuk a háborús filmrészletet. Igen, nekik napalm, nekünk műtrágya. De azért érezzük, hogy kicsiny Rambók kelnek életre lelkünkben. Azért mégis jobb, hogy műtrágya. De legalább a pilóta ukrán; nem, nem ukrán. Ha viszont nem ukrán, miért szálltak föl sötétben? Mégis ukrán? Mind megannyi fogós kérdés, de majd a jövő héten megtudjuk. Tudósító száguld vissza. Az út szélén roncsok: nem érdekes. Már Kosztolányi megmondotta: a nem repülő repülőgépnek az az előnye, hogy ha elromlik, akkor se repül.

S ha nem repül, akkor le sem zuhanhat. Ekkor azonban ott a víz! Az ősi, mitikus elem, a nedvesség princípiuma. Kezdetben még csak a szalmonella érdekes benne. Merthogy így, vízvezetékben nem gyakori. A tudósítók is tojáshoz szoktak, közlik is a hét közepén, jócskán félreértve a tisztiorvosi közleményt, hogy az ügy végéhez érkezett. Talán ennek a bejelentésnek is köszönhető, hogy a következő napokban újabb megbetegedéseket észlelnek. A valóság azonban most a híradósok segítségére siet: a polgármester feljelentést tett ismeretlen tettes ellen. Édes istenem, de régen hallottuk ezt! Kútmérgezés! Tessék csak ízlelgetni a szót! Ez igen, most már percekig lehet taglalni a műsorban, hogy mit érdemel az a bűnös, aki ilyesmire vetemedik. Szakértő szakértőt követ. És a néző kezdi érteni, miről van szó. Ukrán pilóták titkos szalmonellafegyverekkel Szerbia felé igyekeznek, de Dombóvárott balesetet szenvednek. A szállítmányt helyi maffiózóknak adják át, akik a védelmi pénz meg nem fizetése miatt megmérgezik a kutakat. (A maffiózóknak nincs köze egyik párthoz sem!) Hja, sok mindenre képes a televízión edzett teremtő képzelet.

De akkor az igazi, ha a fantáziájához kamerát is kap valaki (merthogy kiérdemelte). Immanuel Kant egykoron azt írta, hogy akkor lehetséges igazi, az eseményeket előre jelezni képes történetírás, ha a historikus maga idézi elő a jelenségeket, amelyekről tudósít. Így például – mondja Kant – a zsidó próféták jól megjövendölhették államuk bukását, hiszen maguk is nagyban hozzájárultak fölbomlásához. A recept tehát adott. Végy egy meg nem értett feltalálót: ostoba hivatal, lánglelkű géniusz, világos beszéd. Olyan szavak azért kellenek, mint a deutérium, de semmit se túlzásba! Keress egy tájékozatlan, ám fotogén informátort, és már küldheted is a stábot holnapra a legközelebbi patika elé. Biztosra mehetsz: sorok kígyóznak, az emberek ölik egymást a „nehézvízért”, mert addigra már így fogják nevezni. Aztán jöhet az intellektuális stúdióbeszélgetés a hivatal képviselőivel, harmadnap pedig tárgyilagos szemöldökvonás kíséretében bejelentheted: megtiltották a rákmegelőző víz gyógyszertári árusítását. De te ezzel már ne törődj. Még belegondolni is rossz, hogy ez a víz tényleg gyógyítja a rákot. Deutériumozó üzemek épülnének, az emberek 120 évig élnének, a hivatal szervezné az ellátást, s csak időnként akadna egy-egy jobb téma: már megint akadozik az üvegvisszaváltás, vagy hamisítják a hidrogénionokat. Ilyesmik. Pont elég, ha tudjuk: a víz nem ártalmas. A végén úgyis mind meghalunk.

Addig még persze történik ez-az. A héten is elég sok disznóság esett meg az MSZP-ben, a költségvetéssel is huzakodnak, s valami irracionális döntés eredményeként egy állítólag független, ám kereszténydemokrata megyei listát vezető figurát nevez ki fontos posztra a koalíció. A fene se érti ezt. Nem érdemes belegabalyodni. Te csak maradj igazoltan ártatlan, mint a deutériumos víz.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon