Skip to main content

…a Beszélőről a Népszabadságról, az Új Demokratáról meg a Mozgó Világról

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ez az írás nem született volna meg… a Beszélő nélkül. Felhívtak telefonon, hogy miket mondtam a múltkor a Nap Tv-ben, egyáltalán hogy mondhattam én olyasmit, hogy a Beszélő megszűnik. A Beszélő igenis marad, én viszont, ha már így összeakadtunk, írhatnék egy cikket ebbe a rovatba, abból az alkalomból, hogy azt mondtam, hogy a Beszélő megszűnik. Essünk túl az előzményeken: a Nap Tv-ben vendégem volt Bencsik András és Seszták Ágnes az elhalt Pesti Hírlapot pótolni szándékozó Új Demokrata főszerkesztője és helyettese. Némi iróniával indítottam a beszélgetést, valahogy így: „megszűnőben a Beszélő, indul viszont az Új Demokrata. Talán ez egy új tendencia a magyar sajtópiacon?” Azt hiszem, nem kell különösebben magyarázni, hol itt az irónia, hiszen éppen Bencsikék temették a Pesti Hírlappal együtt a sajtószabadságot, erre mit hall az ember, győztek a szociálliberálisok, és halódik a Beszélő, születőben az Új Demokrata. Na, erre telefonált is Solt Ottilia, hogy „nem addig a”, korai volna temetni a Beszélőt. Majd ezt követte a telefon és a felkérés. Nem egy nagy történet, legalábbis nekem nem az.

Más a helyzet a helyzettel. Mármint azzal a helyzettel, hogy felkért ennek a rovatnak a szerkesztője, hogy írjak a Beszélőbe. Furcsa ez a helyzet. Majdnem olyan, mint amikor a Népszabadságba adtam írást, igaz a sport oldalra, és az is igaz, hogy a Fradi-szurkolók pozsonyi megverettetése okán, muszáj volt kiírni magamból a dühömet és a fájdalmamat, és egyáltalán nem bántam, hogy jegyzetem a „legkedveltebb magyar napilapban” jelent meg.

Valahogy a Beszélővel is így áll a helyzet. Egészen furcsa érzés ebbe a lapba írni. Megpróbálom elmagyarázni, hogy miért. A nyolcvanas éveket, az utolsó néhányat kivéve, a Magyar Rádió hírszerkesztőségében töltöttem. A Beszélő soha a kezembe nem akadt. A szerkesztőségben volt egy Pro Domo elnevezésű napló, oda jegyezték be a főnökök azokat az utasításokat, amelyek a Fehér Házból, az agit. prop.-tól érkeztek. Ilyenek: „Demszky megverte a rendőröket; közeledik március 15-e, Solt Ottilia megint tiltakozik valami ellen; Krassó György a Szabad Európán keresztül ezt meg ezt üzente stb.” A Beszélővel azután még az MTI „csíkos”, azaz bizalmas kiadványában lehetett találkozni, jobbára idézetek formájában. Ezekből a kiadványokból pontosan tudtam, hogy hol van Rajk „butikja”, értesültem a házkutatásokról, lefoglalásokról, az egészről. Ahogy visszaemlékszem, egyetlen pillanatra sem éreztem azt, hogy ott volna a helyem. Azért nem, mert mással voltam elfoglalva. Például azzal, hogy a P. Szűcs-féle Mozgó Világba írtam novellát meg egyfelvonásost, és ott adtuk közre Tarnói Gabival a mosonmagyaróvári szemétügyről szóló betiltott műsorunkat, vállalva még a bírósági eljárást is, amivel a rádió jogásza fenyegetett minket. Aztán feldolgoztuk a recski tanácselnök ügyét, és azt megint a Mozgónak adtuk. Én a korábbi, a Kulin-féle Mozgó Világot olvastam és szerettem, de amikor arról volt szó, hogy válasszak a fiók vagy P. Szűcs között, egy pillanatig sem haboztam az utóbbit választani, és ezt azóta sem bántam meg. Ilyen volt akkor a világ.

Még egy esetet szeretnék megírni azokból az időkből, hogy világos legyen viszonyom a második nyilvánossághoz és a Beszélőhöz. Valamikor 1988–89 körül Kőszeg Ferenc felhívott a rádióban, hogy vitát rendez a Jurtában az új rendőrségi törvény tervezetéről, és rám gondolt, amikor vitavezetőt keresett. Újságíró is vagyok, jogász is vagyok – miért ne vezetném le a vitát, gondoltam. Igen ám, de a rádió vezetése megtiltotta, hogy a Jurta rendezvényein részt vegyünk. Elvállaltam. Azért, mert nem láttam semmi olyan indokot, ami a tiltást megalapozta volna.

Magánemberként oda megyek, ahova akarok, és ha ezért felelősségre vonnak, azt becsületbeli kötelességem vállalni. A megadott időpontban ott voltam a Jurta öltözőjében. Kőszeg Feri emlékeim szerint 6-7 szakembert hívott meg, ügyvédeket, jogtudóst, hasonlókat. Már az öltözőt is elöntötte a panasz. Elkeseredett emberek kiabáltak be a folyosóról, sorolva mikor, hányszor verték és alázták meg őket, visszamenőleg egészen a Tanácsköztársaságig. Aztán a tanácskozáson minden volt, csak szakmai vita nem. Tönkretett, megnyomorított emberek monológjai követték egymást, esélyem se volt arra, hogy szót adjak a szakembereknek. Arra pláne nem, hogy valóra váltsam Kőszeg Feri reményeit, miszerint jó volna egy szakmailag megalapozott állásfoglalást kimunkálni, hogy azt megküldjük a törvényalkotóknak. Álltam a színpadon, és én voltam a megtestesült kétségbeesés. Én egy szakmai vita vezetését vállaltam el, erről maga az Atyaúristen se tudott volna lebeszélni, de hát itt egészen más történt. A szünetben mondtam Kőszeg Ferinek, hogy én elmegyek, mert nem erre vállalkoztam. Kőszeg azt mondta, hogy persze, persze, tegyem, amit jónak látok, de azért jó volna, ha mindezt elmondanám a közönségnek. Ezt tettem. Egy pillanatra csend lett a Jurtában, ezt kihasználva elpucoltam. Nem elhagytam a Jurtát, hanem elslisszoltam. Leléptem, megkönnyebbülten szálltam fel a metróra, és arra gondoltam, hogy saját gyakorlatomhoz mérten helyesen cselekedtem.

Nem az én dolgom megítélni ebben az ügyben meg a Mozgó Világ-ügyben, meg a Népszabadság-ügyben, meg a Szorító-ügyben, meg az Első kézből-ügyben, meg médiaháború-ügyben, meg eltiltásügyben, meg… magamat. A Beszélő most kért tőlem négyezer-valahányszáz leütést. Ez lett belőle.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon