Ez az írás nem született volna meg… a Beszélő nélkül. Felhívtak telefonon, hogy miket mondtam a múltkor a Nap Tv-ben, egyáltalán hogy mondhattam én olyasmit, hogy a Beszélő megszűnik. A Beszélő igenis marad, én viszont, ha már így összeakadtunk, írhatnék egy cikket ebbe a rovatba, abból az alkalomból, hogy azt mondtam, hogy a Beszélő megszűnik. Essünk túl az előzményeken: a Nap Tv-ben vendégem volt Bencsik András és Seszták Ágnes az elhalt Pesti Hírlapot pótolni szándékozó Új Demokrata főszerkesztője és helyettese. Némi iróniával indítottam a beszélgetést, valahogy így: „megszűnőben a Beszélő, indul viszont az Új Demokrata. Talán ez egy új tendencia a magyar sajtópiacon?” Azt hiszem, nem kell különösebben magyarázni, hol itt az irónia, hiszen éppen Bencsikék temették a Pesti Hírlappal együtt a sajtószabadságot, erre mit hall az ember, győztek a szociálliberálisok, és halódik a Beszélő, születőben az Új Demokrata. Na, erre telefonált is Solt Ottilia, hogy „nem addig a”, korai volna temetni a Beszélőt. Majd ezt követte a telefon és a felkérés. Nem egy nagy történet, legalábbis nekem nem az.
Más a helyzet a helyzettel. Mármint azzal a helyzettel, hogy felkért ennek a rovatnak a szerkesztője, hogy írjak a Beszélőbe. Furcsa ez a helyzet. Majdnem olyan, mint amikor a Népszabadságba adtam írást, igaz a sport oldalra, és az is igaz, hogy a Fradi-szurkolók pozsonyi megverettetése okán, muszáj volt kiírni magamból a dühömet és a fájdalmamat, és egyáltalán nem bántam, hogy jegyzetem a „legkedveltebb magyar napilapban” jelent meg.
Valahogy a Beszélővel is így áll a helyzet. Egészen furcsa érzés ebbe a lapba írni. Megpróbálom elmagyarázni, hogy miért. A nyolcvanas éveket, az utolsó néhányat kivéve, a Magyar Rádió hírszerkesztőségében töltöttem. A Beszélő soha a kezembe nem akadt. A szerkesztőségben volt egy Pro Domo elnevezésű napló, oda jegyezték be a főnökök azokat az utasításokat, amelyek a Fehér Házból, az agit. prop.-tól érkeztek. Ilyenek: „Demszky megverte a rendőröket; közeledik március 15-e, Solt Ottilia megint tiltakozik valami ellen; Krassó György a Szabad Európán keresztül ezt meg ezt üzente stb.” A Beszélővel azután még az MTI „csíkos”, azaz bizalmas kiadványában lehetett találkozni, jobbára idézetek formájában. Ezekből a kiadványokból pontosan tudtam, hogy hol van Rajk „butikja”, értesültem a házkutatásokról, lefoglalásokról, az egészről. Ahogy visszaemlékszem, egyetlen pillanatra sem éreztem azt, hogy ott volna a helyem. Azért nem, mert mással voltam elfoglalva. Például azzal, hogy a P. Szűcs-féle Mozgó Világba írtam novellát meg egyfelvonásost, és ott adtuk közre Tarnói Gabival a mosonmagyaróvári szemétügyről szóló betiltott műsorunkat, vállalva még a bírósági eljárást is, amivel a rádió jogásza fenyegetett minket. Aztán feldolgoztuk a recski tanácselnök ügyét, és azt megint a Mozgónak adtuk. Én a korábbi, a Kulin-féle Mozgó Világot olvastam és szerettem, de amikor arról volt szó, hogy válasszak a fiók vagy P. Szűcs között, egy pillanatig sem haboztam az utóbbit választani, és ezt azóta sem bántam meg. Ilyen volt akkor a világ.
Még egy esetet szeretnék megírni azokból az időkből, hogy világos legyen viszonyom a második nyilvánossághoz és a Beszélőhöz. Valamikor 1988–89 körül Kőszeg Ferenc felhívott a rádióban, hogy vitát rendez a Jurtában az új rendőrségi törvény tervezetéről, és rám gondolt, amikor vitavezetőt keresett. Újságíró is vagyok, jogász is vagyok – miért ne vezetném le a vitát, gondoltam. Igen ám, de a rádió vezetése megtiltotta, hogy a Jurta rendezvényein részt vegyünk. Elvállaltam. Azért, mert nem láttam semmi olyan indokot, ami a tiltást megalapozta volna.
Magánemberként oda megyek, ahova akarok, és ha ezért felelősségre vonnak, azt becsületbeli kötelességem vállalni. A megadott időpontban ott voltam a Jurta öltözőjében. Kőszeg Feri emlékeim szerint 6-7 szakembert hívott meg, ügyvédeket, jogtudóst, hasonlókat. Már az öltözőt is elöntötte a panasz. Elkeseredett emberek kiabáltak be a folyosóról, sorolva mikor, hányszor verték és alázták meg őket, visszamenőleg egészen a Tanácsköztársaságig. Aztán a tanácskozáson minden volt, csak szakmai vita nem. Tönkretett, megnyomorított emberek monológjai követték egymást, esélyem se volt arra, hogy szót adjak a szakembereknek. Arra pláne nem, hogy valóra váltsam Kőszeg Feri reményeit, miszerint jó volna egy szakmailag megalapozott állásfoglalást kimunkálni, hogy azt megküldjük a törvényalkotóknak. Álltam a színpadon, és én voltam a megtestesült kétségbeesés. Én egy szakmai vita vezetését vállaltam el, erről maga az Atyaúristen se tudott volna lebeszélni, de hát itt egészen más történt. A szünetben mondtam Kőszeg Ferinek, hogy én elmegyek, mert nem erre vállalkoztam. Kőszeg azt mondta, hogy persze, persze, tegyem, amit jónak látok, de azért jó volna, ha mindezt elmondanám a közönségnek. Ezt tettem. Egy pillanatra csend lett a Jurtában, ezt kihasználva elpucoltam. Nem elhagytam a Jurtát, hanem elslisszoltam. Leléptem, megkönnyebbülten szálltam fel a metróra, és arra gondoltam, hogy saját gyakorlatomhoz mérten helyesen cselekedtem.
Nem az én dolgom megítélni ebben az ügyben meg a Mozgó Világ-ügyben, meg a Népszabadság-ügyben, meg a Szorító-ügyben, meg az Első kézből-ügyben, meg médiaháború-ügyben, meg eltiltásügyben, meg… magamat. A Beszélő most kért tőlem négyezer-valahányszáz leütést. Ez lett belőle.