Bossányi Katalin

Nyomtatóbarát változat

Bevallom, óriási kövek gördültek le a lelkemről, amikor – vasárnap estére – nyilvánvalóvá vált: megkezdődhetnek az MSZP és az SZDSZ között a koalíciós tárgyalások. Tekintsünk el most attól a szubjektív érzéstől, hogy már hosszabb ideje úgy vélem: pártügyekben a leghatékonyabb megoldást a szociális-liberális „szendvics” elfogyasztása adhatná a magyar társadalomnak. S bár a választások eredménye láttán úgy tűnt: nem egyedül lennék vevő erre a (politikai) gasztronómiai ínyencségre, mindkét pártban akadtak kijelölt és önjelölt szakácsok, akik igyekeztek jó előre úgy fűszerezni ezt az étket, hogy lehetőleg minél többeknek menjen el tőle a gusztusa. Vagy ha mégsem, akkor legalább lássák be: sok minden lehetséges, de hogy ettől a kajától jóllakni nem fogunk, az biztos.

Egyébként jól értem én, hogy milyen ellenérvek szólhatnak politikai, morális, érzelmi megfontolásokból mindkét oldalon az együttműködés ellen. Van, amit még el is fogadok közülük.

De azt hiszem, most önzőnek kell lenni. Nem a pártérdekeket latolgatni – pro és kontra –, hanem (csak tessék nyugodtan vihogni vagy szörnyülködni az elmúlt években sajátosan kisajátítódott jelzős szerkezet láttán) népben-nemzetben gondolkodni. Megjegyzem: én nagyon utáltam, ahogyan ezt a szép szópárt a politikusok (ilyenek, meg olyanok is) hasznosították. Ráadásul van bennem némi egészséges gyanakvás is, amikor egy-egy szakember, szakértői csoport, netán párt – ahelyett, hogy saját igazát érvekkel és tényekkel támasztaná alá – rögtön elszalad a néphez. A nevében kíván megszólalni, pontosan tudja, hogy mi az emberek érdeke, s ha esik, ha fúj, a társadalomra hivatkozik.

Kinek van erre felhatalmazása? A 34 százalékot elérőknek. A 20 százalékot elérőiknek. Egy frászt.

Talán inkább azok jöhetnek elő ezzel az érveléssel – de ők is csak nagyon visszafogottan, s mindig feltételes módban –, akik most alaposan elemzik az ország gazdasági helyzetét, nincsenek illúzióik sem a szociális csodatételek, sem a gyors növekedés iránt, ugyanakkor van valami halvány elképzelésük arról: ha úgy adatik, mégis mit kellene csinálni annak reményében, hogy a gazdaság szekere, ha lassan is, de kibillenjen a kátyúból. Én látok ilyen szakembereket az MSZP-ben, az SZDSZ-ben s a köztes holdudvarban. Ám ezek a közgazdák egymásra vannak utalva. Külön-külön nem sokra tudnak menni. S persze az is kétséges, hogy együtt hová jutnának el az országos méretű rendrakásban. De legalább kéne adni nekik esélyt a próbára. Ezen olyan sokat nem veszthetünk.

Pontosabban: a próba nélkül jóval nagyobb a gazdasági összeroppanás, a fokozatos szegmentálódás veszélye.

Vágjanak hát bele. S kezdjék a munkát az átfogó leltározással. Mire végére jutnak, lesz nagy csodálkozás és fogak csikorgatása. Mert hiába ilyen készségesek most a leköszönő urak az átadás-átvételben, a finom női érzékem – meg az elmúlt években tapasztalt tömény sunyiság, hozzá nem értés és kapkodás – azt súgja: nem csupán a büdzsé hiányát nem tudják jól felbecsülni, de azt se számolták igazán össze, hogy milyen értékű ígérvényeket hagyományoznak utódaikra. Hazai és külföldi garanciákban, hitelfelvételekben, állampapírok kibocsátásában, vagyoni és jogi elköteleződésekben s természetesen megannyi – beválthatatlan – szociális ígéretben.

Nos, ha a reménybeli szakértői kormány mindezt számba veszi, konstatálhatja majd: biz’ a mozgástér még szűkösebb, mint hitték. S ekkor válik majd nyilvánvalóvá, hogy a két párt szakértői egymásra vannak utalva. Hogy egymás nélkül moccanni se tudnak. Vagy csak úgy, hogy felpuhítják programjaikat, illetve megkezdik a népség-katonaság szisztematikus átverését.

Ezt azért illő lenne elkerülni.

S inkább hozzákezdeni a válság kezeléséhez. Ebben – az első menetben – a liberálisoknak lesz nagyobb szükségük a szocialistákra. Hiszen a törvényszerűen restriktív lépések – a keresletszűkítés, a kamatemelés, a forintleértékelés, az adók változtatása – nem kedveznek (egyértelműen) a vállalkozói csoportoknak, s azonnali munkahelyek sem születnek a nyomukban. Ezektől a lépésektől persze még nem áll majd elő a pénzügyi egyensúly, de kialakulhat olyan helyzet, amely erősíti tárgyalási pozícióinkat a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel. A megkötendő – feltehetően hároméves – IMF-csomag bázisán pedig hozzá lehet majd kezdeni az államháztartás reformjához, a nagy elosztási rendszerek korszerűsítéséhez. (Ami nélkül nincs tartós gazdasági stabilizáció.) Hát ez minden lesz, csak nem népszerű. Úgy hiszem, következetes végigviteléhez viszont a szocialistáknak kell majd jobban támaszkodniuk az SZDSZ-re. Részben azért is, hogy megtámogassák az MSZP-t a párton belüli erős szakszervezeti lobby túlzott nyomásával szemben, részben azért is, hogy visszafogják az MSZOSZ-en kívüli szakszervezeteket az anarchikus megnyilvánulásoktól. (Szerintem a munkaadókkal mind a két párt könnyebben szót tud majd érteni.) S akkor majd megköttethet a sokat emlegetett gazdasági-szociális paktum. Amely nem fog hasonlítani a Moncloához, nem is egy megállapodás lesz, hanem sok. Tele kompromisszumokkal, mindenki utálni fogja, ám ha a két párt együttműködik, akkor lesz némi garancia arra, hogy valamennyi partner be is tartsa ígéretét.

S akkor el lehet kezdeni csendben araszolgatni előre. Amit komoly szakemberek úgy hívnak: modernizációs pályára lehet végre állítani Magyarországot.

Nekem ez ügyben van egy szép álmom az államról, az államtalanításról s az ehhez kapcsolt lomtalanításról. Jelesül: nem biztos, hogy mindent elölről kell kezdeni, s újra járni az eredeti tőkefelhalmozás, a múlt századi kapitalizmus, a kemény sztrájkharcok útját ahhoz, hogy ez az ország gyorsan piacosodjék, s közben jelentős rétegek ne váljanak teljesen kiszolgáltatottá. Van köztes megoldás is az állam szerepvállalásában, a szociális reformokban. Ám, hogy ez ne váljék intervenciós jobb- és balhorgok folyamatos terepévé, ahhoz kell a szociális-liberális koalíció. Mert ennek a dilemmának az oldására leginkább az a politikai öszvér képes, amit úgy neveznek: szociálliberalizmus.

Ámen. S ha mégsem így lenne, úgy ne tessék vidulni. Ellenzékben sem lenne könnyebb.

• négyezernyolcszáz leütés…