Gábor György, Zolnay János

Nyomtatóbarát változat

Milyen a kampányhadjárata egy evangélikus lelkésznek?

A saját területemen összesen hat találkozót tartottam fél év alatt, azaz minimálisra korlátoztam ezeknek az alkalmaknak a számát. Az MSZP-seket arra kértem, hogy ne tegyenek ki plakátokat, arcképeset semmiképpen, kizárólag olyanokat, melyek információkat tartalmaznak. Hét éve vagyok a területen, aki akart, megismerhetett a boltban, a HÉV-en, az uszodában. Igazán a tizenhat vidéki utamat tartom fontosnak. Ezeken már nem az volt a kérdés, hogy melyik pártot, melyik egyházat képviselem. A hangsúly a hasonló vagy egymáshoz közel álló emberek beszélgetésén volt. Ez minden alkalommal örömmel töltött el, de volt, ami megszomorított. Elutasító, negatív gesztusokban is volt részem olyan emberektől, akiktől ezt nem vártam. Elszomorított az a negatív szemlélet, amely azzal szemben fogalmazódott meg, amit én egyébként fontosnak tartok, hogy Magyarországon olyan kormány és olyan politizálás jöjjön létre, amely nem egyszerűen a demokratikus többség alapján dönt és próbálja az ország dolgait intézni, hanem a valódi néptöbbség bizalmát élvezi. Ennek – úgy látom – minden oldalról sok ellenfele van. Valószínűleg emberkedő megfontolásokból, nem stratégiai vagy pártpolitikai számításokból, mint inkább abból, hogy X. nem bírja Y.-nak a pofáját, a szagát, vagy egész egyszerűen a saját maga víziótlanságát, álmatlanságát rávetíti a másikra, mondván, hogy ő azért van híján az ötletnek a tekintetben, hogy mit is kéne csinálni ebben az országban, mert a másikkal kell együtt dolgoznia. Ez az attitűd elfogadhatatlan számomra, akármelyik pártban üsse is fel a fejét.

Ha elfogadjuk azt, hogy a hit a privát szféra része, akkor politikussá válhat-e a lelkész? Képviselheti-e a hitet pártkereteken belül? Szent Ágoston kiváló teológus volt, de Hippo püspökeként a hatalom s az egyház kötelékében sok-sok hibát követett el, és ez teológiai munkásságára is kihatott. Összeegyeztethető-e intézmény és lelkiismeret?

Az MSZP legfeljebb mint szekularizált, egyházra emlékeztető pszeudoeklézsia jöhet szóba, de a többi párt úgyszintén. A pártok azóta jöttek létre, hogy az egyház sajátos okoknál fogva a társadalmi élet perifériájára került. A szekularizáció nyomán mindazok az igények, melyekkel az emberek az egyházakhoz fordultak, áttolódtak a polgári létben a pártok felé. Én nem vagyok az MSZP tagja, és nagyon remélem, hogy anélkül a hamis látszat nélkül, hogy vélt lelki tisztaságomat kívánnám megőrizni a pártatlansággal vagy a pártba nem tartozással, meg fogom oldani ezt a problémát, s nem kell ehhez belépnem semmilyen pártba. A „párt” szó a „pars”-ból származó kifejezés, amely „részt” jelent. Én az egy Istennek az egész emberiség számára meghirdetett evangéliumát vallom, nem tudok részekben gondolkodni. Itt mély ellentmondás áll fenn a pusztán evilági, szekuláris, polgári gondolkodás és annak politikája, és az egyetemes igényű, a határtalant megcélzó teológiai gondolkodás között. Ezt persze meg lehet élni, erre a saját életem a példa, hiszen nem most kezdtem el politizálni, még ha ezt csak a „peremen”, az egyház, a társadalom, a párt peremén végezhettem is. Néhány embert leszámítva soha senki nem állt mögém vagy mellém, s nem is hiszem, hogy ez a jövőben másként lenne. Nem akarok többet, mint jelértékűen fölmutatni valamit: nem a kudarc izgat, nem a „vállalkozás” haszna, hanem az értelme. Találok-e olyan embereket, akik velem együtt hajlandók másként gondolkodni abban a reményben, hogy ez az idők folyamán – afféle eszmei magvacska formájában – valaha kikel. Paul Tillich kifejezésével élve: Jézus mindig négyszemközt tanított, és mindig egy embert gyógyított meg. A gyógyítás és a tanítás a tanítványok számára mégis társadalmi léptékűvé vált. A kérdés tehát az, hogy ami egyetleneggyel megtörténik, modellezhető-e az egész számára, vagy sem. Ebben a vonatkozásban nem volt konfliktusom sem az MSZP-vel, sem az evangélikus egyházzal. Néha neveztek ateisták bérencének, zsidóügynöknek vagy ehhez hasonlóknak, de hitvallásos értelemben, a teológiai igazság értelmében soha senki nem kérdőjelezte meg, hogy amit én teszek, az a biblikus normáknak megfelelő, az egyház lényegéhez tartozó tevékenység.

Magyarországon a politizálásban létezik egy gesztuselem. „Aláírom, mert bántják őket, szolidaritást vállalok velük, noha nem akarok politizálni, elvállalok valamit, ami meghökkentő lehet első hallásra, mert valamilyen gesztust akarok gyakorolni.” Van-e a te tevékenységedben gesztus?

Van! A történelem nem a mi kezünkben van, hanem Isten kezében. Semmi nem történik velünk, sem tragédiák, sem boldogságok, csak úgy. 1992. augusztus 19-én jelent meg a Csurka-dolgozat, ami számomra jeladás volt. Akkor rögtön el is mondtam, hogy az egyházak számára status confessionis, föltétlenül nyilvánvalóvá kell tenni az álláspontot. Nem voltam egyedül, voltak református, katolikus, zsidó és egyéb kollégák, szabadegyháziak, akik egyetértettek velem. Mégsem állt ki egyetlen egyházvezető sem, egy sem volt, aki, amikor a későbbiekben a rádió vagy a televízió ellen elindult a kampány, azt mondta volna, hogy mindez egy folyamat, amivel mint egésszel kell szembeszegülni. Nem vállalták. Én ott maradtam valami különös módon, őrültként, megtörten a magam helyén. Senki nem bántott a kiállásomért, de nem is állt mellém senki. Ez a sajátos helyzet, ami most kialakult, az Isten humorának része: bebizonyította, hogy egy döglött kutyán keresztül is tud prédikálni. Ha kell, az MSZP-t fogja felhasználni azzal szemben, ami a mi biblikus normáink szerint ember- és Isten-ellenes: ami rasszista, ami diszkriminatív. Csatlakozásom a napi politikához kizárólag azért lehetséges, mert vannak olyan erők, melyekről világosan meg tudom mondani, hogy sátániak, anélkül hogy az illető embert kívánnám a sátánnal azonosítani.

Az ország reményei és a győztes párt ígérete szerint pragmatikus idők következnek. Nem tartasz-e attól, hogy a magad eszmei magvacskáival afféle Don Quijote leszel? Nem szoríthatja-e ki a lelkiismeret hangját a pragmatizmus?

A most felálló parlamentben a háromszázvalahány képviselő között – úgy tudom – én leszek az egyetlen lelkész.* Ennek súlya borzalmasan nyomaszt, és gondolatilag terhel. De nem én vagyok az első, közéletbe aktívan bekapcsolódó ember, akinek ez a kegyetlen, magányos pozíció jutott. Nem az azonosítás, csak a megközelítés hasonlósága miatt mondom, hogy Bibó István szava hiteléből sem von le semmit az a tény, hogy életében nem adatott meg neki egyetlenegyszer sem – a Nagy Imre-kormányban betöltött államminiszterségének néhány napjától eltekintve –, hogy azt, amit végiggondolt s lényegesnek tartott, az operatív politikában is képviselni tudta volna. Magyarán: ha a szellemi, az ember életének mély történéseiben gyökerező gondolatokat, érzéseket próbáljuk megcélozni, ez nem kérdőjelezi meg a pragmatikus politizálás értelmét. Ugyanakkor – legalább gesztusértékűen – megmutatja azt, hogy az egésznek a mélyén nem csoportérdekekről, még talán nem is csak nemzeti érdekről vagy népi érdekről van szó, hanem az egyetemes emberinek sajátos magyar megfogalmazásáról, amely – végső soron, lényege szerint – éppúgy érvényes lehet Amerikában vagy Afrikában is.

Kívánjuk, hogy ne legyél magányos ember a parlamentben, de őrizd meg a magányodat!

Köszönöm! De engedjétek meg, hogy valamit még hozzátegyek. Nagyon nehezen tudom megbocsátani a szívemnek egyébként igen kedves testületnek – melyet most néven sem nevezek, annyira haragszom rá –, hogy Iványi Gábort partvonalon kívülre játszotta!

* Amikor az interjú készült, még nem hozták nyilvánosságra a listán bejutott képviselők névsorát, amelyből kiderül, hogy Hajdú Zoltán református lelkész is mandátumhoz jutott az SZDSZ színeiben.

• Belföld