Sz. Bíró Zoltán

Nyomtatóbarát változat

A most záruló XXVIII. kongresszus arra utal, hogy a gorbacsovi politikai fordulat egyik elsőként kikristályosodott eleme, a „glasznoszty” maga is korrekcióra szorul. A nyilvánosság elve eredetileg ugyanis egyszerre szolgált Gorbacsov és elvbarátai kezében taktikai fegyverként és az új kurzus talán legfontosabb legitimációs technikájaként. A „glasznoszty” révén Gorbacsov nemcsak arra volt képes, hogy megszabaduljon ilyen-olyan módon kompromittálódott politikai riválisaitól, de azt is elérte, hogy politikai irányvonalát a párttagság jelentős része számára elfogadhatóvá tegye. A presztálini bolsevik tradíciót olyan hagyományként vállalta fel s hirdette meg követendő vonalként, amelynek kritikai éle akár még megoldást is adhatott volna a Szovjetuniót gyötrő súlyos problémákra. Az így értelmezett glasznosztypolitika azonban végül is csak arra volt képes, hogy felszínre hozza a szovjet múlt tragédiáit, és napirenden tartsa a jelen megoldatlan konfliktusait, s előbb-utóbb az SZKP-n belül is nyilvánvalóvá vált, hogy az ún. lenini tradíciókhoz való visszatérés a Szovjetunió számára sem kínál alternatívát. Ezt a felismerést azonban távolról sem osztja minden politikai erő.

Ezzel kapcsolatban igen tanulságos az SZKP-n belül megszerveződő Demokratikus Platform sorsa. Miután a platform a pártkongresszuson többségben levő apparátusbeli küldöttek körében nem talált támogatásra – már csak apparátusellenes fellépése miatt sem –, a kudarc egyetlen „feldolgozási módja” csak a kettészakadás lehetett: a platform egy része bejelentette pártból való kilépését, míg a másik fele továbbra is bízik az SZKP megreformálhatóságában.

Nyitott kérdés azonban, hogy a kiváltak képesek lesznek-e maguk köré befolyásos pártot szervezni. Néhány hónappal ezelőtt még úgy tűnt, hogy a különböző szociáldemokrata csoportok összefogásával létrejöhet az a tényleges politikai erő, amely már nemcsak helyi szinten lesz képes rivalizálni az SZKP-val. Ma azonban ez már közel sem ilyen nyilvánvaló, mint ahogy az SZKP-ból most kiváltak helyzete és esélyei sem lesznek kedvezőbbek, sőt…

Annak ellenére, hogy fél év alatt csaknem 150 ezren hagyták el a kommunista pártot, és feltehetően ez a folyamat a kongresszus után még tovább szélesedik, a még mindig 19 milliós SZKP-nak továbbra sincs komoly politikai riválisa, legalábbis össz-szövetségi méretekben. A birodalom belső perifériáján azonban, még ha regionális korlátok között is, de már léteznek az eseményeket befolyásolni képes alternatív politikai irányok. A Szovjetunióban zajló pártképződési folyamatokra azonban erőteljesen rányomja bélyegét az a körülmény, hogy az egyes adatok szerint ma már mintegy ezer pártszerű képződmény jelentős része mindenekelőtt etnikai, s csak másodsorban par excellence politikai elvek mentén szerveződik. Ennek meglehetősen nyilvánvaló okait itt aligha szükséges részletezni. Annál több figyelmet érdemel az a tény, hogy ott is, ahol az etnikai különbségekre nem települnek rá pártok, a politizáló csoportok továbbra sem képesek regionalizmusukon túllépni. Az SZKP-n kívül szerveződő alternatív politikai erők megosztottak, sem program, sem többé-kevésbé karizmatikus politikai személyiség körül nem képesek egységesen megszerveződni, vagy valamiféle átmeneti akcióegységet kialakítani, így az SZKP továbbra is uralni képes a legfontosabb hatalmi pozíciókat. Ezen még a demokratikus erők néhány hónappal korábbi moszkvai és leningrádi választási sikerei sem változtatnak lényegesen.

Az SZKP XXVIII. kongresszusán a küldöttek többsége a mintegy 200 ezres pártapparátusból került ki, csöppet sem meglepő tehát, hogy a nómenklatúrához tartozás különérdeke mennyire erős, és milyen gátlástalanul képes az általános érdekre hivatkozva egyéni ambíciókat és privilégiumokat védelmezni. Napvilágra került egy másik rég sejtett összefüggés is. Nevezetesen az, hogy a katonai elit, amely ugyan kétségtelenül érdekelt volt a peresztrojka elindításában, a gazdaság mind siralmasabb teljesítménye, illetve ennek katonapolitikai következményei miatt már jó ideje nem érdekelt e kurzus további radikalizálásában. Annak ellenére sem, hogy továbbra sem szűntek meg azok az okok, amelyek miatt a vezérkar támogatta vagy legalábbis elfogadta a gazdaság átalakítási programját. A védelempolitika finanszírozási problémáit még tovább bonyolítja az a tény, hogy egyes források szerint a Szovjetunióban manapság folyó stratégiai jelentőségű katonai kutatási programoknak mindössze egynegyede versenyezhet az Egyesült Államok haditechnikai programjaival.

Az utóbbi hónapokban többször is felröppent a hír egy esetleges katonai hatalomátvételről. Noha teljesen nem lehet kizárni a külpolitikai nyitással és a hadsereget is érintő nyilvánossággal elégedetlen katonák fellépését, a puccs már csak azért sem valószínű, mert a hadsereg aligha érdekelt abban, hogy magára vegye a felelősséget az országot terhelő krízis miatt.

Továbbra is nyitott az a kérdés is, melyik politikai és katonai csoport mennyire érdekelt abban, hogy egyszer s mindenkorra búcsút vegyen Lenintől.

• Külföld