Az oroszországi belpolitika időről időre visszatérő kérdése: lesznek-e választások a közeljövőben? Az eredeti tervek szerint ’95 végén lenne esedékes a kétkamarás parlament mandátumainak újraelosztása, az elnökválasztásra pedig elvileg ’96 júniusában kellene sort keríteni.
A „jobb kéz” és a „bal kéz” pártja
A választások politikai tétje a jelenlegi hatalmi elit folytonosságának biztosítása.
Az iszlám itt nem csupán valamiféle geostratégiai vákuumot szükségszerűen kitöltő, ám meglehetősen körvonalazatlan politikai tényezőként jelenik meg, hanem a muzulmán expanzió részletes forgatókönyveként – legalábbis a birodalom szétesését fájlalók körében. E felfogás szerint Oroszország – miután kiszorult Közép-Európából, jelentősen szűkültek a Balti- és a Fekete-tengerre való kijutásának feltételei, és általában is radikálisan romlottak az Európával való kontinentális érintkezés lehetőségei – nem becsülheti le a délről jövő fenyegetés jelentőségét.
„Magyarország NATO-csatlakozása a szuverén magyar döntéstől függ” – ezzel a senkit semmire nem kötelező mondattal zárta le egyelőre reménybeli NATO-tagságunk kérdését Jelcin elnök Horn Gyulával folytatott moszkvai tárgyalásain. Hogy ez mekkora siker, illetve siker-e egyáltalán, nehéz megmondani. Hallhattunk már hasonlóan engedékeny választ korábban is az orosz elnöktől, épp Lengyelország NATO-tagsága kapcsán, ám az engedékenység akkor épp egy hétig tartott…
Aligha dönthető el e pillanatban, mit is akar voltaképp Oroszország: birodalmat vagy békés reintegrációt?
Az oroszországi közelmúlt a jobboldali radikalizmus három jellegzetes formáját hozta felszínre. Elsőként, még Gorbacsov idején a militánsan antiszemita Pamjaty-csoport tűnt fel. A századelő „feketeszázas” hagyományait feltámasztó monarchofasiszta mozgalom sokkoló színre lépése dacára sem tudott a politikai élet perifériájáról elmozdulni. Ott tartotta elavult érvelése, vezetőinek meglehetősen korlátolt intellektusa, a mozgalom egészéből áradó naftalinszag.
Már megint egy ideológia kövülete. Bevallom, elsőként ez merült fel bennem, amikor a kezembe vettem a Századvég Kiadó Anarchizmus kötetét, mely a hiánypótló Modern ideológiák sorozat első darabjaiként látott napvilágot. A szöveggyűjtemény első pillantásra meglehetősen zavarba ejtő. Az anarchizmus ugyanis – minden előzetes ismeretem és rokonszenvem dacára – úgy gyanítottam, legfeljebb egy időszaki kiállítást érdemel. S aztán kerüljön vissza oda, ahonnan kitolták az eszmemúzeum hátsó traktusába.
A most záruló XXVIII. kongresszus arra utal, hogy a gorbacsovi politikai fordulat egyik elsőként kikristályosodott eleme, a „glasznoszty” maga is korrekcióra szorul. A nyilvánosság elve eredetileg ugyanis egyszerre szolgált Gorbacsov és elvbarátai kezében taktikai fegyverként és az új kurzus talán legfontosabb legitimációs technikájaként. A „glasznoszty” révén Gorbacsov nemcsak arra volt képes, hogy megszabaduljon ilyen-olyan módon kompromittálódott politikai riválisaitól, de azt is elérte, hogy politikai irányvonalát a párttagság jelentős része számára elfogadhatóvá tegye.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét