Sz. Bíró Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Az oroszországi belpolitika időről időre visszatérő kérdése: lesznek-e választások a közeljövőben? Az eredeti tervek szerint ’95 végén lenne esedékes a kétkamarás parlament mandátumainak újraelosztása, az elnökválasztásra pedig elvileg ’96 júniusában kellene sort keríteni.

A „jobb kéz” és a „bal kéz” pártja

A választások politikai tétje a jelenlegi hatalmi elit folytonosságának biztosítása. Ezt azonban a Jelcin körüli establishment akár még rendkívüli, a demokráciáktól idegen eszközök igénybevételével is kész elérni, a választások elhalasztásához azonban feltehetően csak végső esetben folyamodik. Már csak azért is, mert a lehetséges „megoldásnak” határt szab két ellentétes érdek egyidejű jelenléte: egyfelől a politikai stabilitásként feltüntetett hatalmi folytonosság igénye, másfelől az a szükséglet, hogy igazolják Oroszország demokratikus elkötelezettségét a külvilág előtt. Az előbbi intenció megvalósítását legkönnyebben a választások elhalasztásával, a hatalmi elit jogosítványainak választásokon kívüli meghosszabbításával érhetné el a „leghatékonyabban”, még az utóbbi hitelét épp a választások elhalasztása vonná leginkább kétségbe. Minthogy a tét nem csekély, ma még más, kevésbé kockázatos eszközök kipróbálása folyik. Nagy ütemben zajlik a választójogi törvény jelenlegi elitnek kedvező átalakítása, az igazi nagy „húzásnak” azonban a két vadonatúj választási tömörülés létrehozása ígérkezik: Jelcin támogatói köre a napokban egyetlen mozdulattal egyszerre két „hatalmi pártot” alapított, amely feltételezéseik szerint csaknem lefedi az egész politikai spektrumot: Csernomirgyin kormányfő vezeti az ún. „jobbközép” pártot, Ribkin, az Állami Duma házelnöke pedig a „balközép” blokkot. Az orosz választók persze ebben a pillanatban épp azt tudják legkevésbé eldönteni, hogy ki a bal- és ki a jobboldali, a jelek szerint azonban ez úgyis édesmindegy: a cél ugyanis az, hogy a jelenlegi elit minél több mandátumot tartson meg politikai felügyelete alatt.

Nem ér a nevem!?

A ’93-as őszi moszkvai események – a parlament szétlövetése – után Jelcin előbb azt ígérte, hogy még az év decemberében párhuzamos parlamenti és elnöki választásokat tartanak. Röviddel ezután azonban saját megmérettetését ’96-ra tolta ki, ami azzal járt, hogy ígérete visszavonásával előre hiteltelenné tett politikailag minden ezután következő fogadalmat a választások időpontjával kapcsolatban. Ráadásul a ’93 decemberében elfogadott alkotmány a prezidenciális rendszerekhez mérten is aránytalanul széles jogkört és hatalmi túlsúlyt biztosít az orosz elnöknek, úgyhogy még az is megtörténhet, hogy az év végén megint csak elnöki rendelet fogja szabályozni a parlamenti választások lebonyolítását. Már amennyiben lesznek. Május derekára egyébként a szorosan vett alkotmányjogi eszközök kimerültek: az alsó és felsőház többszöri kísérletre sem tudott megegyezni a választójogi törvényről, így a szabályozás lehetősége az elnök kezébe került. Május 12. óta immár csak Jelcinen múlik, újabb egyeztetést kezdeményez-e, avagy tanácsadóira bízza a választási szabályok kidolgozását. Most tehát úgy tűnik, még akár az elnök azon szándékát is keresztül lehetne vinni, hogy az alsóház, a Duma 450 mandátuma ne az eddig érvényes fele-fele arányban osztódjék meg a pártlistán és az egyéni választói körzetből parlamentbe juttattak közt, hanem 1/3–2/3 arányra módosuljon.

A változtatás indokaként az elnök környezete előszeretettel hivatkozik arra, hogy a pártok nem szenvednének hátrányt e módosítás nyomán, épp ellenkezőleg, az egyéni választói körzetekben megszerzett mandátumok csak erősítenék a pártok társadalmi felhatalmazását. Jelcin azonban aligha érdekelt abban – rövid távon legalábbis biztosan nem –, hogy erős, társadalmi megbízatásuk tudatában ténykedő pártok működjenek az egyébként közjogi értelemben felettébb gyenge Dumában.

A tényleges elnöki szándék feltehetően egészen más. A mandátumarányok módosítása két okból fontos. Egyrészt egy olyan parlamenti választáson, ahol a pártok politikai reprezentáló szerepe jelentősen szűkül, az esetleges kudarcot politikailag nehezebben lehet értelmezni, azaz könnyebben lehet majd a vereség miatti felelősség elől kitérni. Másrészt, még ha jogosítványait tekintve gyenge is az alsóház, jóval kényelmesebb olyan képviselőkkel együtt dolgozni, akiket nem elsősorban a párt- és frakciófegyelem köt, hanem az adott régió elvárásai. Az elnöki hatalommal szemben bonyolultabb lenne hatékonyan megszervezni egy olyan Dumát, ahol a képviselők többségének magatartását regionális kötődései formálják.

Ki lesz a bűnbak?

Forgalomban vannak azonban más technikák is arra vonatkozóan, hogyan lehetne elhalasztani a választásokat. Nem kizárható lehetőség bizonyos politikai csoportok provokálása. Csak képzelőerő kérdése, hogy kitaláljuk, kit szemelnek ki a halasztás bűnbakjaként: valamely régió elszakadáspárti elitjét, vagy a főváros társadalmi békét veszélyeztető valamely szélsőséges pártját. Mind a szecessziós szándék, mind az erőszakos hatalomátvétel imitációja alkalom lehet a rendkívüli állapot bevezetésére, a választások meghatározatlan időre történő elnapolására. Mindez azonban túlságosan átlátszó, így nem is valószínű.

Annál valószínűbbnek látszik az elhalasztás „kombinált” változata. Ez azt jelentené, hogy a komoly tétet nem képező, az oroszországi politikai jövőt érdemben nem befolyásoló parlamenti választásokra sor kerül az év végén. Ám attól függően, hogy e választások milyen eredményt hoznak, alakul majd ki az elnökválasztással kapcsolatos jelcini taktika. Amennyiben például a Zjuganov-féle kommunista párt meggyőző fölénnyel végez, ami nem is olyan valószínűtlen, fölmerülhet az elnökválasztás elhalasztása. Egy ilyen helyzetben minden bizonnyal konfidenciális levél tudatja majd Oroszország nyugati partnereivel, hogy, ha nem akarnak egy moszkvai neobolsevik restaurációt, akkor támogatják vagy legalábbis megértik Jelcin elnökválasztást elhalasztó döntését és akcióit…

Az érinthetetlenek diktatúrája?

Oroszországban azonban a választásoknak nem csupán politikai tétje van. Manapság a hatalmi elithez tartozni nem elsősorban a hagyományos privilégiumok miatt oly vonzó, hanem mindenekelőtt a tulajdonhoz jutás páratlanul kedvező feltételei miatt. Ma aki a hatalmi hierarchia része, az egyben a vagyonszerzés kedvezményezettje is. A hatalomból való kiszorulás azonban nem egyszerűen azt jelenti, hogy megszűnik a korábbi privilegizált helyzet – azaz eltűnnek az előnyös privatizációs pozíciók, szertefoszlik az állami pénzforrásokhoz való hozzáférés lehetősége –, hanem annak veszélyét is, hogy a hatalomba emelkedett rivális csoportok bármikor kezdeményezhetik a lecserélt elit számonkérését és felelősségre vonását. A hatalmon maradás, tehát az érinthetetlenség prolongálása.

De hogyan alakult ki ez a helyzet? A privatizálás – még ha méreteihez foghatót másutt nem is találni – önmagában aligha elégséges magyarázat e jelenségre. A politikai nyilvánosság beszűkülése, a paraván mögötti alkudozások és intrikák térnyerése, a korrupció és a klánszellem elburjánzása végső soron az oroszországi politikai átmenet világából következik. Ez az átmenet sajátos „delegatív demokráciát” hozott létre. A demokrácia e sajátos formájában a demokratikus eljárások és normák nem az állampolgárok jogait és szabadságát szolgálják mindenekelőtt, hanem a társadalom többsége által megválasztott „politikai vezető” intencióit. Ez utóbbi megbízatását olyan általános felhatalmazásként értelmezi, amely feljogosítja a demokratikus többség politikai akaratának maradéktalan megvalósítására, akár még azon az áron is, hogy eközben e feladat teljesítését lassító intézményeket – beleértve a törvényhozó és képviseleti szerveket, valamint a pártokat – megkerülje, véleményüket figyelmen kívül hagyja.

Ez a fajta politikai magatartás lényegében benne volt a radikális reformerek eredeti programjában. Anatolij Csubajsz még 1990-ben kifejtette Oroszország erőltetett kapitalizálásának koncepcióját. A gazdasági „nagy ugrás” doktrínája tudatosan vállalta a demokratikus elvek átmeneti alárendelését a gyorsított kapitalizálódás szempontjainak. Egyenesen úgy fogalmazott: „pluralizmus és nyilvánosság kell mindenben, kivéve a gazdasági reformokat”. De indokoltnak találta a „rendkívüli sztrájkellenes törvényeket” éppúgy, mint a központi médiumok, reformerek felügyelete alá vonását. A rendkívüli megoldások iránti vonzalom, a végrehajtó hatalom favorizálása, a társadalmi érdekek közvetítésére hivatott pártok és civil szervezetek imitatív szerepbe kényszerítése, bizonyos társadalmi csoportok érdekeinek folyamatos figyelmen kívül hagyása, a politikai döntéshozatal egyre szűkülő nyilvánossága az érdekkijárás klánszellemű és korrupciós formáit erősítette fel.

Oroszország válaszút elé érkezett. Ha a közeledő választásokat bármilyen okból is elhalasztanák, azaz a jelenlegi hatalmi elit, élén az elnökkel, nem tartana igényt a társadalmi felhatalmazás ismételt megerősítésére, a „delegatív demokrácia” menthetetlenül autokratikus rendbe fordul át.

• Külföld