SZ. B. Z. [Sz. Bíró Zoltán]

Nyomtatóbarát változat

Mit jelent ma egyáltalán Oroszországban bal-, illetve jobboldalinak lenni?

A baloldali és jobboldali fogalmai két egymástól elválasztható területre vonatkoztathatók, a politikai és a gazdasági doktrínára egyaránt. A politikában jobboldaliként tartják számon a nemzeti érzelműeket, a nacionalistákat, a tradicionalistákat, a konzervatívokat, a hierarchia híveit, míg baloldalinak a progresszió elkötelezettjeit, a nyugatosokat, a kozmopolita és liberális civilizáció szószólóit. A gazdaságban a dolog némiképp másként fest. Jobboldalinak itt a piaci viszonyok, a magántulajdon és a liberális gazdasági modell híveit tekintik, míg a baloldaliak közé a szocializmus és a tervgazdálkodás támogatóit sorolják. Következésképpen két baloldali és két jobboldali csoportról beszélhetünk. Ez a négyes felosztás segíthet a jelenlegi oroszországi helyzet megértésében.

A baloldali politikához nem feltétlenül társul baloldali gazdaságstratégia. Előfordul e doktrínák inkonzisztens összekapcsolódása is. A jelenlegi oroszországi ellenzéket például jobboldali politika és baloldali gazdaságfelfogás találkozása jellemzi, itt találjuk a nacionalistákat és a szocializmus híveit. A Jelcin-rezsim ’93 októberéig a gazdaságban jobboldaliként, azaz a piac, a magántulajdon, a privatizáció támogatójaként viselkedett, de politikailag baloldali volt, azaz humanista, Nyugat-barát és demokrata. Jelcin és környezete tehát politikailag baloldali és gazdaságilag jobboldali, míg az egyesült ellenzék – Ruckojtól Baburinon és Zjuganovon át Prohanovig – politikai értelemben jobb-, gazdasági tekintetben baloldali volt.

A jelenlegi helyzet Jelcinék erőteljes jobbratolódásának következtében radikálisan megváltozott. Sőt, ma már azt is állíthatom, hogy Jelcin kulturális programját tekintve is nacionalista, politikai értelemben jobboldalivá vált, miközben gazdasági értékrendje továbbra is jobboldali maradt. Ennek következtében gyökeresen átrendeződtek a politikai erőviszonyok. Az az ellenzék, amely korábban egységesen állt szemben az uralkodó elittel, mára megosztottá vált. A nacionalisták egy része, mégpedig az a része, amelyik pozitívan viszonyult a nemzeti kapitalizmus perspektívájához, elvesztette Jelcin-ellenességének ideológiai alapját. Mindez jól látható bizonyos Duma-beli csoportok magatartásának változásán: a Zsirinovszkij-frakció például együttműködik gazdasági téren a nyugatosító liberálisokkal.

Kapcsolatba hozható-e ezzel az új helyzettel a neofasizmus oroszországi fölbukkanása?

Ennek hátterében mélyebb és globálisabb tendenciák húzódnak meg, mintsem a jelcini rezsim átváltozása. A XX. században az ideológiák bősége ellenére csak három olyan ideológiai teljesítmény született, amely képesnek bizonyult szociális és politikai értelemben bizonyos sikereket fölmutatni, és többé-kevésbé hatékonyan megszervezni az államot. A Nyugat liberális demokrata modellje a kommunista és a fasiszta modell. Csak a liberalizmus, a kommunizmus és a fasizmus tudta bizonyítani életképességét.

A kommunizmus modellje Oroszországban nem kimerítette lehetőségeit, hanem lejáratta magát. Szó sincs itt semmiféle összeesküvésről. Kudarca nem a vele ellenséges antikommunista erők műve: egyszerűen magából a kommunizmusból következett a vég. A ’91 augusztusától ’93 októberéig tartó liberális demokrata ideológia uralmának rövid korszaka viszont rendkívül népszerűtlennek bizonyult, és nyilvánvalóvá tette e doktrína oroszországi alkalmatlanságát. Hogy ennek mi volt az oka, a liberális reformokat irányítók elképesztő felkészületlensége, avagy objektív körülmények játszottak ebben közre, itt most nem részletezem. Azt azonban állíthatom, hogy a liberális demokrata modell ugyanolyan mértékben lejáratta magát, mint a korábbi kommunista. A liberális modellel kapcsolják ugyanis össze az oroszországi reformok valamennyi negatív következményét. És akkor mi marad? Tisztán logikailag nem marad más, mint a fasizmus. Ez nem valamiféle emberi elhatározás, kívánság, avagy kétségbeesés eredménye. Egész egyszerűen csak egyetlen olyan többé-kevésbé hatékony ideológia maradt, amit még nem próbáltak ki Oroszországban – és ez a fasizmus.

Az orosz társadalom fasizmus felé haladása konkrét fejlemény, nem véletlen jelenség, nem propaganda következménye, és nem is marginális neonáci ifjúsági csoportok fellépésének eredménye. Az orosz társadalom szükségszerűen tart a fasizmus – mint a XX. század többé-kevésbé hatékony ideológiáinak egyike – felé. Ez objektív folyamat.

Mennyiben lesz más az orosz fasizmus, mint a német, az olasz, a spanyol?

Ahogy a német fasizmus különbözött az olasztól, ahogy a liberális demokráciáknak számos variánsa ismert, ahogy más volt a szocializmus Kínában, Albániában vagy az egykori Szovjetunióban, ugyanúgy az orosz fasizmus is egyedi és felettébb összetett jelenség lesz. Mivel a különféle fasizmusokban jelentős szerep jutott a nemzeti tradícióknak, és mert az orosz nemzeti hagyományok eleve egyetlen más nép hagyományaihoz sem hasonlítanak, már csak ezért is más, sajátos lesz az orosz fasiszta társadalom és az itt formálódó fasiszta ideológia. Az orosz fasizmusról ma még csak mint rendkívül tágan értelmezett tendenciáról beszélhetünk. Egy rendkívül széles ideológiai spektrumot kell értenünk alatta: a feltételesen szélsőjobboldalinak nevezett reakciós, monarchopravoszláv változattól egészen a nemzeti bolsevizmusig, a baloldali fasizmusig, ahol a radikális nacionalizmus együtt jelentkezik a szociális követelésekkel, a szocialista, sőt kommunista tézisekkel. A kommunizmus gyökerei Oroszországban kétségtelenül rendkívül mélyek. Ám az ezt felvállaló politikai hagyomány olyannyira kompromittálódott, hogy aligha várható az egalitárius vonzalmak neokommunista mozgalomban történő közvetlen és nyílt kifejeződése. Annál valószínűbb viszont, hogy az orosz társadalom kommunisztikus vonzalmai, a társadalmi igazságosság iránti vágya a baloldali fasizmus, a szociális fasizmus révén manifesztálódik. Arra a fasizmusra gondolok itt, amely nem realizálódott sem Olaszországban, sem Németországban, legfeljebb csak mint korai tendencia létezett. Ilyennek tekintem a németországi „konzervatív forradalom” szellemi jelenségét, Olaszországban a korai Mussolini anarchoszocialista nézeteit és a késői salói köztársaság bizonyos vonásait. Oroszországban a fasizmus elkerülhetetlen, ám formáját tekintve mélyen nemzeti és sajátos lesz. Még nem dőlt el, hogy jobboldali fasizmus lesz-e, vagyis olyasféle képződmény, mint a „francoizmus”. Egyébként a Jelcin-rezsim, jelenlegi alakjában, egyre jobban hasonlít a „francoizmusra”. De az is lehet, hogy az oroszországi fasizmus baloldali, forradalmi, nonkonformista lesz, tele anarchista, szocialista, eszer és nemzeti bolsevik vonásokkal. Bárhogyan is alakuljon, egy dolog már ma is biztos: századunk másik két nagy ideológiája, a liberalizmus és a szocializmus Oroszországban jó időre marginalizálódott.

Elegendő-e a fasizmus oroszországi elkerülhetetlenségének bizonyításához a fenti eszmefuttatás kizárásos módszere? Egy olyan történelmi tapasztalatokat megélt országban, mint az egykori Szovjetunió, vonzódhat-e a lakosság tömegesen a fasizmus politikai programjához?

Igen, vonzódhat. Zsirinovszkij választási sikere bizonyította, hogy az a fajta propagandatrükk, amellyel Zsirinovszkijt fasisztaként próbálták lejáratni, visszafelé sült el. A „Jönnek a fasiszták!”-féle sugallat, nem keltett rémületet. Ennek oka meglehetősen összetett. Az okok közt az első – úgy gondolom – az oroszok nemzeti megalázottsága: mindaz, amit kénytelenek voltak elszenvedni a Szovjetunió széthullása nyomán. A választási eredményekben egyfajta erkölcsi önrehabilitáció akarata jutott kifejeződésre. Ez persze a nacionalizmus megnyilatkozásának szélsőséges formája, sőt valódi sovinizmus volt. Vélekedjünk bárhogy is a dologról, a tény tény marad: az orosz sovinizmus politikai életünk legfontosabb tényezőjévé válik. Emlékszem, hogy a Megváltó Krisztus-székesegyház helyreállításának tervét elsőként a szélsőjobboldali, parafasiszta Pamjaty vetette föl. Manapság pedig már Luzskov, a moszkvai polgármester is egyetért a tervvel, sőt a székesegyház helyreállítása állami program. Az emberek valamiféle megoldást keresnek szociális nyomorúságukra. A kommunizmus lejáratta magát. Mihez fordulhatnak akkor hát az oroszok? A legegyszerűbb szociális követelésekkel a fasiszták állnak elő: harc a kamatok, a kapitalizmus, a tőkenövekedés és a burzsoázia ellen. És hozzá a már említett nacionalista felhang. A fiatalokat vonzza az a nosztalgikus esztétika, amit a fasizmus állandó tagadása hív elő. Az orosz liberálisok mértéktelen kritikájukkal maguk is hozzájárulnak a fasizmus esztétizálásához.

Nem kelt-e félelmet a fasizmus represszív jellege?

Tisztán logikai szempontból az oroszoknak nincs okuk félni az orosz fasizmustól, merthogy ez az ő rendszerük, ha tetszik: diktatúrájuk lesz. Mármint azoké, akik ideológiai, etnikai és nemzeti jegyeik alapján az oroszok közé soroltatnak. Más kérdés a nemzeti kisebbségek esete, akik persze tartanak egy ilyen jövőtől. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy az orosz fasizmus totalitárius, avagy diktatórikus lesz. Fogalmazzunk úgy, hogy ez egyelőre még vita tárgya. Tapasztalhattuk, hogy a kommunizmus szélsőségesen diktatórikus volt, azt is láthattuk, hogyan lövetett a liberális Jelcin ’93 októberében ártatlan gyerekekre, idősekre és asszonyokra. Ez borzalmas bűntett volt. Konkrét és valóságos gaztett. Az orosz fasizmus viszont még semmit sem követett el. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem is fog elkövetni. Ezt nehéz lenne előre eldönteni. Ám az is meglehet, hogy nem lesz represszív: szerintem létezik a totalitarizmusnak demokratikus formája is. A jelenlegi jelcini rezsim viszonya a jogi normákhoz, az állampolgári jogok érvényesülésének garantálásához kimeríti mindazon jellemzőket, ami alapján azt akár még totalitáriusnak is tarthatjuk. Azt sem téveszthetjük ugyanakkor szem elől, hogy az oroszok általában vonzódnak a rendhez. Készek áldozatot hozni az igazságosság érvényre jutásáért, miközben hagyományosan alávetik magukat a tekintélyelvű uralomnak. Most, demokrácia ide vagy oda, megint csak autoriter kormányzat van hatalmon. Úgyhogy egy nacionalista fordulat esetén sem kizárt ez a fajta folytonosság. Hozzászoktunk már.

Mire számíthat a külvilág egy esetleges oroszországi fasiszta fordulat esetén?

Nehéz ezt előre látni. Valószínűleg elzárkózást, autarkiát fog eredményezni. Egyébként is az Oroszországon kívüli világ stabilitása messze van az ideálistól. Huntington elhíresült tanulmányában (The clash of civilizations?) azt állítja, hogy a világban mindinkább nemzeti kulturális blokkok képződnek, mégpedig olyanok, amelyek képtelenek elfogadni egymás civilizációs előfeltételeit. Szerintem a fasizmus oroszországi hatalomra kerülése minden bizonnyal szorosabbá teszi Oroszország és az iszlám világ kapcsolatait. Meglehet, egy fasiszta Oroszország sokkal közelebb állna a fejlődő országok népes táborához, de legalábbis annak iszlám részéhez, mint a jelenlegi rezsim. Nem elképzelhetetlen az sem, hogy az amerikai befolyás alól szabadulni igyekvő Japán egy civilizált orosz fasizmussal megtalálná a közös hangot. De potenciális szövetséges lehet Németország is. Egy fasiszta orosz állam nemzetközi kapcsolatai nem feltétlenül fognak beszűkülni, bár feltétlen szembenállás képződne Amerikával és Nyugat-Európával. Amerika és Nyugat-Európa azonban még nem az egész világ.

• Külföld