Skip to main content

Elszabott díjszabás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Dráguló gyógyszerek


Az idézőjel nem elírás. A gyógyszerért nem árat fizetünk, hanem térítési díjat, a költségvetés sem „támogat”, amikor kiadásként könyveli el a térítési díj és a forgalmazás költségeivel növelt termelői ár különbözetét. Mindez ugyanis része a társadalombiztosításnak, akárcsak a kórházi ellátás vagy a táppénz. Levonják bérünkből a 43 százalék társadalombiztosítási (tb-) járulékot, de nem tudjuk, mennyire ésszerű, illetve miért gazdaságtalan a biztosítás, amit ezáltal „megkötünk”.

Kérdés, hogy elég-e ez a 43 százalék, fedezik-e a tb-díjakból származó bevételek a kiadásokat. Állítólag nem, bár a befizetésekből képződő alapokat a költségvetés már többször jócskán megcsapolta. Más országokban sem több a tb-járulék, igaz, ott magasabbak a bérek. Nálunk viszont a bruttó keresetek után fizetik a 43 százalékot, melyek úgy nőnek az inflációval, hogy egyre több bennük az adó és egyre kevesebb a reálbér. Az is kérdéses, miért éppen a gyógyszerkiadások nem fedezhetők. Annyit tudunk csupán, amit az Országgyűlés mondott ki: hogy a társadalombiztosítás kiadásai között a gyógyszerek, gyógyászati segédeszközök harmincmilliárdos nagyságrenddel szerepelnek. És mivel manapság mindent faragni illik, ami lakossági „juttatás”, természetesen a gyógyszerkiadásokat is faragják. Ezért az „áremelés”.

A gyógyszerkiadások több okból is nőhetnek. Az egyik ok a termelői ár emelkedése, többek között a forintleértékelés miatt. Így ha több dollárt nem is, de több forintot kap a gyár exportjáért, márpedig a gyógyszergyárak termelésük 58 százalékát exportálják. Viszont nő a különbség az exportár és a hazai ár között. Ezzel indokolni lehet az áremelést. A forintleértékelés az importárakat is növeli, nőnek – nominálisan! – a bérköltségek és velük együtt a tb-járulék; ugyanakkor a gyárak inflációs nyeresége is gyarapszik, hogy legalább több adót lehessen befizetni. Az infláció a költségvetés bevételeit is, de kiadásait is növeli. Ezt pedig – mert egyszerűbb, mint a magas érdekeket sértő szerkezetátalakítás és intézményirendszer-változtatás – minél nagyobb hányadban szeretnék a lakosságra továbbhárítani. Például a gyógyszerek térítési díjának emelésével. Hogy végül is kinek mibe kerülnek a gyógyszerek, azt elég nehéz megállapítani. Különösen, ha a belföldi termelői árakból indulunk ki, melyek hivatalos árfolyamon számolva a világpiaci ár felét sem érik el.

Csakhogy amíg a gyógyszerek termelői árát meghatározzák, sok minden történik. Például a gyógyszergyárak termelési adót meg nyereségadót fizetnek a költségvetésnek. Ez 1989-ben 3,5 milliárd forint volt, majdnem annyi, mint a lakosság által fizetett térítési díj. A gyógyszeripar ez ideig exportjának majd’ felét rubelért adta el, nem is rosszul, kilencforintnyi ráfordításért kapott egy rubelt. A költségvetés ezt nem nézhette tétlenül, kivetett egy 30 százalékos különadót. Ez az összeg 1989-ben 4,5 milliárdot tett ki, és már meg sem jelent a gyógyszeripar mérlegeiben, mert a gyárak költségként könyvelték el. De nem jelent meg a költségvetés gyógyszer-kiegészítési kiadásait csökkentő tételként sem.

Ez évben a pénzügyminiszter szent esküt tett, hogy, mivel áttérünk a dollárelszámolásra, megszünteti ezt az adósarcot. Ha valóban megszünteti, a gyógyszergyárak még csökkenő keleti export esetén is jelentős nyereségtöbbletre tehetnek szert. Annyi biztos, hogy a gyógyszerexport, akár ide megy, akár oda megy, nagyon kedvező, és bár a belföldi árak valóban alacsonyak az importárakhoz képest, emiatt még nem kell feltétlenül emelni a belföldi árakat. A gyógyszeripar érdeke a belföldi piac megtartása. Meg is lehetne fordítani tehát az érvelést: a gyógyszeripar külföldi versenyképessége miatt – lehetne mondani – a belföldi árak viszonylag alacsony szinten tarthatók. A gyógyszeripar ugyanis az eddigi nyomott árak mellett, termelésének 42 százalékát értékesítve, belföldön érte el nyeresége egyharmadát. Már amennyiben hinni lehet a kalkulációknak: hiszen az adott termékre kalkulált nyereség attól is függ, hogy mennyi közvetett költséget, általános rezsit terhelnek rá, ami többé-kevésbé elhatározás kérdése.

Minden kedvező adottsága ellenére gyógyszeriparunk is szerkezetváltásra, korszerűsítésre szorul. Így nem nélkülözheti a külföldi tőkét, amely kedvezővé teheti a nem lebecsülendő magyar szellemi tőke és kutatási eredmények exportját is. Szakmai vélemények szerint e tekintetben már egy 20 százalék körüli külföldi tőkerészesedés is jótékony hatást fejthetne ki. Ám a gyógyszergyárak mégis nagyobb külföldi tőkerészesedésre törekszenek, amire az is sarkallja őket, hogy jelenleg a Vagyonügynökség elvonja a külföldi tőkebefektetés 80 százalékát, és csak a maradék 20 százalékot hagyja meg a gyárban működőtőkeként. Azaz a privatizáció szabályozása terén (is!) feláldozzuk a jövő hozamait a pillanatnyi költségvetési érdekekért.

Hozzájárul a gyógyszerforgalmazás is a társadalombiztosítás egyre növekvő költségeihez. A gyógyszerek több lépcsőn át jutnak el a patikáig, mint kellene. És persze minden lépcsőnek költsége van, ami „támogatási” igényként jelenik meg. A patikák privatizálása a beszerzés rugalmasságát is növelné, kevesebb lenne feltehetően a hiánycikk is, a felesleges költség is. Valaha a Török-patika közvetlenül vásárolt a gyáraktól, importőröktől, maga állította elő a Fo-No (Formule Normale) gyógyszereket, és csak akkor vette igénybe a nagykereskedelmet, ha ez megérte neki.

A társadalombiztosítás gyógyszerkiadásainak elemzésekor tehát nem elég a termelői ár és a térítési díj eltéréséből kiindulni, sopánkodni az egyre növekvő kiadások miatt, és a lakosságra hárítani a többletdeficitet. Azt is nézni kellene, hogy milyen korábbi elvonások drágítják a termelői árat, hogyan számolják ki az egyes gyógyszerek kalkulációja során a nyereséget és a költségeket, milyen módon csökkenthetők a forgalmazás költségei. Továbbá elemezni kellene, hogyan alakulnak a társadalombiztosítás bevételei és elosztásuk. Akkor talán kiderülne, hogy a gyógyszerkiadások – és persze a gyógyszer-„árak” – egyebek között a pazarlás miatt is emelkednek.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon