Az idézőjel nem elírás. A gyógyszerért nem árat fizetünk, hanem térítési díjat, a költségvetés sem „támogat”, amikor kiadásként könyveli el a térítési díj és a forgalmazás költségeivel növelt termelői ár különbözetét. Mindez ugyanis része a társadalombiztosításnak, akárcsak a kórházi ellátás vagy a táppénz. Levonják bérünkből a 43 százalék társadalombiztosítási (tb-) járulékot, de nem tudjuk, mennyire ésszerű, illetve miért gazdaságtalan a biztosítás, amit ezáltal „megkötünk”.
Kérdés, hogy elég-e ez a 43 százalék, fedezik-e a tb-díjakból származó bevételek a kiadásokat. Állítólag nem, bár a befizetésekből képződő alapokat a költségvetés már többször jócskán megcsapolta. Más országokban sem több a tb-járulék, igaz, ott magasabbak a bérek. Nálunk viszont a bruttó keresetek után fizetik a 43 százalékot, melyek úgy nőnek az inflációval, hogy egyre több bennük az adó és egyre kevesebb a reálbér. Az is kérdéses, miért éppen a gyógyszerkiadások nem fedezhetők. Annyit tudunk csupán, amit az Országgyűlés mondott ki: hogy a társadalombiztosítás kiadásai között a gyógyszerek, gyógyászati segédeszközök harmincmilliárdos nagyságrenddel szerepelnek. És mivel manapság mindent faragni illik, ami lakossági „juttatás”, természetesen a gyógyszerkiadásokat is faragják. Ezért az „áremelés”.
A gyógyszerkiadások több okból is nőhetnek. Az egyik ok a termelői ár emelkedése, többek között a forintleértékelés miatt. Így ha több dollárt nem is, de több forintot kap a gyár exportjáért, márpedig a gyógyszergyárak termelésük 58 százalékát exportálják. Viszont nő a különbség az exportár és a hazai ár között. Ezzel indokolni lehet az áremelést. A forintleértékelés az importárakat is növeli, nőnek – nominálisan! – a bérköltségek és velük együtt a tb-járulék; ugyanakkor a gyárak inflációs nyeresége is gyarapszik, hogy legalább több adót lehessen befizetni. Az infláció a költségvetés bevételeit is, de kiadásait is növeli. Ezt pedig – mert egyszerűbb, mint a magas érdekeket sértő szerkezetátalakítás és intézményirendszer-változtatás – minél nagyobb hányadban szeretnék a lakosságra továbbhárítani. Például a gyógyszerek térítési díjának emelésével. Hogy végül is kinek mibe kerülnek a gyógyszerek, azt elég nehéz megállapítani. Különösen, ha a belföldi termelői árakból indulunk ki, melyek hivatalos árfolyamon számolva a világpiaci ár felét sem érik el.
Csakhogy amíg a gyógyszerek termelői árát meghatározzák, sok minden történik. Például a gyógyszergyárak termelési adót meg nyereségadót fizetnek a költségvetésnek. Ez 1989-ben 3,5 milliárd forint volt, majdnem annyi, mint a lakosság által fizetett térítési díj. A gyógyszeripar ez ideig exportjának majd’ felét rubelért adta el, nem is rosszul, kilencforintnyi ráfordításért kapott egy rubelt. A költségvetés ezt nem nézhette tétlenül, kivetett egy 30 százalékos különadót. Ez az összeg 1989-ben 4,5 milliárdot tett ki, és már meg sem jelent a gyógyszeripar mérlegeiben, mert a gyárak költségként könyvelték el. De nem jelent meg a költségvetés gyógyszer-kiegészítési kiadásait csökkentő tételként sem.
Ez évben a pénzügyminiszter szent esküt tett, hogy, mivel áttérünk a dollárelszámolásra, megszünteti ezt az adósarcot. Ha valóban megszünteti, a gyógyszergyárak még csökkenő keleti export esetén is jelentős nyereségtöbbletre tehetnek szert. Annyi biztos, hogy a gyógyszerexport, akár ide megy, akár oda megy, nagyon kedvező, és bár a belföldi árak valóban alacsonyak az importárakhoz képest, emiatt még nem kell feltétlenül emelni a belföldi árakat. A gyógyszeripar érdeke a belföldi piac megtartása. Meg is lehetne fordítani tehát az érvelést: a gyógyszeripar külföldi versenyképessége miatt – lehetne mondani – a belföldi árak viszonylag alacsony szinten tarthatók. A gyógyszeripar ugyanis az eddigi nyomott árak mellett, termelésének 42 százalékát értékesítve, belföldön érte el nyeresége egyharmadát. Már amennyiben hinni lehet a kalkulációknak: hiszen az adott termékre kalkulált nyereség attól is függ, hogy mennyi közvetett költséget, általános rezsit terhelnek rá, ami többé-kevésbé elhatározás kérdése.
Minden kedvező adottsága ellenére gyógyszeriparunk is szerkezetváltásra, korszerűsítésre szorul. Így nem nélkülözheti a külföldi tőkét, amely kedvezővé teheti a nem lebecsülendő magyar szellemi tőke és kutatási eredmények exportját is. Szakmai vélemények szerint e tekintetben már egy 20 százalék körüli külföldi tőkerészesedés is jótékony hatást fejthetne ki. Ám a gyógyszergyárak mégis nagyobb külföldi tőkerészesedésre törekszenek, amire az is sarkallja őket, hogy jelenleg a Vagyonügynökség elvonja a külföldi tőkebefektetés 80 százalékát, és csak a maradék 20 százalékot hagyja meg a gyárban működőtőkeként. Azaz a privatizáció szabályozása terén (is!) feláldozzuk a jövő hozamait a pillanatnyi költségvetési érdekekért.
Hozzájárul a gyógyszerforgalmazás is a társadalombiztosítás egyre növekvő költségeihez. A gyógyszerek több lépcsőn át jutnak el a patikáig, mint kellene. És persze minden lépcsőnek költsége van, ami „támogatási” igényként jelenik meg. A patikák privatizálása a beszerzés rugalmasságát is növelné, kevesebb lenne feltehetően a hiánycikk is, a felesleges költség is. Valaha a Török-patika közvetlenül vásárolt a gyáraktól, importőröktől, maga állította elő a Fo-No (Formule Normale) gyógyszereket, és csak akkor vette igénybe a nagykereskedelmet, ha ez megérte neki.
A társadalombiztosítás gyógyszerkiadásainak elemzésekor tehát nem elég a termelői ár és a térítési díj eltéréséből kiindulni, sopánkodni az egyre növekvő kiadások miatt, és a lakosságra hárítani a többletdeficitet. Azt is nézni kellene, hogy milyen korábbi elvonások drágítják a termelői árat, hogyan számolják ki az egyes gyógyszerek kalkulációja során a nyereséget és a költségeket, milyen módon csökkenthetők a forgalmazás költségei. Továbbá elemezni kellene, hogyan alakulnak a társadalombiztosítás bevételei és elosztásuk. Akkor talán kiderülne, hogy a gyógyszerkiadások – és persze a gyógyszer-„árak” – egyebek között a pazarlás miatt is emelkednek.
- gazdaság [6]