Nánay István

Nyomtatóbarát változat

Egyedülálló intézmény volt az 1957-ben létrehozott Egyetemi Színpad. A másság adta egyedülállóságát. Más volt, mint egy művelődési ház, más, mint egy mozi, színház vagy klub, de e funkciók együtt voltak meg benne. Abban az időben vált fontossá, amikor a kultúrpolitika közeledett az értelmiséghez, nyitottabbá vált a nyugati kultúra értékeire.

Az Egyetemi Színpad érzékenyen reagált a változásokra, és az elsők között volt, akik kihasználták ezt az ideológiai lazítást. Mindaz, ami a kulturális élet különböző szektoraiban elkülönülten valósulhatott meg, az Egyetemi Színpadon együtt, egymást erősítve volt látható, hallható. A különböző műsorok is rímeltek egymásra, de voltak olyan programok is, amelyekben az egyes művészeti ágak, műfajok együtt jelentek meg. Az Élő újság olyan műsor volt, amelyben gyakran az éjszakába nyúlóan próbáltak körüljárni egy-egy témát, s beszélgetések, filmvetítések, irodalmi művek és színi jelenetek, képzőművészeti alkotások, zeneművek bemutatása váltogatta egymást. Alighanem korszakos jelentőségű volt például a happeningest, résztvevőit később, amikor a kultúrpolitika ismét bemerevedett, egytől egyig elhallgattatták. De mi, akik részesei lehettünk ennek a műsornak, nemcsak egy műfaj sajátosságaival ismerkedhettünk meg, nemcsak a művészetszemléletünk lett gazdagabb, de később is számon tartottuk azokat, akiket a rendszer nemkívánatosnak ítélt, s így automatikusan alakult ki a második művészet és nyilvánosság szimpatizáns tábora.

A fénykor a hatvanas évekre esett. Ekkor futott fel s lett egy korosztály életérzésének kifejezője a három nagy zenekar, az Illés, az Omega és a Metró. Az Egyetemi Színpad koncertteremmé vált, rendszeresen itt játszottak e zenekarok. De a beat jól megfért a költészettel, jórészt ugyanaz a közönség látogatta a koncerteket és a versműsorokat, de a színpad egyéb rendezvényeit is.

Az Egyetemi Színpad adott helyet a Surányi Ibolya által vezetett egyetemi szavalókörnek, irodalmi színpadnak, amely klasszikus és modern költői esteket tartott, s csírája volt az Universitas együttesnek is. A körhöz számos hivatásos művész is kötődött, Berek Kati, Csernus Mariann, Kohut Magda több műsor, például az akkor nagy hatású Jannisz Ritszosz-est közreműködői voltak. Vagy Latinovits Zoltán, aki egy időben állandó vendége volt az Egyetemi Színpadnak, egyszerű közreműködőként és önálló estekkel egyaránt. Egyáltalán: az önálló költészeti estek újabb kori hulláma is innen indult el. Mensáros László itt mutatta be a példát adó XX. század című háromtételes műsorát, s hosszú évekig itt nevelte nézőit egy korszerű, eszköztelen, a gondolatokra koncentráló versmondásra és értelmezésre. Mennyire más volt Latinovits József Attila-estje! Vagy a Mezei Máriával és Cserhalmi Annával készített Ady–József Attila–Nagy László-műsora! Csupa sistergés, sebzettség, indulat, kitárulkozó s mégis szemérmes érzelem. S Mensáros és Latinovits nyomdokain megszólaltak a fiatalok. Fodor Tamás, Sólyom Katalin, Bálint András, Márai Enikő, Madaras József s a többiek, akik főleg már a mai költőket szólaltatták meg.

S egy egészen más műfaj: a film. Az Egyetemi Színpad vetítésein ismerhettük meg a francia új hullám, Fellini, Antonioni, Bergman, Buñuel, Wajda filmjeit csakúgy, mint a cseh új hullámot, a lengyel, a szovjet filmművészet legújabb termését. Ugyanakkor filmművészeti alapokat adtak az orosz, francia, német, amerikai, olasz filmművészeti sorozatok. Egyszerre lehetett múltban és jelenben gondolkodni, otthon voltunk a filmkészítés rejtelmeiben s a stílusok, alkotók egymásra hatásában, egységében tudtuk szemlélni egy művészeti ág produktumait. S ebbe az egységbe természetesen beletartozott a magyar film is, amely a hatvanas években szintén fénykorát élte. A Jancsó-, Kovács András-, Fábri-, Gaál-filmeknek két premierje volt: egy díszbemutató és az egyetemi színpadi; a vetítéseket órákon át tartó viták követték. A Balázs Béla Stúdió állandó bemutatkozási fóruma is az Egyetemi Színpad volt, s részben ennek inspirációjára kezdett dolgozni az egyetemi amatőr filmklub, amely számos kiemelkedő művészt indított útjára (például Jeles Andrást), és számos rangos filmet készített (például Péterfi András munkái).

De szívemhez legközelebb az Universitas együttes állt. Előadásainak kezdetben nézője, később közreműködője is voltam. Amit ma a színházról tudok, annak jó részét ott tanultam meg a gyakorlatban. Olyan tanítóktól, mint Mezei Éva és Ruszt József.

Az Universitas 1961-ben tartotta első előadását, Euripidész Alkesztiszét. Olyan művet mutatott be tehát, amelyre évek, évtizedek óta hivatásos színház nem mert vállalkozni. Ez az attitűd később is jellemezte az együttes műsorát, csupa méltatlanul elfeledett vagy valamilyen okból tiltott, nem javasolt darabot játszott. Olyanokat, amelyektől a hivatásosok vagy a hivatalosság rosszallása miatt féltek, vagy kísérletező képességük hiányában ódzkodtak. Mezei Éva, Dobai Vilmos és Ruszt József rendezők alakították ki az együttes sajátos diákszínjátszó stílusát. Ennek legpregnánsabb megjelenése a Karnyóné volt, amely számos külföldi fesztiválon is kiemelkedő sikert aratott. A legnagyobb hatással az Universitasra és az egész magyar színjátszás akkori állapotára Ruszt József munkássága volt. Többek között ő volt a kegyetlen színház első közvetítője, Grotowski színházi módszere közvetlenül is megjelent Halász Péter A pokol nyolcadik köre című, itthon is, külföldön is elismert előadásában.

Ellenszínház lett tehát az Universitas. Mást és másképpen játszott, mint a profik. Ki is vívta a hivatásos színháziak haragját, s ahogy egyre színvonalasabbak lettek az Universitas-produkciók, úgy erősödött meg az Egyetemi Színpad elleni támadás. A tizen-huszonéves nézők jelentős része elfordult az egyre konzervatívabbá váló pesti hivatásos színháztól, s az Universitashoz pártolt. Ez megbocsájthatatlan bűn volt. Mindezt tetézte azt, hogy az Universitas együttes volt az első magyar színházi csoport, amely kijutott külföldre, s a különböző fesztiválokon sikert sikerre halmozott. Mindeközben közvetítője lett azoknak a művészi újításoknak, amelyekkel külföldön találkozott, tehát játékstílusa, színházi szemlélete modernné vált; még tovább nőtt a szakadék a kétféle színháztípus között. S mivel az Universitas mellett másutt is egyre számottevőbbé váltak az egyetemi és amatőr színházak, amelyek a színházi megújulás és a „bomlasztás” műhelyei voltak, érthető, ha a hivatalos szervek a hivatásos színháziak támogatásával mindenáron el akarták söpörni az Universitast és az egyetemi színpadokat. 1969-ben mondvacsinált ürügyekkel lehetetlenné tették az Universitas működését, az együttes alapító tagjai szétszéledtek, véget ért a fénykor. Pedig az amatőrökből az évek során művészi tekintetben profi társulat jött létre, amely a világ más pontjain magától értetődően válhatott volna tényleges, állandó színházzá. Itt ez elképzelhetetlen volt. Sólyom Kati, Hetényi Pál, Kristóf Tibor, Fodor Tamás, Jordán Tamás hivatásos színészek lettek; Adamis Anna slágerszövegíró, többen a kulturális élet különböző szféráiban találták meg a helyüket (Érdi Sándor, Csaplár Kati, Soóky Andrea, Vágó Péter, Fodor Géza, Székely András stb.). Halász Péter önálló társulatot alapított, amely a hatóságok vegzálása miatt először beszorult egy lakásba és szobaszínházként működött, majd emigrált, s Amerikában lett híres (Squat Theatre).

A ruszti színházat megpróbálta továbbvinni a tanítvány, Katona Imre, s 1971–73-ban még Ruszt is rendezhetett néhány előadást (Passió magyar versekben, A befalazott asszony, Arisztophanész madarai), de régi rangját már nem tudta visszaszerezni az együttes. Időnként még voltak jó előadásai, de azt az erjesztő, irányadó funkcióját, amely a hatvanas években jellemezte, már nem tudta betölteni.

Az Egyetemi Színpad az egyre romló gazdasági és ideológiai körülmények között a hetvenes-nyolcvanas években is fontos feladatot töltött be – mindenekelőtt az egyetemen belül. Ha úgy tetszik, annak a hivatásának tett eleget, amelynek normális körülmények között egy egyetemi színpadnak eleget kell tenni. S most ettől a hivatásteljesítéstől fosztják meg az Egyetemi Színpadot. Ismét fontosabb a politika a kultúránál, megint a hosszú távú célok szenvednek hátrányt a pillanatnyi politikai érdekek miatt. Nem vitatom a piaristák normális működési feltételeik megteremtéséért tett erőfeszítéseinek jogosságát, de miért értékek pusztítása árán akarnak teret nyerni?

• Kultúra