Skip to main content

A régi-új modell

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Az Egyetemi Színpad múltja, jelene, jövője


Történelmi és morális megfontolásból vissza kell adni a piaristáknak kápolnájukat – állt abban a levélben, melyet az egyetem vezetősége „föntről” kapott, és amely megpecsételte az Egyetemi Színpad sorsát. A vezetőségnek ezután sok választása nem volt: rövid töprengés után magukévá tették a történelmi és morális megfontolásokat, és úgy döntöttek, a bölcsészkar épületében valóban elengedhetetlenül szükséges egy római katolikus kápolna létesítése. Tették ezt annál is könnyebben, hiszen az elmúlt negyven évben különleges érzékenységgel viseltettek a keresztény értékek és a morális megfontolások iránt.

Történhetett volna mindez másképpen is. Az egyetem vezetősége dönthetett volna úgy is, hogy – jóllehet, rendhagyó módon – ezúttal az egyetem érdekeit képviseli. Viselkedhetett volna a vezetőség a hatalomtól független autonóm szervezetként is, hiszen ez lenne a dolga, ezért kapja a fizetését. Elhatározhatták volna, hogy tájékoztatja az érintetteket – a tanárokat, a hallgatókat, a színpad dolgozóit –, hogy azoknak ne folyosói pletykákból kelljen értesülniük az ügyről.

Horribile dictu előfordulhatott volna az is, hogy az egyetemi polgárság érdek-képviseleti szerveit bevonva, közösen alakítanak ki egy stratégiát, és a vezetőség ennek alapján tárgyal a piaristákkal. Végezetül kérhette volna, hogy ha már a hatalom szíveskedett egy tollvonással elvenni az egyetem eddigi színházát, akkor méltóztasson gondoskodni egy másikról. Történelmi és morális megfontolásból…

Mindez persze nem így, hanem a régi, bevált módszer szerint történt: a hatalom hatalomként, az egyetem vezetősége szervilis Fejbólintó Jánosként viselkedett. Így jött létre az a nagyszerű konstelláció, hogy az egyetemnek nincs színháza, a Piarista Gimnáziumnak viszont lesz kápolnája, a gimnáziumtól több kilométer távolságban lévő bölcsészkari épületben. Hírlik ugyan, hogy az egyetem Szerb utcai épületében az egyik előadóteremből a jövőben kialakítanak egy kisebb színháztermet, de hogy az ehhez szükséges, legszerényebb becslések szerint is négy-ötmillió forintot hogyan fogják előteremteni az egyetem szűkös költségvetéséből, azt senki nem tudja.

A piaristák stratégiája egyébként érthető. Ők hosszú távon – jogosan – a bölcsészkar egész épületét szeretnék visszakapni. A jelenlegi cseppfolyós politikai viszonyok közepette, számukra rendkívül fontos, hogy minél előbb megvethessék lábukat az épületben. De miért van az, hogy ma Magyarországon egy jogsértést csak egy újabb jogsértéssel lehet orvosolni?

S végezetül egy Rajk Lászlótól kölcsönzött találós kérdés, amely talán segít megvilágítani néhányat azokból a bizonyos történelmi és morális megfontolásokból: Ki az a vezető politikus ma Magyarországon, aki annak idején a Piarista Gimnáziumban végzett?












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon