–kozák–

Nyomtatóbarát változat

Most itten arról van szó, hogy Istennek tetsző cselekedet-e az Egyetemi Színpadot kápolnává visszaalakítani, vagy éppen ellenkezőleg. Mert tudniilik annak idején, amikor a Piarista Gimnáziumból Eötvös Loránd Tudományegyetemet csináltak, természetszerű volt (már amennyire a dolgok akkor természetszerűek lehettek), hogy kápolna nem lesz az egyetemen. Lett azonban – ha nem is azonnal – kulturális létesítmény: az Egyetemi Színpad. Generációk alapélményét nyújtó kulturális bázis, színház, mozi, koncertterem, meg ami még belefér egy ilyen intézmény profiljába, ahogy akkortájt mondották. Akkortájt ugyanis az intézményeknek profiljuk volt, de az Egyetemi Színpad éppen attól különbözött minden más tisztességes kádárista intézménytől, hogy nem volt profilja, illetve ami volt, azt nem illett kimondani, mert ez a profil a fellazítás, a kulturális fellazítás profilja volt.

Sok mindent túlélt az Egyetemi Színpad. Túlélte Rózsa Zoltánt, aki 1968-ban, az Universitas együttes fénykorában érezte úgy, hogy a nagy, felfelé ívelő szakasz igazgatóját, Petur Istvánt ki kell túrnia akkor sem, ma sem túl szalonképes ideológiai fegyverekkel.

Túlélte a mindenkori kulturális tárca mindenkori korifeusainak beavatkozásait és félelmeit, a Genet-bemutatót, Perneczky Géza és Bíró Yvette képzőművészeti és filmtörténeti előadásait. Otthont adott ének-, zene- és tánckarnak, színházi együttesnek.

De mi történt most, hogy nagy hirtelen, az egyetemen belül idegen testként, újra kápolna lesz a kápolna? S milyen megfontolások vezették a döntéshozókat, hogy a vallásilag vegyes összetételű – katolikus, protestáns, zsidó, ateista – egyetemi hallgatók számára, anélkül hogy megkérdezték volna őket, éppen katolikus kápolnát építsenek újjá? Mert azt persze a katolikus egyház sem gondolhatja komolyan, hogy a hallgatók közül jelentős számban, tehát tíznél többen, nagyszünetben vagy éppen lyukas órán majd átjárnak a kápolnába imádkozni. Az pedig végleg kizárt, hogy a templomokkal bőven ellátott Belváros imádkozni vágyó publikuma fölmászik majd a harmadik emeletre, amikor kőhajításnyinál közelebb ott a Belvárosi templom, s a Ferenciek tere is alig kétpercnyire van a régi-új kápolnától a barokk templomával.

De akkor miért volt szüksége az egyháznak a kápolnára, s miért a nagy adakozási kedv az egyetem részéről? Talán csak nem a korábban a létező szocializmust kiszolgálni mindig kész, rossz lelkiismeretű rektorok, dékánok, professzorok akarnak ily módon most a keresztény kurzusnak engedményt tenni? Csak nem hiszik azt Csurka Istvánnal, hogy a keresztény jelző azonos az európaival? S az egyház? Miért rombol kulturális hagyományokat? Miért teszi ugyanazt (ha most ellenkező előjellel is), amit vele tettek? Keresztény testvéreim, ott fenn az egyházi hierarchia csúcsain: könyörgöm, ne tegyétek! Ne vegyétek el, presztízsokokból sok generáció kulturális tradíciójának megszentelt termeit! Legyen bennetek keresztényi belátás és kellő nagyvonalúság, bocsássátok meg, amit egykor ellenetek vétkeztek, s ne fogadjátok el az egyetemtől vagy a minisztériumtól (magam sem tudom, hogy ki adja, adhatja el vagy át az egyetem integráns részét) a színháztermet! Higgyétek el, akik adják, nem jó szívvel adják, csakis számításból. Mert most ilyen idők járnak!

S ti, egyetemi ifjak, ne tűrjétek, hogy elvegye tőletek bárki is, ami a tiétek természetétől fogva. Akadályozzátok meg, hogy az egykori igazságtalanságot, amelyet nagyapáitok, apáitok követtek el, most rajtatok torolják meg. Ha majd a Piarista Gimnázium visszakapja az egész épületet, s ti, akkori egyetemi ifjak, új épületet kaptok, követeljétek, hogy abban az európai normáknak megfelelően színházterem is legyen. S akkor persze, jár majd a piaroknak a kápolna, hiszen nevelési koncepciójuknak része a hitgyakorlásra szoktatás, s ehhez elengedhetetlenül szükséges a megfelelő hely is. De akkor is ragaszkodjatok ahhoz, hogy tábla hirdesse: itt működött évtizedeken át az ifjúság egyik legjelentősebb kulturális intézménye.

Ám, ha mostani harcotokat nem koronázná siker, akkor ti, nem katolikusok, követeljétek, hogy a vallásszabadság nevében minden vallás és felekezet kapjon az egyetem épületében megfelelő templomot, imaházat. Mert micsoda eljárás az, hogy egyetlen vallás híveivel kivételt tesznek? Nem más ez, mint vallási diszkrimináció, amit pedig az alkotmány tilt. Alkotmányos joga valamennyi hívő diáknak, hogy hitét az egyetemen belül gyakorolhassa, ha azt egyetlen felekezet számára lehetővé teszik.

De ha azzal utasítják el követeléseteket, hogy az egyetemnek nincs pénze a színpad fenntartására, akkor vegyétek át az objektumot, s bizony mondom nektek, jó üzletet lehet vele csinálni. Nektek marad a kultúra, az egyetemnek pedig jut majd a pénzből.

Befejezésül emlékeztetnem kell az olvasót, hogy a kápolnákkal mindig baj van nálunk. Úgy tűnik, nem rendszerspecifikus a kápolnák és a kultúra ütközése, sokkal inkább a nemzeti karakterünkben hordozzuk e konfliktus gyökereit. Anno, a hetvenes évek elején Galántai György balatonboglári kápolnáját – no nem éppen hitbuzgalmi megfontolások alapján! – csukatta be az akkori kultúrrendőrség. Persze, aki azt gondolja, hogy az a kápolna azóta sem tölt be hitéleti szerepet, jól gondolja. S félek, ezzel a kápolnával is valami hasonló fog történni, csak most nem Szabó Lászlónak hívják a kultúrrendőrt.

Az eddig elmondottakból számomra világos: nem Istennek tetsző cselekedet az Egyetemi Színpad visszaalakítása kápolnává. Machináció ez kérem szépen a javából. Ám itt befejezem, mert még felségsértést követek el!

• Kultúra