Dániel Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Ez az írás nagyobbrészt egy zártkörű dramaturgiai klub virgonc munkáján alapul, kisebbrészt bizalmas magányban gyülemlő észrevételeken. A klubot, ez nem titok, a televíziós túlkínálat (dömping) ténye hívta életre, hétről hétre videokazettákkal fölfegyverkezve gyűlünk össze, gyors többségi döntések alapján nézzük, vizslatjuk, elemezzük közösen valamelyik klubtag házi készítésű felvételét, amelyet otthoni készülékén (VHS minőség) a neki kedves vagy fontos televíziós műsorból másolt. Nem foglalkozunk nyakatekert tömegkommunikációs elméletekkel. Az adott műsor Achilles-sarkát igyekszünk elkapni. Nem lopjuk az időt büntetőszankciókra kihegyezett, virtuális panaszbizottságokhoz intézhető észrevételekkel. Adottnak vesszük a hazai televíziós műsorkínálatot: tucatnyi, vagy annál is több csatornájával mindazt, ami elérhető. Makacsul kihasználjuk azonban a videomagnó technikai adottságait. Kimerevítjük a képet. Előre-hátra játszunk. Felerősítjük vagy „kilopjuk” a hangot. Bárki bármikor stoppolhat, újraismétlést kérhet. Nincsenek írásba foglalt vitaszabályaink, nem törekszünk egymás agyba-főbe győzködésére. Ha érzékelhető is köztünk valamiféle hallgatólagos közmegegyezés, hát legföljebb az a gyanú, hogy a televíziót – Fellini szavával – leginkább televidióták számára működtetik; ez is inkább észrevétel, mint ítélet.

Valamennyien ördöngösen bánunk a távkapcsolóval, evégből zártuk ki szeánszainkból az úgynevezett „package deal” játékfilmes termékeit, a másodlagos vagy harmadlagos mozgókép-univerzumot. Erről ugyanis legföljebb számszakilag lehetne értekezni: egy-egy ködös szerdai napon csatornánként tucatnyi folytatásos opuszt vagy egész estés játékművet sugároznak in extenso: negyven másodpercenként töltenek fegyvert, negyvenhárom másodpercenként esnek végzetszerűen szerelembe; ez bárki számára strigulákkal lajstromba vehető. Ehhez pluszba vagy mínuszba jön még „a műsoregyeztetés”: olykor valamelyik műremek néhány nap alatt több csatornán is végiggördül, máskor a véletlen jóvoltából ugyanazt a sztárt láthatjuk húszévesen, kopaszodó középkorában, roskatagon. Így csak „kattingatás kérdése”, hogy az ember saját kedvére szervezzen időutazást.

Gyanútlan áldozatok

A „kandi kamera” – immár évtizedek óta világszerte népszerű, nagy nézettségű műsorfajta. Köztudott, hogyan készül: hétköznapi helyszíneken álcázva kihelyeznek egy-egy felvevőgépet; a forgatócsoport gegeket, előre kiagyalt meglepetéseket szervezve „aláaknázza” a terepet, figyelik és rögzítik a különféle „áldozatok” különféle válaszreakcióit. Ez így egy triád: gyanútlan lények – váratlan történés – ösztönszerű magatartásváltás hármassága. Vágáskor sorozatok, montázsok építhetők belőlük. Az eredeti ötlet nagyságára vall, hogy némelyik „kandi-etűdbe” nem kisebb ember, mint maga az öreg Buster Keaton is beszállt. Mint fapofájú törzsvendég egy kávézóban kockacukrokkal pakolta tele gyanútlan asztalszomszédai kávéját. A „dühöngő”, majd a „faragatlan” (típusú) áldozat felháborodását ignorálta, de vigasztalta, nyugtatgatta a jól nevelt, gátolt, értetlenkedő delikvenseket. Ebből zseniális sorozat jött létre. Persze a végén leleplezték a kandi kamera „jelenlétét”: nem sokat enyhített az átvert áldozatok lelkiállapotán. Ennyit az ősforrásokról.

A nyilvánvaló ötlet-tömegesedés, másolás, olcsóbbodás láttán sem szükséges Walter Benjaminért kiáltoznunk. Mi mást koppintanának a televíziók, ha nem valamely televíziós találmányt? A mi kis szellemidéző csapatunk immanensen kandi-jelenségként regisztrálta, hogy sokszorosítván minden hajdani nagy gegből tucatárut lehet csinálni. Visszatérve a nekünk sugárzott átverésre: mi a dialógfoszlányokból, utcai feliratokból, városképi elemekből, a játékba vont emberek langyos reakcióiból arra az eredményre jutottunk, hogy ez a miénk: költségkímélő belga termék, utánérzés utánérzése. Gyarmati nézőknek szánt filléres gyártmány. Gyatra vágástechnikáját olcsón üvöltő hangkulissza fedi le. Nehéz is lenne azon kuncogni, röhögni, hogy utcai járókelőket – szériában – oldalba vágnak; hogy palack vízből oldalvást „lepisálják” őket, hogy fizetett szereplő elébük vetődve csoportos „bodicseket” alkalmaz. Mihelyt kilopjuk a hangot a montázsból, szembeötlik a mutatvány sivársága. Mihelyt kilopjuk a mozgóképet a lármadíszlet mögül, fülbeötlik emennek gépiessége, dramaturgiai hányavetisége. Mi marad? A gyarmatosított bennszülött arcára fagyó jeges mosoly.

Randevú Edittel

Televíziós behozatalunk uralkodó stílusjegye a mosoly, amely az ifjúság hamvas bájával sugárzik. Ám ez a többnyire német licencre utaló generálszósz sem fedheti, hogy vérre/pénzre megy a játék. Máris vannak áldozatok/vesztesek. Történetesen szegény Edit. Ment ugyanis egy műsor: „Randevú Edittel”. Reggelenként, majd déltájban, most már sehogy. Törölve. Maga a találkahely steril kuckó benyomását keltette, közepén semmire se jó üvegasztallal, alatta (!) virágköltemény. Ülésre eleve alkalmatlan, „dizájnos” bárszékutánzatok szolgáltak. A randevúzók kín-pózaiból ítélve a berendező célja sokkal inkább egyfajta sajátos csigolyaszobrászat lehetett, mintsem hogy a résztvevők fesztelenül beszélgethessenek. Szegény Edit, ez a halovány, csinos, jó modorú hölgy a maga részéről kidolgozott egyfajta testtartást (mondhatni: ült), a többiek feszengtek. A műsorgazda nem vette figyelembe, hogy a halovány, csinos hölgy kezdő, ereiben vélhetőleg zsírmentes joghurt folydogál, ezért képtelen megküzdeni az adásidő szorításával. Holott szinte tapintható volt a képhatáron kívülről bejövő „dresszúra”. Diskurzusról aligha beszélhettünk a szorongató ukáz miatt: „tilos túllépni az egy főre kiszabott műsoridőt!” – ez nem is történt meg. Szegény Editet műsorostól törölték.

Akárcsak a hazai belsőépítészek, formatervezők, mi is sokat vártunk imázs tekintetében a televíziós importtól. Amíg a Magyar Királyi Televízió hegemóniája uralkodott, a szakértők hiába ágáltak a magyar tévés díszletezés már-már szürreális ízléstelensége láttán, úgyhogy joggal remélték sokan, hogy ezentúl áramvonalasabbak, értelmesebbek, funkcionálisak lesznek azok a belső műhelyképek, amelyekkel a nézők naponta szembenéznek. A hegemónia valóban megtört; a látványvilág semmivel nem lett jobb. Élesen elütnek egymástól a videoanimációs csatornaszignálok, áramvonalas „kopfok” – s a köznapi műsorok otthonául szolgáló díszletek. Bármi előfordulhat: kicsinyített ógörög templombelsőtől stilizált vasúti kupéig, romantikus könyvtársaroktól űrkomp budijáig; műsorompók, pszeudopáholyok, árválkodó szószékek, lámpaernyő-labirintusok, álstrandfürdők, lélektelenül steril konyhaszegletek, kuckók, zugolyok – legfeljebb két, azaz kettő darab kamera jelenlétére méretezve. Mellbevágó „stílusjegyek” terjengnek az összehordott dísztárgyakon, ülőbútorokon, mintha Fábri Sándor dizájncenterét vették volna mintául. A fotelek színe és mintázata nemegyszer egyenesen zenebohócért kiált.

Mindehhez gyakran társul „a világítás költészete”. Riadtan észleltük az „Ötszemközt” egyik repiadásakor a vizualitás ördöngös öngólját. Meghitt(nek vélt) díszletben két sztár, két tévés doyen beszélgetett. Vitray Tamás és Baló György. Szereptudatuk magasából sokat sejtetőn utaltak a hazai televíziózás visszásságaira. Az egyik kamerairányból Vitray szemüvege tükrözte vissza idegesítően a befénylő díszletlámpákat; a másikból Baló György fejét deformálta torzképpé a lehetetlen fotografálási szög, az alsó gépállás. Lukácsosan szólva: az ember füle és szeme kollízióba került egymással.

Az ellopott idő nyomában

Hogyan bánik a korszerű műsorsugárzás az idővel? Krédója szerint kőkeményen. Jobbára mesterséges, szándékolt hajszáról van szó; a televíziók úgy tesznek, mintha nem maradhatnának el az univerzum aznapi, a heti gazdagságától. Amikor éppen „kvíz megy”, vagy valamelyik argentin/chilei sorozat 77. epizódja, a világegyetem elnémul talán? Amikor az átlagos magyar néző számára elérhetetlen márkájú automobilt hirdetnek (nálunk hogy, hogy nem ár feltüntetése nélkül), akkor talán megszűnik vagy fenomenológiai zárójelek közé szorul az életünk? És mégis, tapasztalati tény, hogy hírműsoroktól magazinadásokig „sohasem adódik” elegendő időtartam az éppen szőnyegen forgó ügy, esemény, téma, tárgy érzékeltetésen túlívelő, alaposabb vizsgálatára. Ehelyett van a sietős bemutatás, amely „minden fontos kérdést” érint. Ahol csak „megpendítik a témákat”, ott valójában a felejtésnek dolgoznak. Már tűnődtünk rajta, hogy statisztikailag mutassuk ki: sietségéből eredően a Nap-kelte, avagy a TV2/2 információs magazinjai hány időszerű konfliktust rántanak össze amnéziás dezinformációvá? Az ütközések érintettjei közül hányan távoznak vérig sértve?

Időhiány kategóriában napjaink csúcsműsorát az RTL Klub nevű társaság szolgáltatja: „Meri vagy nem meri” című villámjátékával. Itt a szorongatás oly mérvű, hogy némelyik kora esti (hat órai) villámjáték ezüstös fejszesuhanássá cikkan. Íme. Szignál. Belső szignál: „Meri, vagy nem meri?” Kapkodva lép a képbe, beköszön egy szerencsétlen ifjú műsorközvetítő leányka. Kosárnyi képeslaphalmazból kiragad egyet, telefonszámot, nevet memorizál, tárcsáz. A hívott fél nincs otthon. Izgalom. Repetáció. Vajon Zsolti megtalálható-e? Megvan Zsolti. Játszhatunk? Zsoltiék készüléke nincs bekapcsolva. Rohan az idő. A műsorkép indulna. Zsolti, Zsolti anyukája, a házi készülék, készülékben az RTL-kép, és stúdióban (nevezzük inkább neonfényes spájznak) a közvetítő leányka, a nyeremény ígérvénye – adáskész láncba fűződött. Kintről tiltó jel érkezik: nincs játék. Illetve játék elodázva hét órára. Szignál lekever. Többen megkérdezték: miért bánkódom én egy infantilis utcai villámjáték (mondjuk, lehet-e rúzzsal szívet rajzolni járókelők arcára?!) elmaradása miatt? Végtére is, este hétkor a rúzsszívek bejöttek, a telefonos játékos nem nyert, vannak ilyen sikerületlen napok...

Valóban, miért aggódnánk mi a műsorsugárzók helyett, amikor ők az időveszteség rémképétől szorongnak; amikor ők rettegnek a képernyőellenes üresjárattól mint abszurditástól? A műsorszórás nem önreflexív műfaj, itt nem fordulhat elő, hogy monoszkópra keverve képbe lépjen egy tévéelnök, és tekintetében mély bánattal jelentse: „...hölgyeim és uraim, fájdalom, jó ideje lopjuk az önök drága idejét!”...

Halálra ítélt dosszié

Dosszié. Frei Tamás exkluzív műsora. Eredetileg, már a gigantposztereken is azzal harangozták be, és a mai napig folyamatosan úgy reklámozzák, mint valóban rendhagyó, rangos televíziós „vállalkozást”. Nézője – föltéve, hogy havonta egyszer rákapcsol a mozgóképes irattartóra – félóra elteltével kivételes helyzetű szemtanúként zsebelhet be valamely különleges, másként el nem érhető élményt vagy eseményt. Házi szimpóziumunk erre az ígérvényre általánosságban nem reflektál. Mi egyetlen adásra összpontosítunk. Függetlenítjük vizsgálódásunkat a Frei hangoztatta amerikai stílusú profi háttérmunka befolyásától, nyomatékától, mert ezek külsődleges járulékok. Bennünket egyetlen adás témája: a texasi halálraítéltek ügye foglalkoztat, és az a mód, ahogyan ezt Frei Tamás feldolgozta. Közömbös, hogyan jutott „az anyaghoz”. Nyilván profi rátermettséggel, pénzzel, ügyesen.

Közbevetés: a halál, a kivégzés meredek téma. Halállal meg halálközeli dolgokkal nem lehet játszadozni, dokuműfajban bizonyosan nem. Élesen vetődik fel, hogy ez „a téma” harminc percben elintézhető-e, s ha igen, miért nem? E helyütt elég csak utalnunk rá: ez a bonyodalom minden társadalmat megoszt, pártokra, táborokra tépi őket; bölcselők, moralisták, hitszónokok, érintettek, szavazatgyűjtők feszülnek egymás ellen – és nincs kigázolás.

Második közbevetés: élesen vetődik fel a kamera halállal kapcsolatos, kétes szerepe (?) viszonya (?) – lévén rideg eszköz, optikai közvetítő embertől emberig. Mozgókép-univerzumunkban immár nagyon messzire távolodtunk a hajdani, operatőri ártatlanság állapotától. Az régen volt, hogy a kameramanok hivatásukra, jelenlétükre, kötelező bizonyságtételükre ártatlan kék szemmel hivatkozhattak. Igencsak vitatható, „emblematikus” felvételek járják körbe a világot (minimum Vietnam óta), s bármikor fölmerülhet, hogy etikai bíróságok ítélkezzenek valamelyik „world press”-termék felett. Hogy a haláltudósítás mennyire fonák téma, azt maguk a haditudósítók igazolták a helyszíni halálesetek dokumentum-felvételeiből összeállított filmmel: első vonalban, katonai diktatúrák tombolása közepette, martalócok által letaposva fotografálja egyik operatőr a másik megölését. Amit látunk, egyszerre megrendítő és abszurd, hiszen a felvevőgépben rejlő hatalmat nem lehet hatástalanítani.

Első nézésre szembeötlő, hogy Frei Tamás texasi műsora zárt, pontosan dokumentált esettel szembesít. Szembeötlő, hogy ha a részleteket elkülönítve, minuciózusan boncolgatjuk: „az élet mint képesemény” tárulkozik fel. Texas. Börtön. Halálraítéltek szekciója. Siralomház élőhalottakkal. Az amerikai joggyakorlatból adódik, hogy a büntetőítélet és a kivégzés között nemegyszer több év, olykor évtizednyi idő telik el. Tehát: várakozás. A Frei Tamás kiválasztotta célszemély: gyilkos, halálraítélt, vezeklő, szelíden várakozó – megtért ember. Több mint vallomástevő: halk szavú, rezzenéstelen, hívő személyiség, profi nyilatkozó, a magyar televíziónéző számára is van baráti üzenete: nem kell félni.

Klubtagjaink közül néhánynak fejtörést okozott, hogy ez a végletes helyzet mennyire szolid. Napos belső udvarra néző nyugalmas cellák. Rács mögül angyali békességgel válaszolgató riportalany. A cella mellvédjére támasztva: tükör, hogy Frei Tamás diszkréten szorongó arca is látszódjon: face to face hitelesítve a helyszíni tudósítást. Mértéktartó szűkösség a riport időtartamában. Jól nevelt büntetőszemélyzet. „Ennyi volna?” – korántsem. A Dosszié profi módon adagolja az eset háttéranyagát: egy drugstore ipari kamerája tanúskodik a kettős gyilkosság dúlt mozzanatairól; helikopteres légi kamera tanúskodik az autós rendőrségi hajszáról és azon pillanatról, amikor a menekülő célszemélyt elkapják. Így jogi értelemben tiszta, bizonyított bűntény szemtanúivá válunk. Dramaturgiai nézőpontból a Moirák sorsbeteljesítésének tanúivá. S hogy az antik végzet mélysége is feltáruljon: szimmetrikusan „nyilatkozik” két lencsevégre kapott anya egyidejű gyászban: megölt gyerekeit siratja egyikük, halálra ítélt fiáért fohászkodik a másik.

Ez a Dosszié éles, kemény, hangzatos vágásokkal operáló mű; hosszú tirádákra nincs berendezkedve, ezért marad ideje (harminc percből), hogy a kivégzésmódozatokat is bemutassa. Villamosszék. Randa eljárás. Gázkamra. Fojtogató képzettársítások járulnak hozzá. Halált okozó, fájdalommentes injekció. Tiszta ágyon, leszíjazva feszik az elítélt, mintha vizsgálatnak vetnék alá, örök álomba merítik. Ilyenek a texasi jenkik, fokozatosan csökkentik a szenvedést, már-már kispórolnak bármiféle szennyes, primitív személyes közreműködést életünk e drámai végmozzanatából. A demonstráció csírátlanított, Frei Tamás jelenléte választékosan szenvtelen. Már a XXI. században járunk.

Vitatkozunk? – inkább mintha kígyózó meandervonal mentén tanakodnánk: ennyire flottul mégsem szabadna a jövő század civilizációjába vitorlázni. Jó, hogy közülünk senki sem voksolt érzelgős, szívettépő dramaturgia mellett; nem vagyunk vevők hóhérral spékelt horrorra, mi is úgy véljük: a hűvös tárgyiasságban is rejtőzik benső mérce: eddig szorongat, tákk – innentől viszolyogtat. Van, aki Frei védelmére kel: végső soron nem kötelező tudniuk arról, hogy Stendhal a francia társadalom szegélyén, De Quincey a szigetországban több mint másfél százada tűzték tollhegyükre az erőszakos halálban megnyilvánuló maníros hidegvért. Mint a modernség áruvédjegyét. Másik hozzászóló szerint: a nem tudás nem ment fel! Az infantilizmus nem ismeretlen fogalom! Nos, amikor Lewi-Strauss a kutatóútjain a mi fehér igazságszolgáltatásunkat mérte hozzá az őserdei indiánokéhoz (bűntett, ítélet, bűnhődés, vezeklés, visszafogadás láncolata), a miénkről észlelte, hogy infantilis. Mert a mi törvénykezésünk, szokásrendünk alkalmatlan arra, hogy a vétkük miatt jogosan kivetett embertársainkat teljes értékű lényként, rehabilitálva fogadja vissza. Ezek tények. Ezek minden modern társadalmat mérgező élettények. S tekintve, hogy belőlük táplálkozik, illetve rajtuk élősködik minden, ami „televízió” – ezért minden idevágó tudást/nem tudást számon lehet kérni.

Jolánka, drágám...

Inzerttábla: – „tegye teljessé e szólásmondást”: nem mind..., ami fénylik

1. sár; 2. tükör; 3. bronz; 4. arany

Műsorvezető: „– Mindenki megnyomta a gombot?! Várjuk a helyes választ: arany, arany, ARANY! NEM MIND ARANY, AMI FÉNYLIK! Heten kiestek! Jolánka, drágám, miért nyomta a tükröt?!

Jolánka (zavartan heherészve): Hát... odacsúszott a kezem, mivel a tükör is lehet homályos...

Színről színre döbbenten figyeljük, ahogy a kvízjátékként könyvelt elmemutatványban, csodával határos módon sikerül a fentiekhez hasonló, húsz pont körüli IQ-ra méretezett kérdésekkel egyidejűleg tapsra ingerelni és megszégyeníteni egy toborzott közönséget. A taps meg a hujogás, mint tudjuk, vezényszóra megy. Ahhoz, hogy a vetélkedő játékosai kényelmetlenül érezzék magukat, előbb hibás választ kijelző gombot kell nyomniuk, utána nemcsak azt leshetik, kiestek-e a versenyből, hanem azt is, hogy a játékmester-tanár bácsi megfeddi vagy csípős szavakkal elnáspángolja-e őket? Némi vigaszt nyújthat, hogy 100-ból tízesével-húszasával hullanak ki. A díszlet amolyan dorgáló építmény: aki csacska volt, annak naaagy csacsifül-lámpásai nőnek-gyulladnak, a játék finisében 99 szamár szurkolhat a maradék egynek. A szokvány vetélkedőkkel ellentétben itt a műsorvezető mancsába nem dugdosnak kérdéskártyákat; eleve felmentik az alól, hogy bíbelődjön, álmélkodjon, együttérzést mímelve mutatványoskodjon. Itt a kérdések a létesítmény tulajdonát képezik. S a létesítmény a fődíj megkaparintásának nyerési esélyét ugyancsak tulajdonolja, manipulálja: „akarsz kétszázhatvanötezer forintot nyerni? – tereld tíz másodperc leforgása alatt helyes időrendbe Lucretia Borgia második esküvőjét, Lodovico Ariosto őrjöngő Rolandjának megjelentét, Edmund Spenser születési évét, és a Globe Theatre leégésének dátumát... nem megy?!... akkor a nyeremény halmozódik, és a második díjas kap huszonötezer pénzet!”

Mi, klubtagok a kritikus ponton kimerevített videóképünkre meredve, a helyes válaszon kínlódva totál hülyének érezzük magunkat. Ha valakinek az agya tartalmilag nem a nagy Larousse, s nem olyan gyors, mint Fittipaldi bonyolult előzési szituációban: itt nem boldogul. Föltéve, hogy a „100-ból egy”-cég nem könnyít.

Szabad végtagokkal rendelkező műsorvezető érzékletesen gesztikulálhat. A fent említett egyén, Vízy András sok műsorvezető kollégájához igazodva kényszeredetten taglejt. Nem véletlenül. A magyar televíziós mozdulatművészet meglehetősen furcsa jelrendszer nőknél, férfiaknál egyaránt. Eklektikus a stílus, tobzódóan színes a származáshely. Sportpályáktól ódondad vidéki operettszínházakig. Amiként a focisták két, párhuzamosan előremeredő mutatóujjukkal ünneplik magukat gól után, ez a két paralel-feszes mutatóujj buzdíthat vagy magyarázhat, vagy erős nyomatékul szolgálhat valamely érveléshez. Macsó kedélyre vall a légbe meredő fél ököl. Germános, tanáros az egymáshoz tapadó ujjak szimmetrikus tenyérjátéka. Van kézlegyintés, amely ridegpásztorba oltott karmestertől ered. Vannak tapogató-lapogatóink, akik szoros proxémikai közelségben életveszélyesek. Főként hölgyek művelik a szubrett indíttatású „kezem-fejem”-díszítményezést: ha rólam van szó, magamra mutatok; ha téged kérdezlek, rád mutatok; ha új écám születik, homlokomat érintem; ha egy téma érdektelen, kézzel is elrebbentem; ha gondolat sarjadzik, önkéntelenül is jelzem; ha valamit feminin módon illik érzékelnem: a kéz- és arcjátéknak fokozott összhangba, harmóniába kell kerülnie. Más hölgyek pszeudomacsó férfiimitátorként lépnek fel, vagy tüntetően sportosak. Egy-egy időjárástérkép előtt csukló-báb-koreográfiát adnak elő.

Társaságunk idegenkedett attól, hogy rendszerbe soroljon ennyiféle modorosságot, hazai származásút és importáltat, amelyben talán csak annyi a közös, hogy civilnek, apolitikusnak akar látszani. Nemigen hiszünk valamiféle beszédgimnasztikai posztgraduális oktatásban, amely helyreigazítaná kedvenceink mutatványait. Valaki Wittgensteintől idézett: „Helyezd az embert rossz környezetbe, és semmi sem fog úgy működni, ahogyan működnie kell. Minden tagja egészségtelennek látszik. Helyezd ismét a természetes elemébe, és minden rögtön kivirul és egészségesnek látszik. De ha nem a természetes elemében él? Akkor hát bele kell törődnie, hogy nyomoréknak látszik” – kattintás, sötét képernyő.

• Kultúra