Vissza a főcikkhez →

Barátaim, az igazság órája közeledik. Az igazság az, hogy amikor csak találkoztunk, én mindig mellébeszéltem. Nem tudom, megfigyelték-e, persze huszonöt év egyetemi katedra után ez nekem nem teljesítmény, hogy gyönyörű mondataim voltak a partnerségről, az önök fontosságáról, a mi fontosságunkról, és arról, hogy jogbiztonságra törekszünk, az önök biztonságára törekszünk, egy szóval sem mondtuk azt, hogy közbiztonság nincs. Azt mondtuk, ellenkezőleg, hogy biztonságban vannak, és azt is ígértük időről időre, hogy az igazság órája nagyon hamar elérkezik. Értem alatta azt az állapotot, amikor a szerződések megkötődnek, a pályázatok kiíródnak, önök legalizálódnak, pontosabban a törvényes állapotoknak egy magasabb minőségéhez érnek, és aztán élnek és működnek boldogan a koncessziós idők végezetéig, hét usque tíz esztendeig. Mindezt elmondtam, emlékeznek rá, én is emlékszem rá, többször mondtam, és amit az ember többször mond, azt kitörölni emlékezetéből többé nem lehet. Persze időről időre azt is ígértem, hogy az ORTT nem valami fensőbbséges érzéstől vezérelve, de hát partneri kontaktusteremtésre nem törekedik, ellenkezőleg, emlékeznek erre is, azt mondtam, hogy mindent megpróbálunk belül is, kívül is, konszenzus alapon eldönteni.

Egy barátommal vacsoráztam, az illető a portugál külügyminisztérium második embere. Kérdezem tőle, merthogy ők bent vannak, mi meg törekszünk, hogy áll a helyi televíziózás, rádiózás Portugáliában. Akkora ország, mint mi, nagyjából, és annyian is vannak, mint mi, úgy nagyjából. Nagyon elcsodálkozott, mit értek én ez alatt, hogy helyi, helyi az egy sincs, három országos csatornájuk van, egyet egyébként műholdon mi is tudunk fogni, most már, tudják, én a 131-es gombon, más meg máshova gombolhatja... De egyébként mindössze egy tengerentúli, tehát egy szigeten működő helyi televíziójuk van, és amikor én a magyar helyzetet ismertettem neki, akkor ő is olyan tágra nyitotta a szemét, mint Böhm úr, aki kicsit közelebb van már Magyarországhoz, Szászországban, merthogy valójában mi tényleg – ha más nem, akkor az itt jelenlévők karéja is mutatja – nem vagyunk híjában vagy szűkében a helyi műsorszolgáltatóknak, rádióknak, televízióknak egyaránt. Ért minket kritika evégett. [Tímár János és Körmendi Ékes Judit megérkezik.] Látják, mekkora ez az ország? Én elárulom, azért jöttem ide hamarabb, mert én Fűzfőn mindig megállok. Egyrészt azért, mert otthon vagyok, másrészt azért, mert ott egy fantasztikus kolbászgyár van az út szélén, és ott szoktam kávézni. Így aztán könnyű ideérni. Na most, szóval azt ígértük, mert hisz mindig az ígéretünket lelőjük, hogy ütemesen és persze a mainál, a jelenlegi állapotnál hamarabb teremtjük meg önök számára azt a helyzetet, hogy szerződésük lesz, pályázat előtt vagy a pályázat után. Most abban az állapotban vagyunk, hogy április közepén nyilvános meghallgatás tárgyává szeretnénk tenni egy pályázatkiírás-tervezetet, és abban a helyzetben is vagyunk, hogy hétről hétre tíz, tizenkét, tizenöt, néha tán több műsorszolgáltatóval határozzuk el a szerződések megkötését. Ebben a körben nem kell magyaráznom, de a sajtónak persze átadom, hogy miért van szükség bonyolult pályázati rendszerre, és miért van szükség arra, hogy a ’93-asokat külön, a ’94-eseket, ’95-ösöket pedig megint másként kezeljük. Ezt ebben a körben nem kell elmondani, mert ez az életük... múlik rajta. Hogy tudják, és hogy a dolgok jól menjenek. Azt azonban nyilván önök is tudják, leveleik árulkodnak, a sajtóban megszólalásaik úgyszintén, hogy mind a pályázati kiírást, mind pedig a szerződést egynémely dilemma kíséri egynémely kérdésben. És azt hiszem, egynémely félreértés is jelentkezik. Azt mondta Deutsch Tamás, amikor még mondhatta, mert volt parlamenti beszámolónk, ahol ő egy nagyon jól felépített beszédet nagy elokvenciával tartott meg a védelmünkben (van, aki ezt is megteszi), hogy azért az ORTT nem valami tökéletes monstrum, nem is király mindenhatóságával rendelkező szerv, egy szervezet a magyar szervezetrendszerben, de hatóság. Ezt ő nem mondta ki nyíltan, de hát természetesen a megszólításunk és a mi szerepünknek az értelmezése az nem közelíthető meg csak egy magánjogi jogviszonyból, vagy egy magánjogi szemlélettel. Ez ugyanolyan regulatory, magyarul ugyanolyan szabályozó hatóság, mint amilyen szabályozó hatóság Európában működik, ezek száma 16, ahol az állam az, ott kevésbé bonyolult, és ilyen jellegű hatósági jogkört szerte Európában ellátnak ORTT-szerű szervek. Ezt azért bocsátom előre, mert természetesen a pályázat után mi mindenkivel szerződést kötünk, és ez egy magánjogi szerződés. A magánjogi szerződés azért mégis egy speciális fajtát fog képviselni a magyar szerződéses rendszerben, mert hát önök végül is ezt egy hatósággal kötik meg, amely hatóságnak a kezében a szankciórendszer, a törvényben biztosított szankciórendszer is rendelkezésre áll a célból, hogy a törvénynek megfelelő működést biztosíthassuk.

A kétely az, hogy vajon hatósági jogkörrel megtámogatva törekedhetünk-e egyenlő felekként egyenlő kapcsolatra? Én Horthy Miklóst szoktam ilyenkor idézni. Nem szokták Horthy Miklóst idézni, de hát egy jogtörténésznél nem csoda. Azt mondta a főméltóságú úr belovagolva a fővárosba, 1919. novemberben, senkinek nem kell tartania, aki a médiatörvénynek megfelelő műsorszolgáltatást teljesített az elmúlt két-három évben. Talán máshogy hangzott az idézet, kicsit elferdítettem, de azt kell mondanom, hogy igen, mi törekszünk, és törekedhetünk is, és önök tekinthetnek ránk úgy, mint egy konszenzusra iránytvevő szervezetre. És egyáltalában nem akarunk itt élni hatósági jogainkkal, azokkal pedig igazán partneri kapcsolatot fogunk kiépíteni, akik betartják a műsoridőt, betartják vállalásaikat, akkor kezdik a műsort, amikorra teszik, tették, olyan mértékű közszolgálati műsorfolyamot biztosítanak, amelyet pályázataikban, vagy szerződésükben ígértek, vagyis ezekkel a műsorszolgáltatókkal, vagyis önökkel, reményeink szerint mindannyiukkal, nekünk nagyon barátságos, konszolidált, kiegyensúlyozott viszonyunk lesz. Míg azonban ez a viszony kialakul, hát van egy előjáték szakasz. Most éppen az előjáték kellős közepén vagyunk. Hogy aztán jöjjön a beteljesedés. Az előjáték az a szerződéskötés, illetve a pályázati kiírás processzusa. [...]

Bizonyos, hogy gondok mutatkoznak majd a kínálat sokrétűsége miatt a túlélés terén. Hogy ne legyek ilyen eufemisztikus, műsorszolgáltatók fognak megszűnni, országosak, műholdasok is, nem tudom, kikre gondolok. Ennyit nem tart el a piac. Megint mások pedig alkalmazkodni fognak a feltételekhez. Számomra – és most magam, egyes szám első személyben beszélek – a legnagyobb tapasztalásom az, hogy a törvény és a hétköznapi történések összeegyeztethetősége nagyon bonyolult dolog, és majdhogynem kilátástalan. Mi ülünk az íróasztalnál, és körülvesszük magunkat jobbnál jobb szakemberekkel, és tökéletesebbnél tökéletesebb konstrukciókat gyártunk, kötetnyi konstrukciókat, fantasztikusan kimunkált műsorszolgáltatási szerződéseket írok alá. Hogy aztán az élet fél év múlva azt mondja, hogy nem addig a'. És akkor eszembe jut egy franciául elhangzó mondat, akkor nagyjából tudhatják, hogy ki mondta: sokszor és visszatérően egy szóval rögzült az óhaja: flexibilité. Azt mondta, ha az ORTT nem lesz olyan flexibilis, mint a nyugat-európai partnerszervezetei, akkor itt nagy gond keletkezik. Azóta tükör előtt ezt a szót gyakorolom, próbálom magammal és társaimmal elhitetni, nemcsak az önök, nemcsak a közönség, hanem a mi érdekünk is az, hogy flexibilité, hogy rugalmasság legyen a leggyakrabban elhangzó óhaj, velünk szemben és magunk számára megfogalmazott kívánság. Az történik, hogy persze készült egy beszéd, persze sose mondom el, azért mert azt ő már tudja, hogy nem mondom el, és be is fejezem. Abban a reményben, hogy most egy konzultációs folyamat indul el, önök kérdéseket tesznek fel nekünk, mi pedig megpróbálunk kielégítő válaszokat adni a kérdéseikre. Már most mondom, hogy önök szerintem elégedetten fognak vacsorához... ebédhez, vacsorához hozzáfogni. Azt hiszem, az ebéd előbb van. Köszönöm.

• Kultúra