Barna Erika

Nyomtatóbarát változat

Az ORTT elnökének szívélyes és őszinte köszöntőjében oly nagy hangsúlyt kapott új jelszónak, a „flexibilitásnak” a hangoztatását, ami egyúttal a testületnek a pályázókhoz fűződő kommunikációs viszonyában beállt fordulatot is hivatott volt jelezni, úgy tűnik, az érintettek a vártnál nagyobb kételkedéssel fogadták. A helyi rádiók és televíziók a pályázati tervezet követelményrendszerét megismerve attól tartanak, hogy a testület, kinyilvánított szándékával ellentétben, nem egyenrangú szerződő partnerekként kezeli őket. Szerintük az ORTT a médiatörvény egyetlen pontját sem értelmezte a műsorszolgáltatók javára. Bármennyire óvatos és udvariaskodó is helyenként az érintettek véleménye, a helyi rádiók és televíziók országos egyesületeinek egységes álláspontjuk van a tekintetben, hogy az ORTT-nek „nem volt módjában” megismerni az őket jellemző problémákat, és jobb híján ezzel indokolják a pályázat számos pontjának számukra kedvezőtlen vagy egyenesen tarthatatlan feltételeit. Ami persze, ha igaz is, nem jelenthet felmentést a testület számára, még akkor sem, ha a médiatörvény késedelme is ludas abban, hogy végül ennyire sürgetővé vált a helyi frekvenciák kiosztása. Az ORTT, mint a médiatörvényben leírtak végrehajtásáért felelős testület, pályázati kiírásával és az ezt követő szerződésekkel 7, illetve 10 évre határozhatja meg a helyi rádiók és televíziók sorsát.

Nézzük, melyek a pályázati tervezetben , a kiíró „tájékozatlanságából” adódó, legvitatottabb pontok. A helyi rádiók és televíziók indokoltnak érezték volna egy az országos médiumokhoz, illetve egymáshoz képest is jóval differenciáltabb feltételrendszer kidolgozását. Mivel a helyi médiumokat helyi közösségek hívták életre saját kommunikációjuk megvalósítására, képviselőik szerint nem mérhetők az országos médiumokéhoz hasonló mértékkel. Másfelől a tervezet közösen kezeli a rádiókat és a televíziókat, holott jogi és szakmai szempontok is megkívánnák a külön pályáztatást. A helyi televíziók döntő része önkormányzati tulajdon, míg a rádiók 95 százaléka magánkézben van, de pusztán az eltérő funkciókból is nemegyszer szakmai érdekellentétek adódnak. A különbségeket nem lehet pusztán a – rádióknál 7, televízióknál 10 évre szóló – stúdióengedélyek időtartamával, illetve a televíziós embléma és a rádiós szignál megkülönböztetésével érzékeltetni, ahogy ezt a tervezet teszi.

A pályázni kívánók körében némi riadalmat keltett az üzleti terv készítésére vonatkozó feltétel. A testület részletes kimutatást kér arról, hogy megvannak-e a pályázó maga választotta működésmódjához szükséges üzleti, pénzügyi és finanszírozási feltételek. A leírásnak tartalmaznia kell például a stratégiai és üzletpolitikai megfontolásokat, a tervezett mérlegeket, a forgóeszközökre és rövid lejáratú kötelezettségekre vonatkozó feltételeket, a hitellehetőségeket, a cash-flow terveket, valamint egy Magyarországon bejegyzett könyvvizsgáló jelentését az elkészített számítások igazolására. Érdekes módon a testület ugyanazzal indokolja a feltétel fontosságát, amivel a pályázók a végrehajtás lehetetlenségét, vagyis hogy a jelenlegi helyzetben 7, illetve 10 évre kellene előre tervezniük a médiumoknak. Az ORTT a legkörültekintőbben, legmeggyőzőbben tervező televíziókat és rádiókat akarja előnyhöz juttatni, s ehhez reális becsléseket, szolid vállalkozásokhoz illő üzleti tervet vár az ismert magyarországi piaci viszonyok között. A szándék elfogadható lenne, csakhogy a pályázók pontosan az örökösen változó piaci feltételekre hivatkozva érzik blöffnek a feladatot, értelmezésük szerint az kerül majd nyerő pozícióba az elbíráláskor, aki ügyesebben tud hazudni. Az évente változó adózási, társadalombiztosítási, számviteli és egyéb pénzügyi szabályok között a pályázók nem tudnak felelősséggel tervezni. Igaz, hogy a maximálisan elérhető 102 pontból az üzleti tervért csak 2 pont jár, ám ha a terv kimarad a pályázatból, vagy valamilyen hiányossága miatt nem felel meg, a jelölt formai hiba okán kieshet a versenyből. Az ORTT szerint ugyanakkor a mai Magyarországon gyakorlatilag minden vállalkozás rizikót kell hogy vállaljon hasonló okok miatt, miért kellene tehát éppen a helyi rádiókat és televíziókat mentesíteni ezen felelősség alól. Az mindenesetre tény, hogy maga a testület nem siet könnyíteni a pályázók helyzetén, például bármiféle garanciával.

Hogyan tervezzék a helyi médiumok működési körülményeiket, amikor ennek tágabb környezete éppen a szerződéskötésekkel jön majd létre, válik átláthatóvá és kiszámíthatóvá? A pályázó egyelőre azt sem tudhatja, hogy saját vételkörzetében hány konkurenssel számolhat, hiszen a beadott pályázatok csak az elbírálás után válnak nyilvánossá. A helyi rádiók 70 százaléka jelenleg osztott frekvencián működik, két-három osztozkodó rádió esetén pedig a reklámbevétel meglehetősen nehezen kalkulálható forrást jelent: ez is olyan kérdés, amelyben a megkötött szerződések teremtenek majd tiszta helyzetet, amelyben tehát ezek ismerete nélkül tervezni sem lehet. A helyi rádiók zöme ráadásul nehéz anyagi körülményei miatt méltánytalannak érzi, hogy e tekintetben ugyanolyan feltételeknek kell megfelelnie, mint az országos médiumoknak, amelyek nemzetközi könyvvizsgáló cégeket alkalmazhatnak, míg ők a legjobb esetben egy-két könyvelőt foglalkoztatnak, részmunkaidőben. A pénzügyi előírásokhoz szükséges szakértői tiszteletdíj fedezése nem egy televízió számára is gondot jelent.

A műsortervre vonatkozó pályázati feltételek szintén kétségeket ébresztenek a pályázni kívánókban, és teljes a konszenzus közöttük abban a kérdésben, hogy a műsortervre vonatkozó feltételrendszer a minimális szakmai ismereteket is mellőzi. A helyi televízióknak és rádióknak alapfunkciójukból adódóan mindenkor rugalmas struktúra kialakítására kell törekedniük, ám ezt nagyban megnehezíti, hogy a pályázónak előre bejelentett, részletes műsortervhez kell tartania magát, és minden változtatás külön bejelentési kötelezettséggel jár. A dolog jelentőségét mutatja, hogy a műsortervre a pályázatban 30 pont adható. A helyi rádiók számára – a televíziókkal ellentétben – épp a közszolgálatiság kategóriájába tartozó, tehát a hír és magazin jellegű műsorok előállítási költsége a legmagasabb, márpedig az ő esetükben is a helyi közélettel foglalkozó, segítő műsorszámok heti műsoridőben képviselt aránya alapján alakulnak a kapható pontszámok. Az itt elérhető 20 ponthoz 24 órás adásidő esetén mintegy 9 és fél óra közszolgálati műsor szükséges, vagyis több, mintha valaki a mikrofon előtt fölolvasná a helyi napilapot. Persze nem minden pályázónak kell okvetlenül a maximális pontszámmal járó 30-40 százaléknyi közszolgálati műsort vállalnia, de sokuknak a minimálisan vállalható 20 százalék is túl magas lesz. (Ez 24 órára lebontva kb. napi 5 órát jelentene.) Hogy miért éppen ezek a számok, értékek kerültek bele a pályázati felhívás tervezetébe, az a helyi rádiók számára egyelőre titok, és szakmailag mindenképpen megkérdőjelezhető. A televíziósok szintén értetlenek a „laboratóriumi elképzelések”-kel szemben, hiszen „a műsorterv összeállításához a megfelelő gyakorlati és irodalmi tapasztalat bárki számára elérhető lenne”, írja dr. Ballai Éva, a Helyi Televíziók Országos Egyesületének médiatanácsosa az ORTT-hez intézett levelében.

Sem a helyi tévék, sem a helyi rádiók előtt nem tisztázott az sem, hogy az úgynevezett „közműsor-szolgáltatói” minősítés milyen feltételekkel szerezhető meg, s bár az ORTT vonatkozó állásfoglalása lehetővé teszi, hogy már a szerződéskötéskor elnyerhető legyen, a részletekről a tervezet nem nyilatkozik.

A műsortervben kért nézettségi-hallgatottsági adatok tekintetében a szegényebb médiumok további hátrányt szenvedhetnek; az ORTT egyébként a pályázóktól kért adatok védelmében, csakúgy, mint az üzleti terv esetében is, szóban nagyobb rugalmasságot és több garanciát ígért, mint amennyit a tervezet mutat.

Összességében mind a helyi televíziók, mind a helyi rádiók úgy vélik, hogy a pályázati tervezetben nincsenek meg egy későbbi, a számukra is megnyugtató műsorszolgáltatási szerződés alapjai. A helyi televíziók képviselői egyenesen tudatos „ellehetetlenítésre törekvést” tulajdonítanak a testületnek, bár ennek feltételezett okai nem világosak. A helyi rádiók képviselői ennél óvatosabban fogalmaznak, az általuk kezdeményezett beszélgetések során az ORTT az utóbbi időben mintha nagyobb nyitottságot mutatna, például az óvadékrendszer alkalmazásának kérdésében. A pályázók és az ORTT közötti párbeszéd nehézkességét ők elsősorban az ORTT erősen pénzfüggő működésmódjára vezetik vissza. Erre utal a szerződés betartásának biztosítékául szolgáló szigorú mellékkötelezettségek hosszú sora, valamint a szerződésszegés jogkövetkezményeinek kialakítása, vagyis az, hogy a testület a kiszabott szankciók révén saját bevételhez jut.

Az ORTT a rendelkezésére álló anyagi eszközök tekintetében egyébként más, hasonló európai szervezetekkel összehasonlítva kivételesen erősnek számít. Mindazonáltal az a tény, hogy az ORTT működéséhez szükséges anyagi forrásokat részben a helyi médiák biztosítják, nemcsak arra alkalmas, hogy megkérdőjelezze a testületnek a pályázókhoz fűződő elfogulatlan viszonyát, hanem arra is, hogy egymásrautaltságukat hangsúlyozza, és ráirányítsa a figyelmet az együttműködés szükségszerű kölcsönösségére. Ezzel kapcsolatban a helyi rádiók részéről Márton Dávid országos egyesületi elnök nemzetközi modellt keresve annyit mondott, hogy norma ugyan nincs, de a helyi médiumok és a „helyi ORTT-k” viszonyának alakulásában a franciaországihoz hasonló folyamat lejátszódása sem kizárható. Ott az első médiatörvény születése óta több „ORTT-szerű” testület váltotta egymást, míg a mostani, legalábbis tartósnak mondható berendezkedés kialakult.

• Kultúra