Hajdu Tibor

Nyomtatóbarát változat

1962. március 18-án, hét évvel halála után ünnepélyesen újratemették a Kerepesi úton Károlyi Mihály és fia Angliából hazahozott hamvait.

„A Nemzeti Galéria előcsarnokában állt a ravatal – emlékezik Károlyi Mihályné. – Sok öregember vonult el a koporsók előtt, s magyarázta az unokáinak, ki is volt Károlyi Mihály. A temetés alatt hóvihar dúlt, de az emberek fedetlen fővel vártak az út szélén. Egyesek meghatottan, mások csodálkozva. Kevesen értették, hogy miért hagyta el Mihály 1949-ben Magyarországot, mások meg azon tűnődtek, hogy vajon most miért is rehabilitálják?”

Hogy a Kádár-kormány miért „rehabilitálta” Károlyit, az itthoniak számára akkor is világos volt. Újratemetése, bizonyos korlátok között engedélyezett kultusza beleillett abba a vonalba, amelyen haladva társadalmi pozíciót adtak a Rákosi által üldözött szociáldemokratáknak, kommunista veteránoknak, a Magyarország fasizálása elől Nyugatra menekült demokratáknak. Túl azon, hogy ezeket értelmetlenül, hamis koncepciók jegyében üldözték, és tisztázásuk megfelelt Hruscsov XX. pártkongresszusa szellemének, az első éveiben szűk társadalmi bázissal rendelkező Kádár-rezsimnek nagy szüksége volt ezeknek a nagyrészt idős baloldaliaknak a támogatására, akik már inkább a múltban éltek, s múltjuk rehabilitálása fontosabb volt nekik, mint az aktuális probléma: 1956, a szovjet intervenció megítélése.

Éppen ezért a kádári vezetés csekély fantáziájára utal, hogy Károlyi, illetve özvegye hazatérését nem ők kezdeményezték, hanem az utóbbi. Így a mai olvasó számára inkább az lehet a kérdés: mi késztette a hetvenéves, radikálisan liberális, a szabadságot mindennél fontosabbnak tartó, okos és széles látókörű Károlyinét arra, hogy hazatérjen akkor, mikor itt még elég zord idők jártak, s a rendszer nyugati megítélése még a megérdemeltnél is rosszabb volt? Későbbi barátnője, Duczynska Ilona szokta mondani, hogy mindenkinek kell egy pont, ahová leereszti gyűlölete gyökereit. Károlyinénak két ilyen pontja volt: a Horthy-rendszer és a Rákosi-rezsim. Ami ezen túl, férje halála után történt, az már nem annyira fontos számára. Így 1956 megítélése sem – ami nem jelenti azt, hogy elhitte volna a hivatalos propagandaszövegeket, még csak alkalmazkodást sem, hiszen hazatérése után nyíltan barátkozott az akkori események számos szereplőjével, mit sem törődve azzal, hogy tetszik-e ez a hatalomnak. Ám mindez csak az itthoni rendszer tudomásulvételére magyarázat, a hazatérés, az újratemetés elhatározására és keresztülvitelére nem elég.

Károlyinén férje halála után sajátos személyiségváltozás ment végbe. Életében pörölt Károlyi Mihállyal, naivnak tekintette szovjetbarátságát. (Mint párizsi követné, 1947-ben azt mondta unokaöccsének, miután megnézte Sartre leleplező darabját, a Piszkos kezeket: meg akarja nézni még egyszer, férje lelkes kommunista titkárával, Havassal: „Látni akarom, hogyan cukkol.”) A második világháború végén férjénél kevésbé vágyott hazatérni, a „fordulat éve” után pedig rábeszélte férjét a második emigrációra. Miután Károlyi meghalt, 2-3 évig felejteni próbált, Afrikában utazgatott, megtanult repülőt vezetni; majd felülkerekedett rajta az érzés, hogy az ő életcélja már Károlyi emlékének ápolása. Ezt az ügyet szolgálta okosan és energikusan, s túl az ésszerűségen – hogy csak itthon számíthatott Károlyi-szoborra, utcára, múzeumra, írásai kiadására – szinte belebújt férje bőrébe, azonosult vele, miközben beszélgetéseinkből, de emlékirataiból is kiderült, hogy csendesen fenntartotta különvéleményét.

Hetven felé az ember többnyire fáradt, olykor szenilis. Károlyiné 70-80 éves korában rendkívül aktív, szellemileg friss és harcias volt. Az első impulzust, hogy talán haza lehetne térni, a régi párizsi ismerős, Rónai Mihály András költőtől kapta – akit nem kedvelt különösebben, de szavahihetőnek tartott: „1957-ben Vence-ban felkeresett, és sokban hozzájárult elhatározásomhoz.” Rónai bizonyára igyekezett az itthoni viszonyokat minél kedvezőbb színben feltüntetni. Megmutatott Károlyinénak egy-két, itthon már megjelent, Károlyit méltató írást – bizonyára saját cikkét is az 1956. októberi Irodalmi Újságban, aztán a Károlyi önéletrajzáról (Hit, illúziók nélkül) megjelent igen elismerő recenziót.

(Van a recenzióknak is sorsuk. Néhány levéltáros, köztük e sorok írója, ’56 novemberében megbízást kapott, hogy helyezze biztonságba az MDP egykori székházában, az üresen álló Akadémia utca 17.-ben kallódó fontos iratokat. Nekem jutott egyebek közt a pártvezetők hivatali könyvtárának átnézése, ami gyorsan ment, mert legtöbbjüknél 99%-ban kötelespéldányokból állt. Ács Lajos könyvespolcán azonban megtaláltam a Hit, illúziók nélkül eredeti, angol kiadását – megjelenéséről munkahelyemen, a Párttörténeti Intézetben nem is hallottunk. Elvittem saját könyvtárunkba, s miután akkori angol nyelvtudásom ehhez kevés lett volna, Szabó Ágnes és Erényi Tibor írtak róla részletes méltatást az intézet folyóiratába. Károlyinét meglepte, hogy férjéről itt már így lehet írni.)

Elhatározása azért lassan ért meg, megvárta a konszolidáció első lépéseit, s megbeszélve jugoszláviai hívével, Sinkó Ervinnel, felkereste a belgrádi magyar követséget. Szándékát megkönnyítette, hogy a belgrádi és a párizsi követ is Károlyi pályáját, jelentőségét ismerő régi – jugoszláviai, illetve belgiumi – emigráns volt. Itthon tervét legalábbis a vezetés szélesebb látókörű tagjai rögtön örömmel fogadták. A külügyminiszter első helyettese, Péter János utasította Vince József párizsi követet, hogy tegye meg, amit tud a siker érdekében, és teljesítse az özvegy minden kívánságát. Maga Kádár nem tudott mit kezdeni a hozzá óvatosan és udvariasan közeledő Károlyinéval – Kállai Gyula lett az akció felelőse PB-szinten.

Károlyiné valamikor 1960 végén kereste meg Vince követet, aki már ’61 januárjában közölte vele: szívesen látják, ha, mint tervezi, inkognitóban hazalátogat. Tavasszal jött, tárgyalt, informálódott, a magyar diplomácia elintézte Angliában a kitemetés és újratemetés engedélyezését, a párizsi követ Vence-ba utazott Károlyinéhoz az üzenettel: a kormány szeretné, ha még 1961-ben sor kerülhetne a dísztemetésre.

Károlyiné hiúságának jólesett, hogy egy nagykövet ugrál körülötte, de természete már csak olyan volt, hogy ahol harcolni kellett a sikerért, keményen küzdött, ha viszont minden simán ment volna, ő támasztott nehézségeket, hogy legyen mit leküzdeni. Nem tudják itthon már, ki volt Károlyi, előbb jelenjenek meg válogatott írásai, legyen utcája, emléktáblája és így tovább. A követség titkárnője hetekig gépelte Vence-ban a Válogatott írásokat, ami persze csak évekkel később – a Hit, illúziók nélkül 16 évvel később – jelent meg. Mindenki beleszólt, hogy mi lehet a tartalma, Nemes Dezsőtől Sík Endréig, lehetett hát harcolni. A temetésre a megfelelő huzavona után Károlyi halálának hetedik évfordulóján került sor.

Mulatságos volt elnéznem a temetést előkészítő díszbizottság tagjait – régi híve, Kellner György felpattant a legcsekélyebb, nem elég tiszteletteljes megjegyzésre, mások az egészből annyit értenek, hogy most ezt kívánja a párt. Mikor minden tisztázódott, megszólalt a rendőrséget képviselő Vörös Balogh ezredes (az, aki ’56-ban Miskolcon a tüntetők közé lövetett): van még egy nagyon fontos kérdés. A biztosításként felvonuló rendőrök szóló vagy oldalkocsis motorkerékpáron üljenek? – Az miért fontos, kérdeztük csodálkozva. – Oldalkocsival ünnepélyesebb. – Hát akkor legyen oldalkocsi… Kaptam egy Károlyiné által összeállított listát – rokonokról, ismerősökről, akiket meg akar hívni, név, foglalkozás, cím. Nézném meg, nincs-e köztük megbízhatatlan elem? Elkezdtem olvasni: „Batthyány Bálint villanyszerelő”, és felnevettem. Milyen hálás lehet a felszabadulásnak, amely belőle, henye nagybirtokosból, hasznos villanyszerelőt csinált. Nem is olvastam tovább, megnyugtattam az illetékest, hogy a meghívottak kivétel nélkül népi demokráciánk lojális hívei.

A temetésen sokan voltak, grófok, elvtársak, Károlyiak Angliában élő Éva lánya (a kedvenc lány, Szabó Zoltánné, férje szemüvegén nézvén a világot, nem jött Pestre). A hangulat ünnepélyes, akinek volt már tévéje, azon hallgathatta Kállai Gyula beszédét. A temetés utáni években valóságos Károlyi-kultusz bontakozott ki, minek ápolásából csekélységem is kivette részét. Hasznos volt? A rendszernek igen, Károlyi megérdemelte. Persze minden ilyen mesterséges kiemelésben a kortársak közül van igazságtalanság a történelem többi szereplőjével szemben. Másrészt Károlyi írásainak és a róla szólóknak megjelentetése módot adott Károlyi olyan híveinek, levelező- és vitapartnereinek becsempészésére a hivatalos köztudatba – Jászitól és Szende Páltól Lovászy Mártonig és Kunfiig, sőt az akkor még élő emigráns Menczer Béláig és Polányi Károlyig, akikről különben szó sem lehetett, vagy ha igen, nem a legszebb stílusban.

S a rokonok bizony örültek. Elfogadható lett, hogy élnek „rendes” grófok is – 5-6 évvel azután, hogy Károlyiné unokaöccsét, Pallavicini (Pálinkás) Antalt kivégezték komoly indok nélkül, csak azért, hogy őrgróf is legyen az „ellenforradalmárok” között. Károlyiné beköltözött a Károlyi-palota egy lakássá alakított sarkába, s ott valóságos szalont, fogadónapokat tartott, ahol összehozta rokonait, barátait, az általa nagyra becsült művészeket azokkal a kultúrpolitikusokkal, akiknek kezdődő, még diszkréten leplezett sznobériája jól érezte magát e tarka társaságban. Kíváncsian figyelték az arisztokratákat – vagyunk-e már olyan nagy urak, mint ők voltak annak idején?

• Beszélő évek – 1962