Darvasi László

Nyomtatóbarát változat

Úgy két perce hallgattak már. A hírlapíró várt. Ilyenkor várni kell, mert az emberek úgyis elmondják. Azért jönnek. És az ilyen zavarbaejtő, feszült hallgatás, bizony az már a történet része. A szürke hajú asszony őt kereste. Pedig esett. Az asszony orkánjáról a parketta csíkjaira csörgött a víz, három kicsi tócsa fénylett a szerkesztőségi szék alatt. Mint a gyerektenyerek, olyanok voltak a tócsák. Végül a hírlapíró úgy nézett, hogy az asszonynak meg kellett szólalnia. A haját igazgatta, köhintett. Közelebb hajolt.

– Lehet, hogy az előbb félreértettük egymást – suttogta. – Én Szív Ernőt keresem. Hiszen tudja, a hírlapírót.

– Szív Ernő vagyok – mondta Szív Ernő, és elpirult. Furcsa érzés volt, mert nem szokott elpirulni. Az asszony elmosolyodott, és nyomban megbocsátott. Sóhajtott.

– Nem – mondta halkan.

Szív Ernő a negyedik tócsát bámulta. Ez most egészen olyan volt, mint a Velencei-tó. Délelőtt összeveszett az ügyeletes szerkesztővel. Kihúzták két mondatát. Két nyomorult mondat. Azért már kiabálni kell.

– Tudja, soha nem voltam még szerkesztőségben – mondta az asszony, és körbenézett. – Vidéken élek.

A hírlapíró bólintott.

– Érdekes lehet itt – bámulta az asszony a hírlapíró asztalát. Szív Ernő két hete akar rendet rakni.

– Elég érdekes – mondta Szív Ernő.

– Nézze uram, nekem megmondhatja. Kétszer váltam el. Apámat tavaly temettük. Végigcsináltam mostanában néhány tortúrát. Szilveszter után majdnem elbocsátottak de aztán a gyerekek miatt… Szóval nem akar velem találkozni.

– Kicsoda? – most a hírlapíró sóhajtott.

– Szív Ernő – mondta az asszony. – Nekem megmondhatja, hogy vidékre ment. Kiszálláson van, azt hiszem, így nevezik ezt. Vidéki riport. Vagy valami nagy munkán dolgozik. Regényt ír, drámát, nem tudom. Dolgozik, és senkit nem fogad. Még engem se… pedig.

A Velencei-tóból hirtelen Balaton lett. A hírlapírónak eszébe jutott egy húsz évvel ezelőtti földrajzóra. A pliocén tenger megédesedik, foszlányokra bomlik, kiszárad, és jön a sivatag. A medence, mint tektonikus süllyedés. Másfél millió év. Délelőtt meg verte a szerkesztő asztalát, és kikérte magának a két mondatot. A szerkesztő is kikérte, ez már csak így szokott lenni. Másfél millió év, mondta magában a hírlapíró, és a kicsi Balatont nézte.

– Mit mond?

– Én vagyok Szív Ernő – nézett fel Szív Ernő.

Az asszony ingatta a fejét. Nagyon mélyet sóhajtott. Másfél millió éves sóhajtás volt. Valahonnan a pleisztocén elejéből. Sárkánygyíkok repkednek vagy mi. Nem, már mamutok uralkodnak, meg barlangi medvék. Az ember meg kövek között kuksol, és teli tüdőből fújkálja a füstölgő mohát.

– Meghalt?… Nekem azt is megmondhatja, ha már nem él… Eltitkolták a halálát?… Megölték!?

– Nem halt meg – mondta a hírlapíró.

– Hál’ istennek – mosolygott az asszony. – Tudja, hogy egészen rám ijesztett? Melyik kórházban van?

– Nincs kórházban.

– Otthon ápolják?

– Nem kell ápolni, mert nem beteg – mondta a hírlapíró, és szeretett volna beteg lenni. Feküdni egy kicsit. Másfél millió évig csak feküdni. Addigra lesz egy másik Balaton is. Mondjuk, a házuk helyén. A redakció helyén. Tabletták, tea, néhány elmaradt nagyregény a paplanon, ő meg ringatózik az ágyon, körben a nagy víz, húszkilós sirályokat is lát, borzas halak is fel-felcsobbannak, a parton meg ott áll ez az asszony, és azt mond, amit akar.

– Börtönben van?

– Én vagyok Szív Ernő – mondta Szív Ernő, és megint elpirult. Az asszony cipője sarka beleért a Balatonba. A Balatonból újra Velencei-tó lett. Szörnyű. Az asszony kitört. Szenvedélyes volt, eltökélt, és végtelenül szomorú.

– Szív Ernő nem olyan, mint maga. Már megbocsásson, de egészen más. Nem szebb, nem csúnyább, egyszerűen más. Máshogyan néz ki. Az arca. Máshogyan néz. Másmilyen a tekintete.

Hirtelen elhallgatott. Csak bámulták egymást.

– Én tudom, hogy Szív Ernő ismer engem – mondta az asszony. – Régi ismerősök vagyunk. De maga, szerkesztő úr, nem ismer engem. Maga semmit sem tud rólam, így van?

– Így van – mondta a hírlapíró, és megszámolt az asszony alatt három Balatont, egy Velencei-tavat, s már alakult egy Fertő-tó is. Ha minden igaz, lesz az asszony alatt egy Dunántúl.

– Megértheti, szerkesztő úr, maga nem lehet Szív Ernő – mondta az asszony.

– Megértem – mondta a hírlapíró.

– Beszélhetek vele vagy sem? – ez már parancsszerű volt.

– Azt hiszem, nem – mondta Szív Ernő. – Nem beszélhet vele, asszonyom.

– Szóval mégiscsak beteg! Éreztem, hogy baj van – suttogta az asszony. Sápadt volt. Hirtelen összetaposott két Velencei-tavat.

– Nem súlyos – mondta Szív Ernő.

– De azért nem is gyerekjáték.

– Nem gyerekjáték – mondta Szív Ernő.

– Legyen őszinte – mondta az asszony, és megragadta a hírlapíró karját.

– Titkos kiküldetés – mondta Szív Ernő nagyon halkan. – Bocsásson meg, de nem mondhatok többet. Ez a maximum… Titkos kiküldetésen van.

Az asszony sokáig hallgatott.

– Politikai ügy? – kérdezte nyugtalanul.

– Inkább metafizikai – mondta Szív Ernő.

– Metafizikai – mondta az asszony.

Lassan felállt. Már a kilincset fogta, amikor visszafordult.

– Ha netán kapcsolatba kerül vele, szerkesztő úr, mondja meg neki, hogy itt jártam, s hogy üdvözlöm. Feltétlenül mondja meg. Nagyon fontos.

– Megmondom – mondta Szív Ernő.

Az asszony elment, a hírlapíró meg a tócsát bámulta. Egyetlen hatalmas tócsa remegett a szék alatt, és már nem hasonlított sem a Velencei-, sem a Fertő-tóra, sem a Balatonra.

• Kultúra