Skip to main content

Kaderwelsch oder Parteichinesisch?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Ein Beitrag zur Auslegung der Langue de bois in der Nachfolgetagblätter der Posttotalitären Epoche


Népszabadság, 54. évf, 271. sz., 1996. november 20., szerda, p. 24, kultúr(!)rovat, Lajos Sándor (álnév?) az Új Színház Hamlet-produkciójáról, „kezdő anyag”, balra fönt.

Szerző először is nonkonform, mert (1) abban a hiszemben él, hogy az újkori klasszika cikizése még lázadó tett (holott az ellenkezője lázadóbb, olyannyira, hogy már nem is érdemes), és (2) azért, mert nem tudja, hogy a sekszpír-cikizésnek is van saját hagyománya (Tolsztoj, pl.), amit túl kell dobni, ha már rászánja magát a slapaj skribler. Szerző azonban ilyetén és ezirányú nonkonfortosságában áperté reformkörös: nincs ojjan hiba, amit ekkis igyekezettel, jóindulattal, odafigyeléssel, pozitív hozzáállással ki ne lehetne küszöbőnyi.

„A Hamletnek – írja Lajos – …nagyon erős anyaga van [thank you very much], csak éppen nincs rendesen megírva. [Profondeur.] Össze van hányva benne – írja Lajos – sok filozófia [sok? hány? nem inkább csak egy bizonyos? és nem az az érdekes, hogy melyik?] meg bohóctréfa [Bahtyin], és van egy kesze-kusza [nem kusza: az nem vóna fiús] bosszúállási történet, zavaros szerelmi és politikai viszonyokba [na mizve?] ágyazva.”

No de nehogy normatívak és preskriptívek, netán nomotetikusak legyünk (ez már Rényi és Pándi elvtársakat is „elvitte” a stílusbimbók ízlelgetésének oly sokat ígérő harcmezejéről, és ezen elvtársak minden szubjektív jó szándékuk ellenére az ideologizálás és az eszmeifikáció tévútján bóklásztak a Révai-tragédia vasfüggönye után hirtelen beállott zsibbatag pangásban). Aszongya Lajos:

„Lehet szeretni vagy nem szeretni [hát nem az a lényeg belevaló, karakán műbírálónk szerint, hogy lehet-e?] ezt az összevisszaságot [és most gyön az irgalmatlan, acélkörmű profi, aki már bölcsejében is Ungvári Tamást és M. G. P.-t falt], megcsinálatlanságot [unmadeness – a szerk.], de egyet nem lehet [és vajon mit nem lehet, frakcióvezető-helyettes kartárs? no mit?]: nem tudomást venni róla.” Ha nem t’om, szeressem-é, ne szeressem-é, akkor akkurát kelet-közép-európai módon elegyítem a sztoát és a’ illuzijótlan, hűvösen józan interracionálét. De nem tudóskodunk itten: tudomásulvételt gyakoroltunk (epokhé, Új-Márciusi-Front–Gadamer), de nem lesz itten túlértelmezve.

„A filológusok ráérnek tanulmányokat írni egy-egy mondat homályos hátteréről [a lusta disznók! ad notam: a csernobili és paksi atomerőmű lelkes sztahanovistái ráérnek a magfúzióval bíbelődni, miután már elvégezték munkájuk dandárját: a faliújság szerkesztését, összeállítását < ez a vesszővel elválasztott szinonímapár tiszta 1961: Szilvási, Mesterházi, Dezséry, but this is only by the by >], de a rendezőnek [mint egy valóságos Suchman Tamásnak] gyors döntéseket [!] kell hoznia az előadás [no mije?] működőképessége [!] érdekében.”

A poszttotalitér neomagyarnak a házasság, az érvelés, a koalíciós párbeszéd mind-mind MŰKÖDIK. A posztmagyarnak mindez GÉP. Persze ez annak a fordítása-ferdítése, hogy „it works”, csak ez utóbbinak nincs olyan erős mechanikus konnotációja: „dolgozik”, mint egy kondás, „sikerül”, mint egy hadicsel, „beválik”, mint egy kísérleti stádiumban lévő eljárás. Érdekes, hogy a számtalan posztmagyar anglicizmus–amerikanizmus mindig szűkítő-szegényítő, éspedig a Nyugat-ellenes előítélet (a fogyasztói-technikai (és nem „technológiai”, barmok] társadalom romantikus bírálata E. Fehér Páltól el Martin Heideggerig) irányában. De hagyjuk.

Szóval a Wirkungsfähigkeit.

„Formát – írja Lajos – kell adnia ennek a se vége, se hossza masszának.” (Hossza massza. Lajosunk eufón.) „Mert vitatható, hogy mennyire – írja Lajos – jó dráma a Hamlet [hát akkor vitassa! de nem vitassa], annyi azonban bizonyos, hogy rettenetesen nehéz előadni.” (Akkor mér adják elő folyton, és mér verekednek érte?) „Minden ízében csupa [vagy »minden ízében«, vagy »csupa«] rendezői probléma [a Hamlet: ezt kapd ki, sekszpír!], és mintha ez izgatta volna legjobban [értsd: »leginkább«] Ács Jánost [mert a lehetetlen ostroma izgassa legjobbjainkat: a meredek föladat, a HNF-publicisztika szerint az a leg-hm-emblematikusabb erotikus helyzet, ha lingamja van a menyasszonynak: challenging! wow!], ilyen irgalmatlan anyagon bebizonyítani [hogy égni, égni kell], hogy nemcsak extrém ötletekkel tud operálni [ami köztudomásúlag marha könnyű], hanem képes szolidan, pontról pontra haladva [a … józansága hull rám] dolgozni.” (Csak konkrétan: semmi lilaság, totya.)

„…A rendezés szorosan a darab mentén [?!] halad [naná, majd a Traviata mentén], cipeli magával a rengeteg ballasztot [sekszpírt], amelyet ki kellett volna dobálni.” Nem dobni: gyakorítólag dobálni. Csak semmi dobbintás, mozzanatosság. „A rendező rendkívüli gondot fordít egy-egy jeleneten belül a híresen problémás [problémás: vö. lakásügyi osztály, XVII. ker.: színikritika???] helyekre.” (Melyek azok? S mi egyébre fordítson mit is?)

„Mintegy igazolja céhtagságra való jogosultságát [uwaga! pozor! atentiune! belterj, szakmaiasság, értelmiségre való kacsintás következik:], amikor igyekezve [no micsinálni?] meghaladni a hagyományt [melyiket?], vitathatatlanul ötletesen [a reakció bizonyos dekadens formai képességeit, akrobatikus ügyességét, amely végső soron üres, de figyelmeztet a tiszta osztályvonal bizonyos kiforratlanságaira, t. aktívaülés nem lehet, s ezért nem kell & nem szabad elvitatni!] tölt meg értelemmel [a szó a grillázskrémbelső előtti csoki, a puszta kezdet, G. W. F. Hegel] olyan homályos mondatokat, amelyeket sokszor egészen nyugodtan [lezser] ki lehetett volna hagyni. [A posztmagyar Bildungskleinbürger és byzantinischer Zivilisationsliterat minden műről – megfigyelték? – azt mondja, hogy túl hosszú. Mindig. Minden könyvről. Minden bemutatóról. Mert a Hochkultur, az szenvedés.] A rendezéstörténet [haha, megkaptad, baszkikám, Koltai Tamás és revizionista bűnbandája!] szempontjából fontosak, nem a nézőéből.” (Mer’ a néző a Miniszter félrelépet nézi a haláli Kernnel és az oltári Koltaival a József Attila [!] Színházban: a tények makacs dolgok! A puding próbája a főpróba!)

„…Az egész hihetetlenül gazdag gondolatiságot [Gedankenhaftigkeit? thinkfulness? conceptualité & cogitabilité?], amely a darabban megjelenik [mint H. atyjának szelleme], szőröstül-bőröstül belegyömöszöljük egy előadásba. […] Ács János rendezésében minden egyformán fontos [hajjaj! rosszat sejtünk!], vagyis semmi sem igazán [hányszor olvasta ezt a héten a nyájas? no de őszintén! tegye a hívére a kezét!], az előadás lemásolja a darab aránytalanságait.” (Hát minek az aránytalanságait másolja le? És melyek ezen aránytalanságok? És mi a jó arány, ó sztagirita?)

De megkapjuk, Roman Jakobson-i precizitással, a magunkét:

„Nincsenek gócpontok [mongyon eggyet], amelyek köré [no micsinálhatna?] szerveződhetne [bár ikes ige, de hagyjuk, Bikácsy megmondta: a jó magyar alaktan a rossz magyar aaaktan] a [no mi?] szerkezet [a szerkezet a gócpontok köré szerveződik, kár, hogy Erdős Ági most beteg, mer’ főzhetne egy jó-kis-kávét mindenkinek], és amelyek kapcsolódási pontot jelenthetnének [a gócpontok kapcs. pontot jelenthetnének] a nézőnek is. Elhangzik a darab, de [egy kis Bakáts Tibor Settenkedőt ide! egy kis Új Pétert! egy kis Mikes Évát!] fent marad a színpadon.”

De Lajos megelégeli az ikonoklaszta szöveget, s legott Sainte-Beuve-i, taine-i, brunetičre-i, Francisque Sarcey-i, mi több, Salamon Ferenc-i babérokra vágyik.

Íme az érzékeny homme de lettres a Mókus őrsből:

„Mindig probléma Polonius ábrázolása, aki egyrészt nagy ravaszul szövi a cselt, másrészt ostobasága miatt állandó céltáblája a vicceknek.”

Lajos, a műközpontú.

De Lajos való világot hörböl, szociálhabbal a tetején.






































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon