Népszabadság, 54. évf, 271. sz., 1996. november 20., szerda, p. 24, kultúr(!)rovat, Lajos Sándor (álnév?) az Új Színház Hamlet-produkciójáról, „kezdő anyag”, balra fönt.
Szerző először is nonkonform, mert (1) abban a hiszemben él, hogy az újkori klasszika cikizése még lázadó tett (holott az ellenkezője lázadóbb, olyannyira, hogy már nem is érdemes), és (2) azért, mert nem tudja, hogy a sekszpír-cikizésnek is van saját hagyománya (Tolsztoj, pl.), amit túl kell dobni, ha már rászánja magát a slapaj skribler. Szerző azonban ilyetén és ezirányú nonkonfortosságában áperté reformkörös: nincs ojjan hiba, amit ekkis igyekezettel, jóindulattal, odafigyeléssel, pozitív hozzáállással ki ne lehetne küszöbőnyi.
„A Hamletnek – írja Lajos – …nagyon erős anyaga van [thank you very much], csak éppen nincs rendesen megírva. [Profondeur.] Össze van hányva benne – írja Lajos – sok filozófia [sok? hány? nem inkább csak egy bizonyos? és nem az az érdekes, hogy melyik?] meg bohóctréfa [Bahtyin], és van egy kesze-kusza [nem kusza: az nem vóna fiús] bosszúállási történet, zavaros szerelmi és politikai viszonyokba [na mizve?] ágyazva.”
No de nehogy normatívak és preskriptívek, netán nomotetikusak legyünk (ez már Rényi és Pándi elvtársakat is „elvitte” a stílusbimbók ízlelgetésének oly sokat ígérő harcmezejéről, és ezen elvtársak minden szubjektív jó szándékuk ellenére az ideologizálás és az eszmeifikáció tévútján bóklásztak a Révai-tragédia vasfüggönye után hirtelen beállott zsibbatag pangásban). Aszongya Lajos:
„Lehet szeretni vagy nem szeretni [hát nem az a lényeg belevaló, karakán műbírálónk szerint, hogy lehet-e?] ezt az összevisszaságot [és most gyön az irgalmatlan, acélkörmű profi, aki már bölcsejében is Ungvári Tamást és M. G. P.-t falt], megcsinálatlanságot [unmadeness – a szerk.], de egyet nem lehet [és vajon mit nem lehet, frakcióvezető-helyettes kartárs? no mit?]: nem tudomást venni róla.” Ha nem t’om, szeressem-é, ne szeressem-é, akkor akkurát kelet-közép-európai módon elegyítem a sztoát és a’ illuzijótlan, hűvösen józan interracionálét. De nem tudóskodunk itten: tudomásulvételt gyakoroltunk (epokhé, Új-Márciusi-Front–Gadamer), de nem lesz itten túlértelmezve.
„A filológusok ráérnek tanulmányokat írni egy-egy mondat homályos hátteréről [a lusta disznók! ad notam: a csernobili és paksi atomerőmű lelkes sztahanovistái ráérnek a magfúzióval bíbelődni, miután már elvégezték munkájuk dandárját: a faliújság szerkesztését, összeállítását < ez a vesszővel elválasztott szinonímapár tiszta 1961: Szilvási, Mesterházi, Dezséry, but this is only by the by >], de a rendezőnek [mint egy valóságos Suchman Tamásnak] gyors döntéseket [!] kell hoznia az előadás [no mije?] működőképessége [!] érdekében.”
A poszttotalitér neomagyarnak a házasság, az érvelés, a koalíciós párbeszéd mind-mind MŰKÖDIK. A posztmagyarnak mindez GÉP. Persze ez annak a fordítása-ferdítése, hogy „it works”, csak ez utóbbinak nincs olyan erős mechanikus konnotációja: „dolgozik”, mint egy kondás, „sikerül”, mint egy hadicsel, „beválik”, mint egy kísérleti stádiumban lévő eljárás. Érdekes, hogy a számtalan posztmagyar anglicizmus–amerikanizmus mindig szűkítő-szegényítő, éspedig a Nyugat-ellenes előítélet (a fogyasztói-technikai (és nem „technológiai”, barmok] társadalom romantikus bírálata E. Fehér Páltól el Martin Heideggerig) irányában. De hagyjuk.
Szóval a Wirkungsfähigkeit.
„Formát – írja Lajos – kell adnia ennek a se vége, se hossza masszának.” (Hossza massza. Lajosunk eufón.) „Mert vitatható, hogy mennyire – írja Lajos – jó dráma a Hamlet [hát akkor vitassa! de nem vitassa], annyi azonban bizonyos, hogy rettenetesen nehéz előadni.” (Akkor mér adják elő folyton, és mér verekednek érte?) „Minden ízében csupa [vagy »minden ízében«, vagy »csupa«] rendezői probléma [a Hamlet: ezt kapd ki, sekszpír!], és mintha ez izgatta volna legjobban [értsd: »leginkább«] Ács Jánost [mert a lehetetlen ostroma izgassa legjobbjainkat: a meredek föladat, a HNF-publicisztika szerint az a leg-hm-emblematikusabb erotikus helyzet, ha lingamja van a menyasszonynak: challenging! wow!], ilyen irgalmatlan anyagon bebizonyítani [hogy égni, égni kell], hogy nemcsak extrém ötletekkel tud operálni [ami köztudomásúlag marha könnyű], hanem képes szolidan, pontról pontra haladva [a … józansága hull rám] dolgozni.” (Csak konkrétan: semmi lilaság, totya.)
„…A rendezés szorosan a darab mentén [?!] halad [naná, majd a Traviata mentén], cipeli magával a rengeteg ballasztot [sekszpírt], amelyet ki kellett volna dobálni.” Nem dobni: gyakorítólag dobálni. Csak semmi dobbintás, mozzanatosság. „A rendező rendkívüli gondot fordít egy-egy jeleneten belül a híresen problémás [problémás: vö. lakásügyi osztály, XVII. ker.: színikritika???] helyekre.” (Melyek azok? S mi egyébre fordítson mit is?)
„Mintegy igazolja céhtagságra való jogosultságát [uwaga! pozor! atentiune! belterj, szakmaiasság, értelmiségre való kacsintás következik:], amikor igyekezve [no micsinálni?] meghaladni a hagyományt [melyiket?], vitathatatlanul ötletesen [a reakció bizonyos dekadens formai képességeit, akrobatikus ügyességét, amely végső soron üres, de figyelmeztet a tiszta osztályvonal bizonyos kiforratlanságaira, t. aktívaülés nem lehet, s ezért nem kell & nem szabad elvitatni!] tölt meg értelemmel [a szó a grillázskrémbelső előtti csoki, a puszta kezdet, G. W. F. Hegel] olyan homályos mondatokat, amelyeket sokszor egészen nyugodtan [lezser] ki lehetett volna hagyni. [A posztmagyar Bildungskleinbürger és byzantinischer Zivilisationsliterat minden műről – megfigyelték? – azt mondja, hogy túl hosszú. Mindig. Minden könyvről. Minden bemutatóról. Mert a Hochkultur, az szenvedés.] A rendezéstörténet [haha, megkaptad, baszkikám, Koltai Tamás és revizionista bűnbandája!] szempontjából fontosak, nem a nézőéből.” (Mer’ a néző a Miniszter félrelépet nézi a haláli Kernnel és az oltári Koltaival a József Attila [!] Színházban: a tények makacs dolgok! A puding próbája a főpróba!)
„…Az egész hihetetlenül gazdag gondolatiságot [Gedankenhaftigkeit? thinkfulness? conceptualité & cogitabilité?], amely a darabban megjelenik [mint H. atyjának szelleme], szőröstül-bőröstül belegyömöszöljük egy előadásba. […] Ács János rendezésében minden egyformán fontos [hajjaj! rosszat sejtünk!], vagyis semmi sem igazán [hányszor olvasta ezt a héten a nyájas? no de őszintén! tegye a hívére a kezét!], az előadás lemásolja a darab aránytalanságait.” (Hát minek az aránytalanságait másolja le? És melyek ezen aránytalanságok? És mi a jó arány, ó sztagirita?)
De megkapjuk, Roman Jakobson-i precizitással, a magunkét:
„Nincsenek gócpontok [mongyon eggyet], amelyek köré [no micsinálhatna?] szerveződhetne [bár ikes ige, de hagyjuk, Bikácsy megmondta: a jó magyar alaktan a rossz magyar aaaktan] a [no mi?] szerkezet [a szerkezet a gócpontok köré szerveződik, kár, hogy Erdős Ági most beteg, mer’ főzhetne egy jó-kis-kávét mindenkinek], és amelyek kapcsolódási pontot jelenthetnének [a gócpontok kapcs. pontot jelenthetnének] a nézőnek is. Elhangzik a darab, de [egy kis Bakáts Tibor Settenkedőt ide! egy kis Új Pétert! egy kis Mikes Évát!] fent marad a színpadon.”
De Lajos megelégeli az ikonoklaszta szöveget, s legott Sainte-Beuve-i, taine-i, brunetičre-i, Francisque Sarcey-i, mi több, Salamon Ferenc-i babérokra vágyik.
Íme az érzékeny homme de lettres a Mókus őrsből:
„Mindig probléma Polonius ábrázolása, aki egyrészt nagy ravaszul szövi a cselt, másrészt ostobasága miatt állandó céltáblája a vicceknek.”
Lajos, a műközpontú.
De Lajos való világot hörböl, szociálhabbal a tetején.
- Kultúra [8]