Szív Ernő

Nyomtatóbarát változat

Szív Magyarországot már régen nem akarta megérteni. Berlinben időzött, úgy tehát Berlint, vagyis a németeket akarta megérteni. S azon a hideg, baltikumi széllökésektől űzött novemberi napon meg is értette őket, és ezt voltaképpen egy másik népnek, a görögöknek köszönhette. A magyar miniszterelnök könyve ebben az időben jelent meg német nyelven, és a magyar miniszterelnök nem sokkal ezután szaunás házat építtetett az írói honoráriumból. Ez is egy milyen érdekes történet volt. Nem csak mérvadó ellenzéki politikusok, de mérvadó magyar írók lettek a hír hallatán rettentő dühösek, némelyek irigységtől eltorzult, pulykavörös arccal kiabáltak, mások meg a döbbenettől sápadtan suttogtak, hogy lám csak, egyes kiválasztottak, akik pedig nem is mérvadó ellenzéki politikusok, de hiszen még csak nem is írók – éppen csak miniszterelnökök – olyan kiadói honoráriumot kapnak, amiből szaunás házat lehet építeni.

Hogy a fészkes fenébe van ez?

Van igazság, vagy csak szó van?

Szív Ernő erre hümmögve azt válaszolta, egyáltalán nem olyan nagy baj az, ha magyar író nem kap ilyen mértékű honoráriumot, mert ha – engedjük csak fel képzeletünk daloló madárkáját a lehetséges fájának legmagasabb ágára – olyannyira meg lenne becsülve, hogy kapna, akkor bizony a magyar író is azonnal szaunás házat építtetne, és egész nap csak szaunázna, és bizony nem egyedül szaunázna, mert a kedves feleségével, a szüleivel, rokonságával, a szeretőjével és más magyar író barátaival szaunázna, de még egy-két kritikus is lenne ottan, amiből éppen csak annyi következne, hogy semmiképpen sem írna a magyar író, vagyis nem lenne magyar író többé. Szauna vagy irodalom. Lenni, vagy nem lenni. Nem is kérdés. Szív Ernőt november első napjainak egyikén hívták meg abba a görög étterembe, ahol Szív a németeket végül megértette. Megnyugtató dolog érteni egy népet. A görög étterem valahol a Ku’damm végén volt, szemben fehér épület terpeszkedett komoran, egy AIDS-központ. Tegyük hozzá, azért volt már valamicske elképzelése Szívnek erről az országról és az országot belakó nációkról. Szív egyszer írt egy Galatasaray–Frankfurt labdarúgó-mérkőzésről, ahol egy színes bőrű német játékos belerúgott a török csapatban játszó német játékosba, és ettől a frankfurti török futballbarátok olyan dühösek lettek, hogy nemcsak Frankfurtot, de egész Németországot meg akarták verni, és le akarták pofozni még az Odera-menti, egészen vétlen frankfurtiakat is, nemzeti lobogókat égettek, és úgy káromolták a németeket, hogy Allah szép hosszú szakálla is kedvetlenül abbahagyta a göndörödést. Bizony nagy német, igazi európai pillanat volt ez, mondogatta kedvtelve Szív. De igazából még ez sem volt elég, hogy Szív Németországot végérvényesen és megmásíthatatlanul megértse. Jól tudta, hogy a német nép még valami nagyon fontosat nem árult el neki.

Azon a szeles novemberi napon tehát ott ebédelt a görög étteremben. Szív nem gondolta, hogy a város, s hogy az itt élő emberek éppen egy görög étteremben lebbentik fel magukról természetük titkát. Pedig így történt. Szív éppen jó adag salátát tömött a szájába, amikor a bejáratnál föltűnt néhány markos kőműveslegény. Németek voltak, ezt látja jól a tapasztalt ember. Mert ugye lehettek volna törökök, lengyelek vagy éppen vietnamiak, de egyáltalán nem azok voltak. Valódi német kőműveslegények voltak. Szív foga alatt nagyokat recsegtek a salátadarabkák, miközben a tekintetével követte a kőműveseket. Éppen olyanok voltak, mint otthon, Magyarországon. A fiatalok kese hajúak és vékonyak, a főnök dúlt arcú, táskás szemű és sörhasú, bakancsuk hangosan kopogott a görög étterem valószerűtlenül tiszta kövezetén, munkaruhájukról finoman pergett alá a finom sóder és a rajnai homok. Igen jókedvűek voltak. Nevetgélve és viccelődve, egymást lapogatva szolgálták ki magukat. Mindannyian ugyanazt kérték. Nagy görög tányérokon nagy zöld növényeket.

Szív szomszédja elmosolyodott.

Oberzsin, mondták Szívnek.

Padlizsánsaláta, mondta a szomszédja.

Mert a német kőműveslegények csak oberzsint ebédeltek. Semmi mást. Ittak hozzá egy kis ásványvizet még. Ennyi volt az egész, ez volt az ebédjük. Elköltötték, mentek is. Szív csak nézett, és jólesően borzongott. Az jutott az eszébe, hogy ezek a kőműveslegények talán Kohl kancellár vagy Herzog elnök úr építkezéséről jöttek, mert nekik építenek szaunás házat – no persze, aligha magyar kiadói honoráriumból. Mindegy. Ezek a kőműveslegények ebédidőben abbahagyták Németország építését, ettek egy kis oberzsint, és aztán mentek vissza, és építették tovább Németországot, építették a német szaunákat. Oberzsin a hasukban. Teljesen világos, abszolút magától értetődő volt minden. Németország fel fog épülni. Németország értve volt.

Szív természetesen azt a lehetőséget is számba vette, vajon mi történne akkor, ha a magyar kőműveslegények – akik éppen a magyar miniszterelnök szaunás házát építik – délben kiáltana a magyar miniszterelnök kedves felesége – ahogy az ilyenkor szokás a magyar építkezéseken, hogy

hej fiúk,

hej édesdrága mester úr,

hej, haj, készen már az ebédke,

és úgy biz’ ám, a kerti lugas kockás abrosszal – kincstári szegfűvarratocska a bal felső sarokban – lefedett asztalán, a csattogó malterosgép mellett már ott buborékolna az ásványvíz, már ott zöldéibe és gőzölögne az oberzsin.

Az a kurva padlizsán.

És Szív ekkor felsóhajtott, és tapintatosan nem engedte tovább szárnyalni a képzeletét, leparancsolta az asztmás porba, vissza a realitás tocsogó sarába, mert egyszerűen illetlen dolognak gondolta, hogy azon képzelegjen tovább, mint üvöltenek és verekszenek a magyar kőművesek a magyar miniszterelnök félbehagyott építkezésén, mint tapossák az oberzsint, vagyis tehát a padlizsánt a friss betonba, mint kergetik a magyar miniszterelnök feleségét és gyanútlan családját az Országházig, és onnan is tovább, nem, erre nem gondolhatott Szív, így tehát azt mondta halkan a szomszédjának a görög étteremben, hogy ha lehetséges lenne, úgy szívesen enne egy kis oberzsint is.

Padlizsánt, mondta szomszédja, és bólintott.

Aztán néhány nap múlva Szív valahol az Erotikus Múzeum egyik emeletén téblábolva fejezte be az utolsó magyarról szóló látomását. Nem látomásként fejezte be, amiként azt kezdte, hanem komoly és felelősségteljes végiggondolásaként ama problémahalmaznak, melynek a középpontjában egy roppant tragikus kérdés világított, izzott és lobogott véres évtizedek és komikus évszázadok óta, azaz tehát hogy

mi a magyar.

És ez a kérdés természetesen nem jelentett kevesebbet, sem többet annál, hogy mi nem magyar. Oberzsin vagy padlizsán. Következésképpen, gondolta Szív, ha az iránt tudakozódunk, mi a magyar, nyomban az jut az eszünkbe, mi nem magyar, és ha azt kérdezzük, mi nem magyar, rögvest arra gondolunk, ami magyar, vagyis ez egy ördögi kör, ordító lehetetlenség, mert se azt, hogy mi a magyar, sem pedig azt, hogy mi nem magyar, nem lehetett eldönteni, kinyilatkoztatni és megfejteni.

Mi az oberzsin.

Mi nem padlizsán.

Mígnem aztán Szív az Erotikus Múzeum első szintjén, kissé direkt kínai, de viszont nagyon bensőséges japán tusrajzok között – a számtalan erotikusabbnál erotikusabb pózt vizsgálgatva – egyszerre megtalálta a szívének legkedvesebbet. A japán hölgy embriópózt fölvéve gömbölyödött össze, kebleihez húzta a combját, a lábszárát átölelte, miközben a hátsó részét engedelmesen fölkínálta, úgymond az életnek, a sorsnak, a jövendőnek, amely lehetőséggel a rajzon úgyszintén nagy műgonddal ábrázolt japán úr élt is, vagyis hátulról hatolt a hölgy testének arra foganatosított, láthatóan forró nyílásába, minek következtében nem láthatta a boldog, a nemi örömtől kiteljesedő, ugyanakkor magába is zárkózó japán hölgy arcát, viszont az se az övét. Vannak kérdések, melyek úgy kínálják fel a válaszukat, miként ez a szép szerelmes jelenet itten.

Mi a magyar.

Néha egy férfi, aki azt kiabálja, oberzsin.

Néha egy nő, aki meg azt sóhajtozza, padlizsán.

Néha mindkettő egyszerre.

Néhány óra múlva tehát Szív kilépett az Erotikus Múzeum kijáratán, és akkurátusán befejezte az utolsó magyarról szóló látomást. Vagyis végiggondolta, hogyan és mint fog megtörténni, amikor föladja inkognitóját az utolsó magyar. Teljesen nyilvánvalónak tetszett, hogy amikor az utolsó magyar – aki épp olyan lesz, mint Bakó András volt – megjelenik egy későosztrák vagy egy újukrán postahivatalban, a hír – mármint, hogy megvan végre valahára az utolsó magyar – nyomban elterjed egész Későausztriában és Újukrajnában, hanem még a Vlagyikavkazi hercegség és a Vietnami Kormányzóság is közleményt ad ki róla, de bizony a dolog nem lesz ilyen egyszerű, mert néhány nap múlva egy ágról-szakadt alak jelentkezik azzal, hogy ő az utolsó magyar, aztán egy újabb, és megint egy újabb figura jön, hovatovább már nők is jönnek, hogy ők az utolsó magyarok, és az év végére – úgy ötszáz, netán ezer év múlva, amikor mindez majd történik – egyszer csak meglesz az összes magyar, tízmilliónál egy kicsit több, húsznál egy kicsivel kevesebb, a baj talán csak az lesz, hogy mindegyik magyar azt állítja majd, hogy ő az utolsó, és már nincs több rajta kívül egy se.

• Kultúra